Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-11-12 / 46. szám

Első fordításom — Alena Santarová „Kata, Katrin, Katinka" című kedves leányregénye — 1961-ben jelent meg. Az irodalom iránti érdeklődésem természetesen ennél sokkal régebbi keletű. Gyerek- és serdülőkoromban úgyszólván éjjel-nappal olvastam, olykor zseblámpa fényénél a takaróm alatt, rengeteg mesét, verset, regényt. Volt egy füzetem, abba belemásoltam azokat a verseket, amelyek különösen megtetszettek. Sokat megtanultam fejből is, bár nem tartozom a legkönynyebben memorizáló alkatok közé.

Később olykor „rákaptam" egy-egy íróra; emlékszem, 1948 nyarán Mikszáth ejtett bűvöletbe, s minden megszerezhető írását egy szuszra elolvastam. Hasonlóképpen volt Móra-„rohamom", Anatole France-szenvedélyem stb.

Akkortájt persze még nem gondoltam arra, hogy az irodalom, illetve a szövegekkel való gyakorlati bíbelödés tölti ki az életemet, egyrészt mint szerkesztőnek (1957 óta dolgozom a magyar könyvkiadóban), másrészt mint fordítónak. A gimnáziumban kedvenc tantárgyam a matematika és a latin volt, az hiszem, mind a kettőben ugyanaz bilincselt le: a késéles logika, a sallangtól mentes, szabatos fogalmazás, a kifejezésmód egzaktsága. Gyönyörűséget találtam egy-egy matematikai meghatározás pontosságában, egy-egy latin körmondat logikailag hibátlan felépítésében s értelmének kibogozásában. Büszke voltam rá, ha latintanárom megdicsérte fordításom adekvátságát. Egyébként zenei pályára készültem, később a matematikai érzékemre alapítva akartam pályát választani. Az irodalom felé húszéves koromban ismét a versek térítettek: „beleszerettem" Tóth Árpádba, majd tágítva a kört most már végérvényesen az irodalmat választottam.

Főiskolai tanulmányaim során kezdett érdekelni az ifjúsági és a gyermekirodalom, sokat foglalkoztam az idevágó elméleti és gyakorlati kérdésekkel, s ez a kedvtelésem mindmáig megmaradt. 1961 óta mintegy húsz könyvet fordítottam magyarra cseh vagy szlovák nyelvből, s ezek jó része az ifjúsági és a gyermekirodalom területéről való. Szeretem azokat az ifjúsági regényeket, amelyek méltányosságra, egymás kölcsönös megbecsülésére, türelemre buzdítanak a különböző nemzedékek közt is, és nem szeretem azokat, melyek merev határt vonnak a jó=fiatal (új) és a rossz=öreg (régi) között. Nagy kedvvel dolgoztam az igazán jó ifjúsági műveken, úgy éreztem, a leghálásabb és legfogékonyabb olvasók mondanak majd bírálatot munkámról, s ezért fokozottabb

felelősség terhel, mint amikor felnőttek számára fordítok. Általában mindig azt a könyvet szerettem legjobban, amelyen éppen dolgoztam, hiszen a fordító hónapokon át naponta úgyszólván együtt lélegzik a szerzővel, s bárkinél intenzívebben átéli a szöveget, megismeri és feltárja annak minden erényét s gyengéjét. Ha mégis valamiképp rangsorolni akarok, akkor az olyan könyvekre gondolok vissza különösen szívesen, amilyen pl. Bohumil Ríha „Hárman a Viharoson" című, a gyermeklélektan kitűnő ismeretéből fakadó kis könyve, melynek hőse, a kis Pihi egy életre a szivemhez nőtt, vagy Eduard Petiskának a napokban megjelent „Ezüst kaland" című, valóságból és álomból mesterien szőtt története, mely oly közel áll a gyermekek képzeletvilágához.

Fordítottam több történelmi tárgyú ismeretterjesztő müvet és életrajzi regényt, egy-két detektívregényt, néhány mai elbeszélést és egy mai témájú kisregényt, s elmondhatom, hogy minden könyv új meg új problé-FRANTISEK SVANTNEFt

(részlet)

Egyszerre a számtalan lehetőségre gondolt, amelyet újból bőkezűen kinél neki az élet, s nem tudta megtagadni magában a paraszti vért. Bár még csak karácsony felé járt, s a kihordásra nem is gondolt, szenvedéllyel belevetette magát a trágyamunkába. A tenyerébe köpött, erősen megmarkolta a csákány nyelét, és vágta szorgalmasan. Dongott körülötte a föld, egész tömbök szakadtak le, ő a kezébe vett egyet-egyet, latolgatta a súlyát, kosárba rakta, azután kihordta az udvarra. Csodálatosképpen: bár a trágyaréteg szilárdan megülepedett, s a kosarak súlyosak voltak, mégsem érzett fáradtságot. Gyorsan belemelegedett, rájött a munka izére és módjára. Kellemesen kimelegedett a hidegben, kezében, derekában megnőtt az erő, ezért a letaposott trágyarétegnek engednie kellett. Még szürkület előtt kiseperte az istállót, s most joggal nézhetett végig büszke győztesként az elmúló napon. Még érezte a trágya dús illatát. Eszébe juttatta a hosszú, sűrű gyapjú puhaságát és zsíros tapintását, a teli sajtárok melegét, az édes zsendice ízét, az egész nehéz állati kigőzölgést, amely a békésen heverő juhnyáj fölött lebeg. Orra nedves nyálkáin összekeveredett a tulajdon izzadt testének édeskés szagával. Sőt, ez izgalomba hozta, kitágult orrcimpával hevesen szívta mellére a hideg levegőt, hogy a szag mélyebbre kerülve jobban átjárhassa.

— Lám, ezt akartam — mondta magában —. most tudom, hogy újból jogot szereztem az életre, s többé nem engedem, hogy bárki is megfosszon tőle.

Komolyan gondolta ezt.

Fölötte zúgott az erdő. Miért is ne zúgna? Hisz minden oka megvan rál Lám, micsoda förgeteg, kavarog a levegőben, sivrt, jajong, sűrű gombolyagba sodorja a havat, aztán ismét szétzilálja, és dühödten az erdőhöz csapja. Hát az erdő valahogy védekezik. Neki azonban semmi dolga vele. Zúgjon csak, ahogy zúgni szokott. Most először, hogy meg se hallja. Biztonságban van már, nem kell rettegnie.

Még egyszer végignézett a sötétedő völgyön, azután bezárta a pitvar ajtaját, és bement a szobába.

— Fuj, kutya idő! — mondta inkább magának, mert a szobában kellemes meleg és világosság fogadta. Amíg kint dolgozott, a felesége folyvást rakta a tüzet, és szürkületkor lámpát gyújtott. Szerény kedveskedés volt ez tőle, amivel szaporítani akarta férje boldogságát. Ó, az asszony tudja, mikor és milyen módon hívja fel magára a férfi figyelmét. Például ma odatett elébe az asztalra egy tál krumplit meg egy csupor aludttejet. Nincs semmi a világon, ami most jobban a kedvére való volna. A pirított hagyma illata egészen visszavitte öt valódi elemébe. Elveszítette a kapcsolatot azzal, ami tegnap, tegnapelőtt, egy héttel ezelőtt volt. Háború? Hol van tőle a háború?! Meg a háború borzalmai? Élmény. emlékek, melyekkel majdan ámulatba ejti és ijesztgeti a gyerekeit. De attól is elhatárolta magát, ami ugyanebben az időben odakint történt. Állt a szoba közepén.

nézte négyszögletes, ismert tárgyakkal félig megtöltött térségét, olyan öntudattal, ahogy talán csak a nagyapja nézett szét annak idején, amikor felépítette a házát, és beleköltözött. Úgy tetszett neki, hogy minden, amire a pillantása esik. igazában a lényével azonos, a legszorosabb szövetségben él vele. olyannyira, hogy át- meg áthatolhat rajta, eláraszthatja vérével, a maga testeként érzékelheti.

Itt van például a felesége. A kemence mellett kuporog, a serpenyőt kapargatja fakanállal. Még csak nem is pillant arrafelé, ahol ő áll. Azt hihetné az ember, hogy titkol előtte valamit, hogy begubőzik a maga külön, az övétől elválasztott világába, ezenkívül meglehetősen nagy tér is húzódik köztük; mégis ott érzi a bőre alatt, talán a kelleténél egy kissé puhább, engedékenyebb, de bármikor kész rá. hogy fenntartás nélkül alárendelje magát neki. Ott van beleivódva a vérébe, könnyen előszólíthatja. Érzi forró leheletét, hallja szíve félénk dobogását, mintha egymás mellett feküdnének a széles ágyon, meleg dunyha alatt, mintha testük egész hosszában érintkezne. Sőt, akár tüstént el tudná ismételni az asszony gondolatait. Nem volna nehéz.

hiszen mindig ott keringnek abban a bűvös körben, amelynek közepén ö áll, körben forognak vak nyomtatólóként, amelyet tengelyre szerelt hosszú rúdhoz kötve kényszerítenek, hogy kitapossa a magot a kalászból. Nincs erejük és bátorságuk, hogy szabadon szárnyaljanak tág térségek felé. Talán amikor még otthon volt a szülői házban, és esténként fonogatott, vagy kiült a tavaszi napra hímzéssel a kezében, és gyönge hangján szívhez szóló dalokat énekelt rozmaringbokrétáról, s hollófekete paripákról, amelyek a fűszálakon tisztán ragyogó harmatot, a nyári éjszakák tündöklő csillagos egét, a víz színén zöldesen villódzó holdfényt idézik emlékezetébe. Igen, akkor még volt bátorsága szabadjára engedni a gondolatait, mert a világot olyan végtelennek és annyi szépséggel telinek találta, hogy szomorkodott egyedül, s madár szeretett volna lenni, hogy könnyű szárnyon nekivághasson a kristálytiszta légnek. Ám amikor elhozták ide. bezárult előtte a csábító messzeség. Itt maradt az urával a házban, négy fal között. Életét most már pontosan megszabták és szigorúan körülhatárolták a férje iránti kötelességek. Hallotta őket világosan a templom-