Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-02-05 / 6. szám
Ezerkilencszáznegyvennégy októberében a háború szele elérte községünket, Lelédet (Lela) is. A menekülő ellenség végeláthatatlan sorokban haladt át a falun, és a Zentai ezredet ideiglenesen be is szállásolták hozzánk. A szovjet csapatok valahol Budapest alatt állottak, tudtam meg a beszállásoltak beszédéből. Éjjel már hallható volt az ágyúk dübörgése, láttuk azok torkolattüzét. A Zentai ezred katonái hidat vertek az Ipolyon, a község lakóival vágatták és hordatták le a fát a Somos hegy oldaláról Tóth szakaszvezető felügyelete alatt. Egész nap dolgoztunk, cipekedtünk a dermesztő hidegben, tizennégy évesen majd belerokkantam a munkába. Amikor már nem bírtam tovább, hazamentem azzal a tudattal, hogy én már megtettem a magamét. Másnap meggyőződtem róla, hogy tévedtem. Tóth szakaszvezető hozta tudomásomra oly formán, hogy reggel a munkához való felsorakozásnál nyilvánosan felpofozott. Ez volt a jobbik eset, mert Unokáink emlékkönyvébe megfenyegetett, hogy másképp is elszámolhatott volna. Egyre közelebbről hallatszott az ágyúdörgés. December elején a szovjet hadsereg már a községünket lőtte. A Zentai ezred napokkal korábban elmenekült, bennünket is el akartak vinni erőszakkal Németországba, de szerencsére, tervük a győztes seregek gyors előrenyomulása miatt meghiúsult. Az ostrom több mint egy hétig tartott, mivel az ellenségnek az Ipolynál sikerült egy kevés időre megállítania a szovjet hadsereg előrenyomulását. Helembától Lelédig a frontvonalat a Szent László hadosztály tartotta. Ez a hadosztály csupa tizenöt-tizennyolc éves gyerekből állt, akik jCCpa^O r-í | o*■jTo & &QC ^ *'*• fi**• fr < ^ t/Mfc-í’ ■jCi jU ZA-' pc*CU; 2 '&*** * ** ‘ /u*> ■=. ^ r C’'. V M y , -u/rA' / HM**' ßÄH,p« Részlet Borisz Sarpov tüzér ezredes leveléből A*-*-' «-A- *»í ozZ- «•-tz»-* r « relőzőleg alig vagy egyáltalán nem részesültek kiképzésben. Mégis — parancsnokaiktól megtévesztve — fennhangon szajkózták, hogy ők majd megállítják az oroszokat. A hősködés eredménye az volt, hogy mintegy hétszáz fiatal, mondhatnánk gyerek, az első vonalban fejezte be az életét. A szovjet hadsereg áttörte az Ipoly menti frontvonalat. Községünket december 26-án az esti órákban szabadították fel, és a következő napokban felszabadultak a Garam menti községek is. A szovjet csapatok egészen Érsekújvárig (Nővé Zámky) törtek előre. Itt megint megállt a front, és a németek bőszült ellentámadása a felszabadító csapatokat a Garam bal partjára vetette vissza. Nagy offenzívára készülve, s hogy a polgári lakosságot megvédje a további háborús borzalmaktól, a szovjet parancsnokság a Garam bal partjának és az Ipoly menti falvaknak a lakosságát hatvan kilométerre a front mögé telepítette. Hogy ezután a Garamnál milyen ádáz harc dúlt, azt bővebben Borisz Sarpov tüzér ezredes leveléből tudom, aki leírja a Déva (Divín) és Kicsind (Malá nad Hronom) térségében lezajlott kemény harcokat. A háborús borzalmakon és szenvedéseken túl azonban más emlékek is kavarognak bennem. Jól emlékszem arra az időre, amikor feljöhettünk a fedezékekből, és körülvettek a vöröscsillagos katonák. Lakásunkba egy lovasezred tagjait szállásolták be, udvarunkon lovak voltak cölöpökhöz kötve. Mint suhanc gyerek már az első nap barátságot kötöttem a szovjet katonákkal, köztük elsősorban az idősebb Misával és a fiatalabb Grísával. Közös nagy érdeklődést tanúsítottunk a lovak iránt. Megengedték, hogy megüljem a lovat, és én hálából segítettem etetni, itatni, tisztítani az állatokat. Mindig körülöttük sündörögtem, Így észrevehettem, hogy Misa és Grísa elválaszthatatlanok egymástól. Nem is láttam őket egymás nélkül soha. Bármit tettek, együtt végezték. Február tizennyolcadikén történt, hogy alkonytájt Misa és Grísa a tábori konyha elé terelték lovaikat, hogy főtt ételt szállítsanak Garamkövesdre (Kamenica nad Hronom) az első vonalban harcoló bajtársaiknak. Másnap hiába kerestem őket. Sem ők, sem a lovaik nem tértek vissza. A konyha a nánai hegyfarkon megbújt német ütegektől telitalálatot kapott. A két jó barátra később a szérűnkben találtam rá egy őr segítségével. Ott feküdtek egymás mellett, kegyetlenül megcsonkított testtel, katonai sátorlappal leborítva. Most már örökre elválaszthatatlanul. Kis falunk temetőjében helyezték őket örök nyugalomra, messze hazájuktól, ahol a Szovjetunió kaukázusi részén egy szovjet asszony a háború befejezése után hiába várta haza férjét, Misát és szeretett fiát, Grisát. A háború után községünkben is megindult a fejlődés. Leléd a felszabadulás előtt a legelmaradottabb falvak közé tartozott, hiszen még villanyáram sem volt a falban. Ma más a helyzet. Neonfények világítanak az utcán, a házakban mindenütt villany ég. Az Új Élet fölmüvesszövetkezet munkát, jólétet biztosít tagjainak. A hegyekkel körülzárt falut autóbuszjárat köti össze a környékkel. Az Új soron szaporodnak az emeletes házak. Körülöttük portalanított utak, a házakban villamos háztartási gépek, tévé, a garázsokban személygépkocsik. Leléd napról napra épül, a község lakóinak anyagi és kulturális jóléte egyre nő. És ebben a változásban, ebben a felemelkedésben része van Misának és Grísá-Majerszky Márton Éppen Ipolyságon (Sahy) voltam a két gyermekemmel és a szüleimmel, amikor dobolni kezdtek az utcán. Kimentünk mi is a főtérre meghallgatni, hogy mi van, és akkor halljuk, hogy vége a háborúnak, mindenki hazamehet! Azt sem tudtam, mit csináljak örömömben. Akkor jött ki először a számon az a drága, kedves szó, hogy „haza". Mint a legszebb imádság, úgy hangzott. Azután elhatároztam, elmegyek Szécsénykére (Secianky), tudtukra adom a mieinknek a jó hírt. A legrövidebb út Szécsénykére az erdőn keresztül vezetett, egy kis patak mentén. Ahogy mentem, látom, hogy tele van az út mente figyelmeztető táblákkal. Az egyiken ez állt: „Vigyázz, akna!", a másikon meg szlovákul: „Pozor, mina!" Akkor jöttem rá, hogy mit jelent átmenni az erdőn, de féltem is, meg nem is. Soha nem láttam ilyen dolgokat, így fel sem tudtam fogni, mi történne velem, ha rálépnék egy ilyen jól álcázott lövedékre. Amikor megérkeztem Szécsénykére, és elmondtam a jó hirt, nem akarták elhinni, de azután nagy lett az öröm, madarat lehetett volna fogatni az emberekkel. Én meg indultam vissza Ipolyságra, mert ott volt az én két gyerekem meg a szüleim, akik azt mondták, hogy korán lefekszenek, és korán reggel elindulhatunk hazafelé. A (nŐ4) Hazatérés férjem ott maradt az ő szüleinél, azokat kellett támogatnia, mert már idősek voltak, és szegény anyósomnak nagyon beteg volt a lába, de megegyeztünk, hogy majd ők is jönnek utánunk. Amikor visszaértem Ipolyságra, már le volt húzva a roló a cukrászdái helyiség ablakán. A gyerekek már aludtak. Mi még összepakoltuk a holminkat, és lefeküdtünk melléjük. Másnap reggel korán keltünk. A gyerekeket jóltartottuk, és fölpakoltunk a szekérre. Az én apám a háború előtt fuvaros volt. Volt neki két lova meg egy nehéz szekere, azon szállította az építkezésekre az anyagot. Mikor a háború kitört, a lovakat elvitték, a szekér megmaradt. Az apám leszerelte a kerekeit és az oldalait, és csak akkor rakta össze, amikor el kellett hagyni az otthonunkat. Hát erre a szekérre pakoltunk fel, amikor elindultunk hazafelé. És ezt húztuk, a testvérem a két fiával, apám és az én drága jó anyám. Elég vidáman indultunk. De mindig tovább tartott a pihenő. Nagyon nehéz volt. Éreztem, ha apám és anyám nincsenek ott és nem biztatnak, hogy gyerünk, gyerekek, haza kell jutnunk minél előbb, mi, fiatalok kidőltünk volna ... Itt-ott találkoztunk orosz katonákkal is. Ha egyezett az útirány, hozzákötötték a mi kocsirudunkat az övékéhez, és amíg nem fordultak el másmerre, segítettek húzni. Léva (Levice) előtt már egy katonai traktor húzott bennünket, mert már nem bírtuk. Amikor a báti parton leeresztettük a kocsit, alig bírtuk megtartani. Onnan már lassan húztuk tovább, és végre beléptünk az otthagyott drága otthonunkba. A szobából a bútort mindet kihurcolták. A jó öreg konyhában, a család „szemefényében" is csak az öreg sparhelt maradt meg. Nehéz volt, nem kellett senkinek. A mama összeszedett egy kis fát, hogy a megfagyott családot melegítse. Befűtött, mindjárt kellemesebb volt a levegő. A batyuban talált kis krumplihoz apa hozott egy kis vizet, és már főtt is a jó krumpli. Míg a mama valamilyen levelekből teát főzött a gyerekeknek, apám szalmát hozott, és megvolt a finom, puha ágy. A gyerekeket lefektettük, mi megettük a maradékot, azután lefeküdtünk a drága öreg otthonban. Részlet Lehocky Rozália visszaemlékezéséből. (Olvasónk, aki a háborús emlékeit felhívásunkra megírta lapunkba, időközben, 71 éves korában elhunyt. Tisztelet emlékének.)
