Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-02-05 / 6. szám

MŰVELNI A

„A tapasztalat és a gondolat sohasem helyettesítheti a cselekvést, de a cselekvés felé vezető úton az előttünk járók tapasztalatai és gondolatai azok a lépcsők, amelyeken az éber szellem mindig-mindig feljebb hág."

VERES PÉTER

Sokszor mondjuk, milyen jó dolog, hogy nálunk a dolgozó nép elől nincs elzárva a kultúra. Olvashat, színházba, moziba, hangversenyre ______ járhat, rádiót hallgathat, tévét nézhet, múzeumokban, tárlatokban gyönyörködhet, egyszóval, a kultúra és művészet legrangosabb értékeivel gazdagíthatja önmagát. Ez az öngazdagítás egyben igazolása a tételnek, miszerint az emberi sors alakulása nem csupán a természettől, de a társadalomtól is függ. A társadalomtól, amelyben élünk s művelődünk, illetve — művelődhetnénk. Miért a feltételes mód? Mert bár társadalmunk mindenki számára hozzáférhetővé teszi a kultúrát, nem nyújtja, nem nyújthatja hozzá azt az akaratot, amellyel a megismerés, a befogadás eredményes lehet. A dolgozót pedig, aki a műszak után fáradtan tér haza, s örül, ha elterülhet a kanapén, sem néhai gyermekkora, sem jelenlegi helyzete nem ösztönzi arra, hogy krimin, negédes nótákon és slágereken kívül más valamivel is gazdagítsa egyébként is szűkösnek érzett szellemi életét. Nem ösztönzi, mert az ösztönzést olykor-olykor nem hajlandó elfogadni, s akarati tényezőit más irányba vezeti. Nem akarja, hogy megneveljék. Elege van, maga akar lenni, önmaga ura kíván lenni magánéletében. S bár a szociológusok, a művelődés-kutató intézetek tudorai mondogatják, mégiscsak hatni kéne a megfáradt munkásra, lényegében még nem ötölték ki, miként, /rogy igazából hatásos legyen a „hatás". Mert mi tagadás, a munkáját becsülettel végző munkásnak jogában áll csak a slágert szeretnie, hiszen attól, hogy nem szereti a komoly zene klasszikusait, a moderneket vagy a tiszta forrású népzenét, még lehet élmunkás, dolgozhat helytálással. És ezeknek a művelődni nem nagyon igyekvőknek kulturális életünk irányítói legfeljebb ajánlhatják ezt vagy azt a művet, produkciót, tárlatot, azonban senkire nem erőszakolhatják rá. Mert ezen a téren kiváltképp nem szabad erőszakkal élni, hiszen a művelődés eleve demokratikus folyamatot feltételez, amelyben mindenki a maga belátása szerint dönti el, befogadóképességéből mire futja.

Dehát ezt nem lehet ennyiben hagyni! — tiltakozhat a türelmetlenebbje, és felsorakoztathatja kizárólagos érveit, amelyeket saját műveltségigénye fogalmaztat vele. Pedig ez az egyoldalú türelmetlenség káros lehet, kiváltképp akkor, ha csak adni, és megintcsak adni akarjuk a szellemi tápot, s nem tudjuk kinek. Nem ismerjük életmódját, társadalmi tudatának alakulását, világképét és világnézetét, szociális helyzetét, szellemi felkészültségét. Nem tudjuk, mit s mennyit olvas. Hogyan beszél. Magyarán, ha alig tudunk személyiségükről valamit, képtelenek vagyunk a közvetítendő kultúrát hullámhosszukra hangolni. A hullámhossz ez esetben nem átírást, átformálást jelent, mint ahogy ezt néhányan értelmezik, tehát nem hamisítást, hanem kínálást, köznyelven: tálalást, ami a közművelődésben cselekvő emberek irtózatosan nehéz, változatosságot feltételező feladata. Olyan feladat amely a helyzetek és jelenségek megítélésénél nem elégszik meg a reflexiókkal, hanem a lehető legteljesebb társadalomkritikai és művelődéspolitikai felkészültséggel vizsgálódik. Az önművelésre, a művelődés fontosságára figyelmet terelő munka végzése közben tudatosítanunk kell, hogy nem csupán jelenünk, de múltunk is áthatja közösségi magatartásunkat, gondolkodásmódunkat, vágyunkat a megismerésre, személyiségünk kialakítására. Lenin a kultúráról szóló írásaiban hangsúlyozottan figyelmeztet arra, hogy a gyárakat és a földeket ki lehet sajátítani, a kispolgárságot azonban nem lehet ezzel együtt megszüntetni, mert az nem az ember közösségi

indíttatású vágyaiban, hanem legszemélyesebb vágyaiban él. S az ilyen vágyak többnyire önteltek, tartósítani igyekeznek azt a szellemi állapotot, kulturális léthelyzetet, amelyben látszólag belenyugszunk a műveltség adott szintjébe. Látszólag, írom, hiszen a szórakoztató művészet, a színház, a rádió, a televízió révén mindnyájan művelődünk, de érdekes módon azokat a művészi produkciókat minősítjük jónak, amelyek azonosak ízlésünkkel, megfelelnek műveltségi szintünknek. S mert művészeti intézményeinkben és a televízióban bemutatott alkotások tömegében is fölielhetők azok a magatartásformák, amelyek valamiképpen tartósítják e szellemi állapotot, látnunk kell, hogy a lenini értelemben vett kispolgári ízlést, magatartásmodellt olykor-olykor még színházaink, mozijaink, a rádió és tévécsatornák is terjesztik. Bár vitathatatlan, hogy ezekben a műsorokban százezrek és százezrek érezhették magukat otthon életszemléletükkel és emberségükkel, de nem érezhették magukat otthon abban a kultúrában, amely önmegismerésre sarkall, kudarcaink, hibáink beismerésére, vállalására ösztönöz. Valószínűleg sok ilyen produkciót láthatott az a szövetkezeti elnök is, aki először megtekinti a Magyar Területi Színház előadását, s csak azután dönt, engedélyezi-e, hogy a kulturális alapból megvásároljanak ötven jegyet a tagoknak, vagy sem. Olyan darabokra, amelyek falun játszódnak, s a faluközösségben felszínre került visszáságokra mutatnak rá, eddig kétszer nem hagyta jóvá a közös kasszából történő jegyvételt. Tény, hogy mindkét darab a község egy-egy vezetőjének korlátoltságára, önkényuralmára, emberi gyengéire mutat rá. A meglehetősen szép művelődési házzal bíró falucska szövetkezeti elnöke nyilván nem akarta, hogy a színpadi figurákban a tagság felismerje öt. Példáját csak azért említem, hogy láttassam, ő is a kispolgári kultúráltság egyik megtestesítője, ő is az a lélek, aki ugyan kiválóan ért a mezőgazdasághoz, a munkaszervezéshez, de a szocialista tudat és öntudat, a szocialista közművelődés magasabb szintre emeléséhez aligha. Egyoldalú, önkényes ember, akihez ugyanolyan türelem kell, mint ahhoz a munkáshoz, aki a szakmunkásképző óta nem vett szépirodalmi könyvet a kezébe. Sőt, valamivel körültekintőbb és megfontoltabb türelem, hiszen ez a szövetkezeti ember nemcsak magáért, de egy egész kisközösségért felelős. Pontosítva: annak gazdasági föllendítéséért. Mert szellemiről nála szó sem lehet.

Hiába, a mindennapok forradalmiságát nem csupán a nagy dolgokhoz, nagy célokhoz való hűség, de a mindennapok embert formáló, lelket, hitet erősítő, a szellemi cselekvés dolgaiban való helytállás is jelenti. Hiszen nélkülözhetetlen, mi több, lényegi munka, elsőrendű feladat a szocialista társadalmunk által megteremtett keretek, lehetőségek tartalommal való kitöltése, a lenini értelemben vett kulturális forradalom kiteljesítése. Ez a forradalom a gondolkodás és életmód forradalma. Önmagunk lassú, de határozott átalakításának terhekkel, nyűgökkel kísért küzdelme, amelynek viszonyulási rendje: tisztelet a gazdasági és szellemi valóság, a történelem, és a tudást gyarapító művészet iránt.

Közösséget elzárni a művelődés lehetőségétől senkinek sem megengedett. Végül is, aki ezt teszi, az eltussol, mégha felháborodásból teszi is, mint az említett szövetkezeti elnök. És aki felháborodni tud, az mutassa is meg, hogyan kell az embert emberként való becsülésével előbbre mozdítani a szocialista demokrácia és közművelődés ügyét. Hiszen az is marxista tétel, hogy a forradalmi türelmetlenséget csupán a felháborodni tudás és a példamutatás együttes jelenléte hitelesíti. Nem holmi aszkéta moralizálás ez, hanem annak tételes megfogalmazása, hogy amíg a kispolgárias életmód számára a privatizáló, bezárkózó élet az eszmény, a szocialista életmód számára a közösségi lét, a társas létformák. Hozzáteszem gyorsan, nem a privatizáló közéleti lét hanem a kollektivizáló. Nem az, amely csak egy embernek engedélyezi a MATESZ előadásainak megtekintését közös kasszából, hanem mindenkinek. Tény, hogy a szocialista társadalmaknál nincs nagyobb mecénása a köznép művelődésének. Nem véletlenül, hiszen a szocialista társadalom maga a nép. S amennyit ez a nép kitermel, s amennyit a nyereségből önmaga művelődésére fordít, annyi az övé, annyit kamatoztathat. De jól, eleget kamatoztat-e ? Vajon okosan használjuk-e azt a pénzt, amit a közös kasszából önmagunk művelésére fordítunk? Sajnos, nem mindig. Egy színházjegy nálunk kb. száztól százötven koronába kerül, színházaink húszért-harmincért vesztegetik. Egy könyv előállítása ha ötven koronába, mi harmincötért árusítjuk, és sorolhatnám a kedvezményeket, a dotációs összegek nagyságát. És mégis viszonylag kevés könyv fogy, és mégis félház előtt mennek az előadások. Mert valahogy nem bűvöli magához az olvasót az, ami a könyvben megíródott, nem vonzza magához a nézőt az, ami a színpadon történik. Mert minden alakulóban van, minden mozog, nemcsak az elvárásrendszer, de a kínálat

is. De ez így törvényszerű, csak így lehet előrelépni, keresve, kutatva. Érdekelne, vajon a könyvhónapban hány munkáscsaládban vásárolnak majd könyvet, vajon a nőnapkor egy-egy több ezer nőt alkalmazó vállalat csecsebecsék, édességek és piperecikkek helyett könyvet, képzőművészeti albumot, színházjegyet, hanglemezt ajándékoz-e. Mert bár a művelődés sem az erőszak, hanem kizárólagosan a demokrácia dolga, mégsem feledhetjük, hogy a munkásművelődés hatékonyabbá tételében nagy szerep jut azoknak, akik a köz pénzével gazdálkodnak. Anyagi támogatás nélkül ugyanis a kultúra sincs meg. Sosem volt meg, és nem is lesz. S ha munkahelyeinken, gyárainkban, üzemeinkben, szövetkezeteinkben — Veres Pétert híva segítségül — a tapasztalatot és a gondolatot az okos cselekvés egészíti ki. munkás- és közművelődésünkben is történhetnek majd okos és szükséges módosulások. S emberi rangunk ezt követeli: szocialista módon művelni a létet, hogy munkásságunk, parasztságunk, társadalmunk minden egyes tagja a cselekvés mezején bizonyíthassa szándékát. Azt a szándékot amely a „művelt nép legyünk" korparancsot őrzi vágyakban, lelkekben, akaratban.

SZIGETI LÁSZLÓ