Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-04-02 / 14. szám
Tőlem nem szökik meg az idő, hozzákötöttem a széklábhoz. Megvakarhatom a fejét, játszhatom vele. Csak be kell hunynom a szemem, máris érzem ötéves talpam alatt a forró homokot; kutyaorrommal a pléhtetön kopogó eső szagát, újratanulom az írott „S" betűt, rám nyitnak szerelmeim. Jó dolog ez. Arra is emlékszem, hogy tízéves koromban isten akartam lenni, persze, majd ha megnövök. Jó lett volna mindenhatni. Titokban madarakat gyúrtam az udvar sarából, de madaraim nem szálltak fel. Még nem voltak egészen jó madarak. Akkoriban dagasztotta anyám a világnagy zsíroskenyeret. — Mert aszályos esztendőnek nézünk elébe — mondta apám. — Szűk esztendőnek. — Most hallottam először: aszály. ízlelgettem. Aszály. ASZALY, A száj. Ász állj! Tetszett a szó, mert beleborzongtam. Többet jelentett, mint a szárazság tikkadt patakmedrei, a forróság mozdulatlan, párás levegője, a hőség tört színei, a kánikula lógó nyelvű kutyája. Aszály. Fehér sivatagban porladó csontokat látok azóta is, ha kimondom. Vagy leírom. Sovány gebe lógatja fejét csüggedten, döglödik. Nagyon szomorú a szeme. Nem messze tőle csontszínű kecske, kiállnak a bordái. Ez az aszály. Apám szerzett lisztet, ö tudja, honnan. — Ezt aztán be kell osztanunk — mondta. Ekkor ötlötte ki anyám: — Egyetlen nagy kenyeret sütök belőle, azt aztán ehetjük egész évben. Meg is sütötte a világnagy kenyeret, dagasztotta három hétig, kelesztette kettőig, mire megdagadt, a széle elért a kiserdőig. Két talicska élesztőt tett bele. Három napig sütöttük, így is szalonnás lett egy kicsit a közepe, bár a héja szépen megbámult. Egy kicsit mi magunk is megijedtünk, hogy mekkora lett ez a kenyér. Apám felmászott rá létrával, hát a késvágás majdnem olyan széles lett, mint a Tisza Löknél. — Na — mondta apám —, ebben a kenyérben elférne még a Parlament is. Pedig a Parlamentről már én is tudtam, hogy nagyon nagy épület, hiszen az az ország háza. — De ezt aztán ehetjük egész évben — ragyogott anyám. Nagyon büszke volt a világnagy kenyérre. Lehetett is. Hanem, akkor jutott eszünkbe, hogyan is együk meg ezt a ménkű nagy kenyeret. Zsír is alig volt már a bődön alján, igen vékonyan kellett kenni a bolti kenyérre is, hát még egy akkora szeletre, mint a Nagyrét! Vagy a Hősök tere! Arról nem is beszélve, hogy én akkoriban három ilyen karéjjal meg tudtam enni egy ültő helyemben. Körülbelül oda, ahol a Hősök terén Árpád vezér lovas szobra áll, egy ki§ porpaprika is jutott. Úgy volt jó az a zsíros kenyér, kevés sóval, kis paprikával. Nagyapám a serclijét szerette, azt majszolgatta legszívesebben. Na. most aztán volt neki serclije! Be sem fért vele a kis kuckójába, csak két nap múlva, amikor a felét már megette. Lehullott az első hó, mire az egészet elfogyasztotta. Igen kisétkü volt ugyanis. A zsíradagjáról is lemondott a javunkra. — Neked kell nőnöd — mondogatta. — Nekem már nincs szükségem rá. — Hallgatag volt amúgy. Mindenszentek tájékán anyám, szegény, elunta vágni a nagy szeleteket. Pedig még a kenyér tizedrészét sem ettük meg. Ha reggel ötkor elkezdte, lett dél, mire végzett négy-öt karéjjal. El is fáradt bele, mondhatnám, sehogyan sem volt az praktikus. Akkor találtuk ki — persze az ötlet megint apámé volt —> hogy beleesszük magunkat a világnagy kenyérbe. Először mindannyian egy helyen tépkedtük a kenyér belét, belemártogattuk a zsírba, megsóztuk, jóllaktunk nagyon. Meg is híztam egy kicsit, nem kellett többé borzongva gondolnom a csontszinű kecskére. Az aszály kecskéjére. Csak nagyapám majszolgatta oldalt a kenyér héját rendületlenül. Nem lehetett lebeszélni róla. Két hét sem telt el, s már annyira beettük magunkat, hogy eltűntünk a kenyérben. — Szegények vagyunk, de jól élünk, lám — mondogatta apám. — Jó, hogy eszembe jutott ez a világnagykenyér-dolog. — Az én ötletem volt! — sértődött meg anyám. — Én gyúrtam, dagasztottam, én sütöttem, én szereztem hozzá a két talicska élesztőt. Ezen aztán elvitatkozgattak. Amúgy nem volt harag közöttük. Sőt, gyakorta tréfálkozgattunk is. Lehetett ám ott a kenyérben bújócskát játszani, szobrocskákat (madarakat is) gyúrni a kenyérgalacsinból... Aztán történt egyszer, hogy apám komolyan megharagudott valamiért, olyannyira, hogy külön járatot kezdett kienni magának. Nem telt bele két nap, s eltűnt a szemünk elől. — Majd visszaeszi magát — nyugtatott meg anyám. — Mindig ilyen volt. — Később csakugyan visszatért, de alighogy megbéküttek, eltűnt megint. Mert nagyétkű voltam, én is külön járatot ettem ki magamnak, anyám messze elmaradt mögöttem a maga kis alagútjával. Nagyapám meg valahol kint a széleken, ő már csak a héját szerette. Az igazság az. hogy egy kicsit untam már a dolgot. Mintha sohasem akarna vége lenni ennek a világnagy zsíroskenyémek. Már szikkadt is volt, egyre nehezebben lehetett előrehatolni benne. Tavaszra mégis elérkeztem a kenyér utolsó végére. Kirágtam magam a napfényre: sehol senki. A táj is furcsa volt, idegen. Sohasem jártam még ott. Csenevész fákat láttam, az egyikhez csontszinű kecske volt kikötve. Később észrevettem a szomorú szemű gebét is, fogatlan ínyével tépdeste a fakósárga homok csenevész füveit. Úgy egy hónap múlva előkerült apám. Nem szólt, leült mellém fáradtan. Anyám az én vájatomban bukkant fel. Megöregedett. Szemüveg ült az orrán, haja kifehéredett. Idegen lett az arca. Nagyapám eltűnt örökre. — Most valami mást akarok enni — mondtam. — Örülj neki, hogy ez van — intett anyám, de valahogy nem éreztem meggyőzőnek a szavait. — Senkinek sincs ekkora kenyere a környéken, igazán hálásak lehetünk a sorsnak. — Bizony — bólintott apám. — Még jövő télire is kitart. Pihenünk egy kicsit, aztán szépen visszaeszszük magunkat. így is tettünk. Akkortájt nem akartam én már isten lenni. Bettes István Elégia az igéről az áhítatnak vége egy mondat sem áll össze — azé lesz az ige aki meghirdeti a hit lefolyóban szürcsög múló habként apad rajta a szeretet a vak remény a kedély rabszolgája s az imádság molyrágta szőnyegén kárhozottak egymás húsába marnak
