Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-03-19 / 12. szám

finót Merlóban az udvaron munka közben. Gyors, mint a villám.

— Azt hiszed, hogy félek tőle?

— Tudom, hogy nem, de gondold meg jól. Vagy megölöd, és mész a sittre, vagy ő öl meg téged, és deszka közé tesznek. Egyik a kettő közül.

— Legyen. Te mit tennél a helyemben?

— Nem tudom, az én életem nem éppen példának való. Olyan ember vagyok, aki hogy megmeneküljön a fegyháztól, inkább a bizottság bérgyilkosa lett.

— Én nem leszek semmilyen bizottság bérgyilkosa, csupán nem akarok adós maradni.

— Tehát kockáztatod a nyugalmadat egy ismeretlen férfi és egy olyan asszony miatt, akit már nem szeretsz?

Nem hallgatott rám, és elment. Másnap megtudtuk, hogy egy Moroni üzletben kiprovokálta Rufinót, aki aztán megölte.

A halál elé állt, és becsülettel, férfi a férfi elleni párbajban veszett el. Baráti tanácscsal láttam el, azonban bűnösnek érzem magam. Néhány nappal a temetés után kakasviadalra mentem. Soha sem kedveltem ezt a szórakozást, akkor vasárnap pedig kimondottan undor fogott el. Mi bajuk lehet ezeknek az állatoknak, hogy így marcangolják egymást ?

Amikor ez a történet végbe ment, azon az estén megbeszéltük a cimborákkal, hogy elmegyünk a La Parda-i táncmulatságba. Annyi éve már ennek, s még mindig emlékszem a barátnőm virágmintás ruhájára. A bál az udvaron zajlott. Akadt egykét kellemetlenkedő részeg is, azonban gondom volt rá, hogy minden úgy menjen, mint a karikacsapás. Még nem volt tizenegy óra, mikor megjelentek az idegen legények. Az egyik, akit Collalerónak hívtak, s még azon az éjszakán orvul megöltek, valamennyiünknek fizetett egy pohár italt. A véletlen úgy hozta magával, hogy mind a ketten egy kenyéren éltünk. Valamin törte a fejét, hozzám lépett, és elkezdett dicsérni. Azt mondta, hogy északról jött, s hogy ott hallotta a híremet. Hagytam, hadd mondja a magáét, de közben résen voltam. Döntötte magába a pálinkát, talán azért, hogy cserben ne hagyja bátorsága, s végül felajánlotta, hogy verekedjünk meg. Akkor történt az, amit senki sem akar megérteni. Láttam magam ebben a nekiveselkedett kötekedőben, mint egy tükörben, és restelltem magam. Nem éreztem félelmet, talán ha így lett volna, kiállók ellene. Ülve maradtam, mintha mi sem történt volna. Amaz meg, arca szinte az enyémet érintette, ordítani kezdett, hogy mindenki hallja:

— Tudd meg, hogy gyáva vagy.

— így van — mondtam neki. — Nem félek attól, hogy gyávának nézzenek. Ha tetszik, elmondhatod rólam, hogy fattyú vagyok, és hogy leköpdöstél. Elégedett vagy már?

A Lujanera kirántotta a késemet az övemből, s mint egy őrült a kezembe nyomta. Mindennek a tetejébe így szólt hozzám:

— Rosendo, azt hiszem, hogy szükséged lesz most rá.

A kést a földre ejtettem, és sietség nélkül kimentem. Az emberek elképedve nyitottak utat. Végképp nem izgatott, hogy mit gondolnak.

Hogy véget vessek ennek az életnek, Uruguayba szöktem, s fuvarosnak csaptam föl. Miután visszatértem, itt telepedtem le. San Telmo mindig rendes negyed volt."

Az argentin fró elbeszélését Végh Zsoldos Péter fordította

— A fogam tiszta, és tegnap fürödtem.

— Ha nem mosakszol, nincs rizs, értetted? Nem sajnálod szegény anyádat? Figyelje ide, az apád maghalt. Nekem egyedül kell rátok vigyáznom. Idő előtt sírba viszel, ha így vitatkozol velem, és nem teszed, amit mondok. Menj. és mosd meg az arcod, te busman.

— Valóban busman — szólt bele a tisztviselő nevetve, • aki végighallgatta anya és fia civakodását. — A busmanok nem mossák meg az arcukat Tegnap nem ettél? Hát akkor evés előtt ma is meg kell mosakodnod.

Nnando elszégyellte magát. Szelíden indult el nővére mögött, miközben egyszer-kétszer lopva a párolgó rizs után nézett, de végül beletörődött, hogy azt kell csinálnia, amit mondtak neki. Nem szerette, ha busmannak nevezik.

A forró és aranyszínű nap mind feljebb emelkedett az égen. A gyerekek jóllaktak meleg rizzsel. Má Blaki pedig sok más utassal együtt evett. Mindnyájan megmosakodtak, csomagjaik is rendben ott hevertek az út melletti gyepen. Az utazó kereskedők, akik még világos előtt eltűntek a városban, most rendre visszatértek. A szemük kiallvatlanságról árulkodott, és noha nem úgy festettek, mint akik békésen pihentek az éjszaka, mégis elégedettek voltak; néhányan elgondolkozva pöfékeltek agyagpipájukkal, mint a kecskék, amikor füvet rágnak.

— A mieink is hamarosan megérkeznek — mondta Má Blaki. — Viszik majd a csomagjainkat, így nem kell olyan sokat cipelnünk.

— Nagyon messze van Ibusza, mama? — kérdezte Akunna.

— Nincs nagyon messze, hét mérföld az egész. Otthon leszünk, mielőtt a munkába indulnak. Nézzétek csak! Már jön is az első csoport! Már meg is láttak minket!

A gyerekek abba az irányba bámultak, amerre anyjuk mutatott, és mintegy tizenöt asszonyt pillantottak meg, akik a gyorsan megtelő piac felé igyekeztek. Súlyos kosarakban banánlevelekkel átkötözött maniókapépet hoztak, a kosarak nem voltak nagyok, de a csöpögő gyümölcs olyan magasan tornyosult rajtuk, hogy az asszonyok magasnak tűntek, akár a felhőkarcoló. Az akpu. ahogy a helyiek a maniókapépet nevezték, és amelyet a manióka gyökeréből nyertek, nagyon súlyos volt. olyan súlyos, hogy a szegény asszonyok — annak ellenére, hogy korán volt még. s cseppet sem volt hőség — bőségesen verejtékezlek, s nyakukat a fele hosszúságúra nyomták vissza a teli kosarak.

Má Blaki odakiáltott nekik, és amikor azok üdvözölték a Lúgosból érkezett Odzsa családot, látszott rajtuk az együttérzés. Mindannyian megsajnálták Mát, és bizonygatták, hogy minden könnyüket elsírták, amikor férje halálának híre megérkezett. Egy tételben eladják a maniókapépet. aztán segítenek Má Blaki csomagjait Ibuszába vinni. Má tiltakozott, tudva, hogy így kevesebb pénzt kapnak az áruért, ám az asszonyok emlékeztették rá, hogy I buszában azon a napon, amikor egy másik ember halálát siratják, magukat is siratják. Mit számít az a pár penny.-amikor egyik társuk feketében van. Nem, Mának nem kell aggódnia; nagy' tételben eladják azoknak, akik egész napra Asabában maradnak, azután segítenek neki.

Ígéretükhöz híven, nem egészen egy óra múlva a boldog-csapat csevegve, mint a majmok, kísérni kezdte az Odzsa családot vissza, (buszába. Minden táska és doboz megtalálta a maga emberét. Meg Akunna iskolakönyvei is olt himbálóztak elegásan Ogugua fején. Ogugua Akunna első unokatestvére volt. apja idősebb bátyjának, Okonkuónak az egyik lánya. Ogugua biztosította Akunnát, hogy jó barátok lesznek; mindketten ugyanahhoz a nagy házhoz tartoznak, és szinte egyidősek.

— Tudod — merült bele a részletekbe Ogugua —, ugyanazon a héten, amikor te megszülettél Lagosban, én megszülettem itt. (buszában. A szüleim nagyon sokat meséltek rólad — hogy milyen okos vagy az iskolában, és mindenfélét. Most pedig barátnők leszünk. Mintha testvérek lennénk, különösen, ha anyád az apámmal akar lenni.

— Miért akarná az anyám a te apádat? Hogy lehet az? — kérdezte Akunna meglepetten. A beszélgetésbe merült két lány alaposan hátramaradt.

Oguguából kitört a nevetés.

— Már majdnem tizennégy éves vagy, és még mindig nem ismered a szokásainkat? Az anyádat az én apám örökölte, éppúgy, mint ahogy örökölte mindazt, amiért a te apád dolgozott.

— Ó. istenem! — kiáltotta Akunna, mintha fizikai fájdalom érte volna. — Hogy tud az anyám beleszokni ebbe az életbe?

— Miért kéne aggódnod? Nézd csak azt az asszonyt, ott, legelöl! Látod? — Ogugua egy

BUCHI EMECHETA

«4 menyasszony

ára ~

nagyon vékony nőre mutatott, aki sántikálva haladt elöl. Vidáman csevegett Má Blakival és a többiekkel. A fején az a kosár egyensúlyozott. amelyben Má Blaki konyhaedényei, fakanalai és néhány fémfazeka volt. Menet közben hadonászott hosszú, csontos karjaival.

— Mi van vele? — kérdezte Akunna gyanakodva.

— A félje fontos munkát végzett a fehér emberek gyárában, valahol a hausza hegyekben. Nos, három évvel ezelőtt váratlanul meghalt. Elgázolta egy tehereutó. Szinte péppé zúzódott, fel sem lehetett ismerni. Tudod-e, miért halt meg-így?

Akunna megrázta a fejét. *

Ogugua még hátrább húzta, hogy az idősebb asszonyok meg ne hallják. Akunna észrevett valamit Ogugua szemében, ami a sajátjáéhoz hasonlóan nagy volt és kifejező, s az apjáéra emlékeztette. De ezzel még nem volt vége a családi hasonlatosságoknak: a tömzsi, bár még nem elhízott arc. a hajlékony karok, melyek azt a benyomást keltették, mintha csont sem lenne bennük, szintén a családi jellegzetességekhez tartoztak. De Ogugua bőre. amely most, a könnyű reggeli verítékezéstől fénylett. sokkal sötétebb volt. A lába vastagabb. a hangja mélyebb. És bátrabb is. állapítta meg Akuna.

Ogugua közelebb húzta magához unokatestvérét. úgy suttogta:

— Együtt aludt egy onitsa feleségével. így annak az onitsa asszonynak a férje magátkozta. Nem látta, hová lép, és a teherautó átment rajta, és péppé zúzta. Még a saját gyereke sem ismert rá!

Ezután rövid csend következett, mialatt Akunna megpróbálta elképzelni a pépet. Beleköpött a bozótba.

— Micsoda szörnyűség! — suttogta.

— Igen — helyeselt az unokatestvére. — Szörnyű halála volt. Látod, az az asszony volt a felesége. A templomban esküdtek meg. Egyetlen elkényeztetett lányuk született tíz vagy — itt az ujjain kezdte kiszámolni, jól mondta-e — tizenegy évi házasság után.

— Milyen rettenetes! Tényleg nagyon rossz házasság lehetett — állapította meg Akunna.

— De figyelj csak! — folytatta Ogugua egyre lelkesebben. — Ezt az asszonyt a félje bátyja örökölte. Címe is van — a férfi Obi. Nem ő a főfeleség, de azért nagyon boldog. Most mindene megvan, amit csak akar, még fia is.

Akunna összecsapta a kezét az izgalmas újság hallatán.

— Ilyen történeteket a könyvekben lehet olvasni.

Az unokatestvére nem ismerte a könyvek történeteit, de rengeteg népmesét tudott, amelyeket holdfénynél szoktak mesélni, és amelyek nemzedékről nemzedékre szállnak. És ez még nem minden. Az anyjától tudta, hogy ennek az asszonynak. Má Beatynek megint kimaradt két holdtöltényi periódusa.

Akunna meg akarta kérdezni, honnan tudja ezt Ogugua anyja, de inkább csendben maradt, nehogy unokatestvére azt gondolja, még azt sem tudja, mi az a menstruáció. Már hallott róla. és egy-két ezzel kapcsolatos könyvet is elolvasott, de neki még nem volt, így nem tudta egész pontosan, mi a jelentősége annak, amit unokatestvére mondott. De azért megkérdezte:

— Arra gondolsz, hogy ismét terhes?

— Lehetséges.

A távolság köztük és az asszonyok között nagyon megnőtt; még látták őket, de a hangjukat már nem hallották. Má Blaki hirtelen megfordult, és feddő kézmozdulatokkal siettette őket. Hátrakiáltott, hogy zárkózzanak fel, s ugyan miféle nehéz csomagot cipelnek, ami miatt ennyre lemaradnak.

Akunna kezdte más szemmel nézni az anyját. Magas, egyenes tartású asszony, aki fekete, csillogó bőréről kapta a csodálatot keltő nevet: „Blaki. a Fekete Asszony”. Fogai még a sötétben is csillogtak. Vékony volt, de nem sovány. Barátnőihez hasonlóan neki is erős hangja volt, de könnyebb életet élt, mint ők. Má Blakinak sohasem kellett akpu\al tele kosarat hordania. Most, hogy Nna meghalt, majd neki is kell? Szegény mama, gondolta Akunna. Keményen kell majd dolgoznia az iskolában, hogy tanítónő lehessen — így segítheti az anyját. Akunna emlékezett arra. apja mennyit ábrándozott az ő továbbtanulásáról... de ezt az álmát eltemették vele együtt Igbobiban. Imádkoznia kell azért is. hogy nagybátyja — vagyis hamarosan új apja — engedje meg. hogy legalább a rendes hat osztályt elvégezhesse. Könnyek szöktek a szemébe, de gyorsan letörölte, mielőtt Oguguával utolérték a várakozó felnőtteket. (folytatjuk)