Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-11-19 / 47. szám
Kedves lányok, kedves fiúk! A mottót beküldő Ricsi 18 éves. Három műszakban dolgozik a győri RÁBATEX-ben, szeret verseket írni. olvasni és levelében többek között a következőket írta: „Egy kicsit elcsodálkoztam K. Erika levelén (39. szám). Idézem: „Ez az oldal a fiataloké és nem a munkáé." Akaratlanul is elgondolkodom. Én már biztosan öreg vagyok, mert már dolgozom. Ha nem hagytam volna ott a gimit, akkor most lennék negyedikes és csak jövőre öregednék meg. Hát ez nagyon érdékes!'' Több hozzászólás is érkezett, hasonló hangnemben, s leveleitek tartalma teljes mértékben megegyezik Ricsi állásfoglalásával. Még tizenévesen sem habkönnyű vattaszivacs az élet, mégha néhány divatos és kopásig játszott sláger ezt igyekszik belénk szuggerálni is. Ti is utaztok, beszélgettek emberekkel, s ha szétnéztek magatok körűt, az mind „tömény" élet, amit láttok, s olyan dolgok, amiket érdemes megírni. Nem venném zokon, ha több levelet imátok, bombázzatok csak bennünket a kérdésekkel, vallomásokkal, majd csak elboldogulunk valahogy a válogatással, s így igazán együtt fogjuk szerkeszteni, írni ezt az oldalt. Szívesen fogadnék vallomásokat a diákéletről, diákbarátságokról, a ■ kollégiumi élet problémáiról, a generációs és munkahelyi együttélésről — a téma „mellettetek" hever, csak levélpapírt kell keresni. És még valami: nagyon szeretnék Ricsinek ajándékot küldeni a mottóért, de sajnos, nem írta meg a teljes címét (s így a levelében feltett jogos kérdésekre sem tudok válaszolni, pedig szívesen tenném). De nem tudom elküldeni az ajándékot a nádszegi (Trstice) J. Anikónak sem „elsőszerelem-sztorijáért" (37. szám), amíg nem írja meg a ,J." folytatását. Ezért kérlek Benneteket a továbbiakban ne felejtsétek el megírni pontos címeteket. Időt és oldalunkon helyet takarítunk meg. ha nem kell „nyomozni"! Koszi! November tizenhetedikén ti ünnepeltetek, diáknapot jelölt a naptár. Szeretném, ha megírnátok, hogy s mint ünnepeltétek, vagy nem ünnepeltétek, miben látjátok a jelentőségét, kell-e, él-e manapság az a diákünnep? & Szerezzünk örömet az angolai gyerekeknek A Modrai Pedagógiai Szakközépiskola felhívása Mint ahogy a Szlovákiai Nőszövetség tagjai bekapcsolódnak a fejlődő országokban élő gyermekek részére a ruha-, cipő- és játékgyűjtésbe — amelyet az SZNSZ KB szervez —, így mi, a Modrai Pedagógiai Szakközépiskola tanulói, jövendő óvónők sem szeretnénk kimaradni ebből. Minden gyerekarcra mosolyt kell varázsolni. Hogy örömet szerezzünk az angolai gyerekeknek, elhatároztuk, saját kezűleg készítünk számukra bábokat, üdvözletként idősebb barátaiktól a szocialista Csehszlovákiából, hogy ezzel is gazdagabbá tegyük gyermeki világukat. Felhívással fordulunk Szlovákia összes pedagógiai iskolájához, csatlakozzanak internacionalista tettünkhöz. A bábokat 1986. január 10-éig küldjék el az SZNSZ KB címére (Ústredny vybor Slovenského zvázu zien, 817 60 Bratislava, Obrancov mieru 4.). A világon élő összes gyerek békéjéért és boldogságáért! a Modrai Pedagógiai Szakközépiskola tanulói A felhíváshoz már csatlakoztak a bratislavai Bulla utcai, a hurbanovói, a lévai (Levice), a Turcianske Teplice-i, a losonci (Lucenec), a levocai és a presovi pedagógiai szakközépiskola tanulói. Reméljük, még sokan bekapcsolódnak ebbe a nemes akcióba! A szerkesztőség NAGY LÁSZLÓ FOTÓJA A HURBANOVÓ ÓVÓNŐKÉPZŐBEN KÉSZÜLT Fordított tizenhetedike Öreg idők köpönyegéből toppan elénk a pergamenarcú, míves szavú fekete csizmás deák. Arrébb böki süvegét, kihúzza a csizmaszárba dugott plajbászt, s gyöngybetükkel rójja a sorokat a megsárgult lapú, malomkeréknyi krónikába. Egymással feleselgetö korok veretes hírű oskolái, kollégiumai ködlenek fel, cifra, bohókás fordított diáknapokról regél. Ruhát s tisztséget cserélt ezen a napon tanár és deák, kedve és tudománya szerint oktatott a tanárnak felszentelt deák, szájaíze szerint való volt e kifordított nap mindenkinek. Rakoncátlanul szerveződtek az órák, pellengérre került minden tanári furaság, nyegle mozdulat, önhitt tudálékosság. Deákpolgármester dirigált a városban, mulatságra és közös kormányzásra invitált minden arrajárót. Másféle szokás, azóta elfelejtett rend dívott akkoriban, azóta kicsorbult értékszabályok, rendtartások védték a deákélet autonómiáját. Lassabban csordogált az idő, megrágtak minden „szabált", mégis pezsgő, eseménydús volt a deákság élete. Jó lenne valamit megmenteni ezekből a nemzedékekről átöröklött hagyományokból, rég megszakadt rítusból, ami úgy tudott tarka és bohó lenni, hogy eközben nem vált sértővé és cirkuszivá. Túltechnizált korunkban megszürkűlt a diákság élete, amit nyertünk a réven, az elveszett a vámon. Tágasodott á tudás csarnoka, de mind kevesebb és kevesebb a szín és a gesztus, a kapcsolatok belevesznek az együttélés monotóniájába. Nem emlékszem a diáknapjaimra, a november tizenhetedikékre, olyanok voltak, mint a többi napok, csak éppen átdíszítettük a faliújságot, a diáknapok elvesztek, szétfolytak, megsemmisültek. Valami mégis felneszez bennem. Vagy három éve jártam az egyik jobb nevű, ismert gimnáziumban, ahol november tizenhetedikén diákok vették át az uralmat. Titkos szavazással, vidám hercehurcával diákigazgatót választottak, több pályázó közül került ki a győztes, s a legtöbb voksot kapott kis szeplős azonnal betelepedett az igazgatói székbe. Egy-két tekintélyét féltő, mindenki feje fölött elnéző tanár felszisszent, mikor belépve a tanáriba, meglátta a kis szeplős bozontos fejét. A tizenéves diáktanárok magabiztosan vették át az osztálykönyvet a soros óraadó tanár kezéből, katonásan léptek fel a katedrára, gyakorlottan rótták meg padtársukat az elmulasztott feladatért. Üdítő délelőttöt „kanyaritottak", eddig sosemvolt őszinte osztályfőnöki órát vezettek le, komoly kis csevelyt kezdeményeztek az érintkezéskultúráról. Csak akkor remegett meg a szívük, mikor az őket eddig is lekezelő fizikatanár sértődötten átnézett rajtuk; ezen a napon nem viszonozta egyetlen diák köszönését sem. Nyúlós, nyálkás reggel volt akkor három éve, a napsugár nem tudott áttörni a súlyos, lelógó fellegeken, tintaszínü volt az ég. Dél felé picit kiderült, s mire véget ért a kifordított nap, fénylő sugaracskák törtek felénk a kinyíló égből. A kis szeplős vidáman lépdelt társai között, izzott a nemrég forrasztott kapocs. Övék volt ez a nap. Vizsgázott akkor novemberben a tanár; türelemből, neveléstanból, gyermekpszichológiából, szaktudásból. Vizsgázott a diák is; rátermettségből, képességből, empátiából, lélektanból. Por száll fel a megsárgult lapokból, becsukódik a krónika. Vajon merrefelé, az ország melyik táján nyílik ki újra, kel életre a bohókás deák, fordul meg a rend, tanul egymástól deák és tanár november tizenhetedikén? Vajon akad iskola, ahol merik vállalni a forditottságot? NAGYVENDÉGI ÉVA (ram) Mottó: „Te csak játsszd tovább a szerepedet az „Étet színpadán", de vigyázz arra, hogy egyszer minden felvonás véget ér, a tapsvihar is elcsendesül, s Te ott állsz majd egyedül az üres falak között..." (M. Erika, azaz Ricsi)
