Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-11-12 / 46. szám
mákat okozott, új megközelítést kívánt; néha a tökéletes tartalmi pontosság volt a fontos, máskor a „hűtlen hűség" elve kapott hangsúlyt. S mire a fordító mondatról mondatra átőröl az agyán egy könyvet, rengeteget tanul, tapasztal. Ami engem illet, ezenkívül sokat tanultam régi és mostani kollégáimtól, szerkesztőtársaimtól és azoktól a fordítóktól, akiknek munkáit én szerkesztettem. A műfordító kötelességeiről, a fordítói munka mechanizmusáról, az eszményi fordítás jellemzőiről nem akarok részletesen beszélni — csak ismételgetném, amit mások már elmondtak előttem. Csak azt szeretném ezzel kapcsolatban hangsúlyozni, hogy sohasem szabad szem elől téveszteni a jó hangzást, a szépséget, a zeneiséget, s ez éppúgy érvényes a prózai, mint a versfordításra. A fordítás időrabló munka, sok türelem, áldozat és lemondás kell hozzá, de mindezért kárpótol a munka szépsége, izgalma, egy-egy sikerült megoldásból fakadó kielégültség s az az öröm, melyet akkor érzünk, amikor kezünkbe fogjuk a még nyomdafestékszagú szép könyvet. riioliü.Ut L ('Ah/u i-eA ban a paptól, és esküt kellett tennie öelötte, az emberek és isten előtt, lassan, világosan, érthetően, jobb kezét a kereszten, balját ártatlan leányszívén tartva, hogy a kötés életre-halálra megpecsételtessék. Mi maradt még neki? Talán csalfa, teljesülhetetlen vágyakkal eméssze magát? Isten mindenütt ott van: az égben, a földön, benne magában is. Figyelmesen hallgatja szíve dobogását, hát hova bújjon előle az ember? Nincs menekvés. Ez a fiatal, tagbaszakadt, hosszú karú ember, akinek apró, mozgékony szeme örökké véraláfutásos, és inge kibuggyan a hasán, kisajátította őt. Sorsa az, hogy mossa az ingét, háljon vele, szívja izzadságának nehéz szagát, ami kint munka közben, az erdőn, az állatok körül testébe ivódik; hogy gyereket szüljön neki, betegségében ápolja, s egykor majd, ha a férfi szive végleg felmondja a szolgálatot, lefogja a szemét, míg ki nem hűl; gondoskodjék méltó temetésről, halotti torról, és gyászmisét mondasson érte. Igen, mindezt el kell végeznie, s csak azután távozhat és fogadhatja az igazságos Bíró ítéletét rossz gondolataiért és tetteiért, helyet adva a tűzhelynél és az ágyban egy másik aszszonynak, akit majd a fia hoz a házba. A paraszt tudta mindezt. Nem kellett tehát sokáig néznie az asszony szemébe, és fürkészni, milyen gondolatok foglalkoztatják. Csak vele, az ételével, a ruházatával, az álmával függhettek össze, könnyen rájuk találhatott. Fordította Hideghéty Erzsébet „We’ll see us again” — mondta a férfi búcsúzáskor. Igen, viszontlátják egymást, akkoriban a nő sem kételkedett benne. Tíz év múlt el. És most hirtelen hatalmába kerítette ez a mondat. Úgy érezte, valami szokatlan erő sugárzik felé. Befészkelte magát az agyába, megbénította gondolatait. Voltak olyan napok, amikor kutató pillantásai minden arcot átfúrtak, és tekintetével valósággal behatolt az idegen rendszámtáblájú kocsik belsejébe. Miért ragadta magával ez a hirtelen ébredt beteges vágy? Sosem volt olyan fontos számára a viszontlátás. Igaz. szerették egymást, az átlagnál jobban, sok jót és rosszat csináltak végig együtt. Most azonban már férje van, két gyermeke, és rég kialudt ez a szerelem. vagy csak eltemette. Pusztán a napok egyhangúsága okozhatta, hogy egyszerre csak élni kezdett benne az az átkozott mondat. Úgy érezte, találkoznia kell vele. Még a férjénél és a gyermekeinél is jobban érdekelte — pedig bizonyára neki is van már családja. Talán közben el is felejtette volna az egészet, nem is gondolt volna a férfira, akárcsak a többiekre sem, akik nem álltak olyan közel hozzá. De így? Ebben a mondatban valami jövendölést érzett. Éppen ez emelte ki MONIKA HELMECKE őt a többiek közül. Miért mondta volna, ha nem úgy gondolja, hogy egy napon valóban viszontlátják egymást? Talán várt rá. talán valamilyen okból nem jöhetett el, hogy beváltsa ígéretét, de ő is ugyanolyan vágyakozva leste a vonatokat és autókat. Nem bírta tovább. Lehet, hogy még évekig kellene várnia. Este így szólt a férjéhez: — Elutazom Stepanhoz. A félje csodálkozva, ijedten nézett rá: — A lengyelhez? Mit akarsz tőle? — Látnom kell. Aztán visszajövök. Az az átkozott mondat. Hiszen tudod ... — Igen. De MI nem látjuk viszont egymást ha most elmész. Az asszony egy pillanatra elhallgatott. — El kell utaznom, egyszerűen csak látni akarom. Semmi több. Viszszajövök. — Nem kell. Nem találsz itt sem engem, sem a gyermekeket. Amikor másnap az asszony beült a Varsó felé induló vonatba, mosolygott. „We’ll see us again” — gondolta, és rápillantott az utolsó házra, miközben a vonat lassan kigördült a pályaudvarról. Fordította: Antal Mária Csáky Károly Játszadozás Ne mondjátok még, ó, hogy nekünk már nem való az, mi jó-Nem baj, ha jön bajra jaj: fájni merjünk csak, szisszenni nem szabad. És ha nem marad semmi más. csak a /eloldozás, vétkezni vesztünkben, ínségünkben bűnt követni szabad nekünk mért ne lenne ? SZILVA JÓZSEF tusrajza (nőij)
