Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-03-19 / 12. szám

Este tizenegy lehetett, mikor beléptem a kocsmába, mely ma bár a Bolivar és Venezuela utca sarkán. Az egyik sarokból egy férfi köszönt rám. Volt benne valami méltóságteljes, ami rögtön fölkeltette az érdeklődésemet. Egy kisasztal mellett ült, a valami azt súgta nekem, hogy hosszú ideje el sem mozdult üres kupicája mellöl. Nem volt sem alacsony, sem magas; tisztességes iparosembernek nézett ki, vagy talán egy békebeli földművesnek. Ritkás bajusza szürke volt. A kikötői emberek módjára a nyakán hagyta sálkendőjét. Meghívott, hogy igyák vele valamit. Melléültem, és beszédbe elegyedtünk. Mindez az ezerkilencszázharmincas években történt.

A férfi ezt mondta nekem:

— Ismerem magát, uram, habár maga csak hallomásból ismer engem. Rosendo Juárez vagyok. A megboldogult Paredes talán beszélt magának rólam. Csudabogár volt az öreg, szeretett lódítani, de nem azért, hogy bolonddá tegye az embereket, hanem azért, hogy elszórakoztassa őket. Nincs most semmi teendőm, elmesélem magának, mi is történt valójában azon az éjszakán. Akkor, amikor megölték Corralerót. Maga ezt megírta egy regényben, amit én nem tudok megítélni, azonban szeretném, ha tudná, mi a valóság, és mi az, amit az ujjúkból szoptak ki az emberek.

Szünetet tartott, mintha az emlékeit szedné össze, aztán így folytatta: „Megesnek az emberrel olyan dolgok, amelyeket csupán évek múltán ért meg. Az, ami azon az éjszakán történt, a múltban gyökeredzett. A Maldonado negyedében nőttem fel, ami a Florestán túl terül el. Nyomorúságos egy lyuk volt, szerencsére már megette a fene. Mindig azt vallottam, hogy a fejlődést senki sem tartóztathatja föl. Különben is mindenki ott látja meg a napvilágot, ahol tudja. Soha eszembe sem jutott, hogy utánajárjak, ki a nemző apám. Clementina

Juárez, az ányám, nagyon tisztességes asszony volt, és a vasalóval kereste meg betevő falatkáját. Szerintem Entre Rios-i vagy orientálj volt; bárhogy is legyen, emlegetni szokta a Concepsión del Uruguay-i rokonait. Úgy nőttem föl, mint erdőben a fa. Megtanultam szurtos botokkal csatázni a többi korombelivel. Akkor még nem bolondultunk a futball után, csupán az angolok játszották.

Egyszer este a kocsmában egy Garmendia nevezetű suhanc belémkötött. Úgy tettem, mintha nem hallaná_m, de amaz már jócskán ivott, és tovább piszkálódott. Kimentünk a kocsmából. Kint a járdán viszszafordult, félig tárta az ajtót, és visszaszólt az embereknek:

Jorge Luis Borges

— Nincsen semmi vész, rögtön jövök.

Megmarkoltam a késem, és elindultunk lassan, egymást méregetve az Arroyo felé. Pár évvel öregebb volt, többször verekedtünk már, és éreztem, hogy kibelez. A sikátor jobb oldalára húzódtam, ö pedig a bal oldalon ment. Megbotlott valami törmelékben. Garmendia megtántorodott, én meg rávetettem magam, azt sem tudom, hogyan. Egy vágással meglékeltem az ábrázatát, birkóztunk, volt egy pillanat, amikor minden megtörténhetett volna, végül is megdöftem, aztán már nem kellett neki

több. Csupán akkor észleltem, hogy ö is megsebesített néhány vágással. Azon az éjszakán tanultam meg, hogy nem nehéz megölni valakit, vagy éppenséggel az, hogy az embert megöljék. A patak igen sekély volt, és hogy ne vesztegessem az időt, a halottat egy rakás tégla mögé rejtettem. Pusztán meggondolatlanságból lehúztam az ujjáról a pecsétgyűrűjét. Az ujjamra húztam, megigazítottam a kalapomat, és visszamentem a kocsmába. Ráérősen besétáltam, és odaszóltam az embereknek:

— Úgy néz ki, hogy éppenséggel én jöttem vissza.

Kértem egy pálinkát, bizony jól is esett. Akkor figyelmeztetett valaki a vérfoltra. Az egész éjszakát végighánykolódtam a vackomon, hajnaltájt nyomott el az álom. Reggeli előtt két csendőr jött értem. Szegény anyám, isten nyugosztalja, a kezét tördelte. Úgy vezettek el, mint egy gonosztevőt. Két napot és két éjjelt kellett elviselnem a börtöncellában. Senki sem jött utánam, Luis Iralán kívül, aki igaz barát volt, de nem kapott engedélyt a látogatásra. Egy reggel hivatott a börtönbiztos. Elterpeszkedett a székében, rám sem nézett, úgy beszélt:

— Szóval, te intézted el Garmendiát?

— Úgy lesz, ha maga mondja — válaszoltam.

— Engem uramnak szoktak szólítani. Csak semmi csűrés-csavarás. Itt vannak a tanúvallomások és a gyűrű, amit a lakásodban találtak. írd alá a jegyzőkönyvet, és végeztünk.

Belemártotta a tollat a kalamárisba, és átnyújtotta.

— Adjon gondolkodási időt, biztos úr — nyögtem.

— Huszonnégy órát adok arra, hogy jól meggondold a hűvösön. Nem foglak siettetni. Ha nem veszed elő a jobbik eszed, számíthatsz egy másik pihenőre is a Lus Heras utcában.

Nem értettem mire céloz.

— Ha megegyezünk, néhány napot maradsz csupán. Aztán leengedlek, és dón Nicolás Parades megígérte, hogy rendbe teszi a szénádat.

Nem egyet, tíz napot kaptam. Amikor már nagyon elegem volt, az eszükbe jutottam. Aláírtam, amit akartak, és az egyik csendőr átkísért a Cabrera utcába.

A kerítésnél lovak voltak kikötve, és a kapu alatt meg bent a házban, olyan tömeg tolongot, mint egy bordélyházban. Úgy tűnt, hogy ülést tart a bizottság. Don Nicolás, éppen matét ivott, de végül is fogadott. Sietség nélkül közölte velem, hogy Morónba küld, ahol folytak a választási előkészületek. Laferrer úrnak ajánlott, aki majd kipróbál. A levelet egy néger fiú írta meg, aki állítólag verseket irt a bérházak mocskában nyomorgókról meg olyasmikről, ami nemigen volt a művelt közönség ínyére. Megköszöntem a szívességét, és elmentem. Visszafelé már nem tapadt rám a fogdmeg.

A Gondviselés tudja mit tesz, minden jóra forult. Garmendia halála, ami eleinte kellemetlenséget jelentett a számomra, most utat nyitott előttem. Igaz, a hatóság a markában tartott. Ha nem szolgáltam volna a pártot, visszaküldték volna, de nekem egyre jobban nőtt a bátorságom és az önbizalmam.

Laferrer úr figyelmeztetett, hogy őt ne próbáljam átejteni, és hogy még testőr is lehetne belőlem. Azt tettem, amit elvártak tőlem. Morónban és később a negyedben is megnyertem a főnökeim bizalmát. A rendőrség és a párt elszánt fickónak állított be; tekintélyes aktivistája lettem a városi és tartományi előválasztásoknak. Hevesek voltak akkoriban a választások, uram. Ittott vér is folyt, nem akarom untatni ezzel. Sohasem szíveltem a radikálisokat, akik még mindig Alem szakállába kapaszkodnak. Nem volt olyan ember, aki ne vett volna engem komolyan. Asszonyt kerestem magamnak, a Lujanerát, meg egy szép aranysárga pejkót. Moreirává vedlettem át hosszú évekre, aki tán a maga idejében szintén cirkuszi gaucho lehetett. Elkezdtem kártyázni meg inni.

Mi öregek tücsköt-bogarat összehordunk. de végül is ide akartam kilyukadni. Nem tudom, említettem-e magának Luis Iralát. Kevés olyan cimbora akad már. Meglett ember volt, soha nem undorodott a munkától. Kedvelt engem. Életében nem tette be a lábát a bizottság helyiségeibe, asztalosmunkával kereste a kenyerét, nem állt senki útjába, s azt sem tűrte, hogy valaki az ö dolgába üsse az orrát. Egy reggel beállított hozzám, és azt mondta:

— Talán már a füledbe jutott, hogy otthagyott a Casilda. Rufino Aguilera csábította el tőlem.

Azzal az emberrel már összehozott a sors Morónban. Azt feleltem: '

— Igen, ismerem. Nem olyan gazember, mint a többi Aguilera.

— Gazember vagy sem, most velem gyűlik meg a baja.

Elgondolkodtam, aztán így szóltam hozzá:

— Senki sem csal el semmit senkitől. Ha Casilda faképnél hagyott, azért tette, mert Rufinót szereti, s te már nem kellesz neki.

— És mit szólnak ehhez majd az emberek? Hogy beszari vagyok?

— Azt tanácsolom, hogy ne rohanj a vesztedbe az emberek hőbörgései meg egy hűtlen asszony miatt.

— Az asszony nem érdekel. Egy férfi, aki képes öt percig egyfolytában egy nőre gondolni, nem férfi, hanem csira. Casildának nincs szíve. Az utolsó éjszaka, amikor együtt voltunk azt mondta, hogy már kezdek vénülni.

— Igazat mondott.

— Az igazság az, ami fáj. De most Rufinóról van szó.

— Vigyázz magadra. Láttam egyszer Ru-