Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-10-29 / 44. szám
jf J Kopócs Tibor illusztrációja Egy óra múlva visszajött a fötörzs. Ásítozva felhajtotta a kávéját. — Jó éjszakát — állt fel, kissé tanácstalanul. — Nocsak! Elpárolgott a mérged ? Odakint másként fogadkoztál — élcelődött vele Jocó. — Hagyjon békén... — Ja, el ne felejtsd rendezni a másodtiszt iratait! Ugyanis... nemsokára indulnak tovább. — Micsoda?! Határozottan tiltakozom! Ilyen piás banda?! — Ide figyelj, fiam — szűrte ki a fogai közt Jocó. — Rendben találtál mindent? — Persze ... — Akadt elvámolnivaló? Csempészáru? — Nem. — Netán kifelejtettem valamit a teendőid közül? — Semmit. De ilyen állapotban ... — Alaposan átgondoltam a dolgokat, és... — itt cigarettára gyújtott, úgy folytatta —, helyénvalónak tartom, ha máris indulnak. A részedről, doki? — Én benne vagyok — bökte ki rövid tétovázás után a másik. — Csak, tudod, a másodtiszt... — Ót a kabinodban ápolgathatod, bőven lesz rá időd. — Rendben. — Tudod, fötörzs, kiközösítették őt. Kivágták, érted?! Csak azt ne mondjad, hogy nem ismered a törvényeiket. Ne akadékoskodjatok, erre én kérlek benneteket. És az okát se kutassátok. Ez hatott. Arra még nem volt példa, hogy a kapitány „kérleljen” valakit, bármi történjék. A doki újra bólintott. — Engem nem érdekel — legyintett bosszúsan a főtörzs. Azután ellenőrizte a másodtiszt iratait, aki összecsomagolta a holmiját, és leforrázva várakozott a sarokban. A főtörzs kiküldte őt a lócára, majd miután meggyőződött arról, hogy a kormányos színjózan, elköszönt. — Irene! A hívásra megjelent a szakácsnő, félénken, meggyötört arccal. Kezében hosszú tálca. A hajósok mindenféle drága cigarettákkal és egy-egy üveg konyakkal kínálták őket. — „Nu, nu" — ellenkeztek ők, aztán a kapitány mégis kiemelt kettőt a cigarettásdobozok közül, és az egyiket odanyújtotta a társának. — Ezt is csak azért, hogy meg ne bántódjatok — mondta. A parancsnok komoly arccal búcsúzott el tőlük, a legénység pedig hálálkodva fogott kezet velük. Sokáig integettek még a távolodó hajó utasainak, majd behívták a lócán várakozó másodtisztet a vörös kereszttel megjelölt kabinba. Az egészségügyi kifertötlenitette a sebét, sebport szórt rá és beragasztotta. Az alvadt vért is letisztogatta az arcáról. A fiatalember szisszenés nélkül tűrte. — Kész. Azt hiszem, felesleges lenne varrni, Jocó. — Te tudod — mondta a kapitány, aztán átment a saját kabinjába, és méregerős házipálinkával tért viszsza. Tele töltött három decis poharat. — No, igyuk ki, aztán indulj. Ott elalhatsz — húzta félre a kis ablakot takaró függönyt, s a kerítésen túl magasodó többszintes épületre mutatott, melynek homlokzatán neon betűk hirdették: HOTEL — Reggel kilenc óra húsz perckor indul a vonatod. A magas fiatalember megrázkódott az italtól, de szemmel láthatólag erőre kapott tőle. Aztán fogta a cókmókját, és köszönésfélét motyogva távozott... — Négy óra múlt... Álmos vagy, doki ? — Ngm. Kiültek a lócára. Jocó felbontotta az ajándékba kapott cigarettáját. Először a társát kínálta meg, azután maga is rágyújtott. Szétszedte a pokrócot, amin ült és a vállukra terítette. — Szerencsés időt fogtunk ki — mondta később. Majdnem fél órát üldögéltek így szótlanul, amikor halvány pirosság jelent meg az ég alján. A kapitány a vízbe pöckölte félig szívott cigarettáját. Pirkadatkor húzták ki az asszonyt... — szólalt meg aztán. — Tudod, valamikor nős voltam. Hasonlóképpen történt az egész, mint ezen a román hajón. Összeszürte a levet egy ilyen nyálasszájúval. Negyed órányira esett a kikötő, ahol az élelmiszerkészletet akartuk pótolni. Megtudta, hogy keresem, s inkább a vízbe ugrott. Tudta, hogy megöltem volna. Azért sajnáltam szegényt — fűzte hozzá, majd felállt és elindult, hogy ellenőrizze a vízállást. BÁBI TIBOR Panta rhei Szántók, rétek között dalol az ár, mélyében ékes, szárnyas nap lobog, felhők, fák, partok, egek árnya száll, elúszik, fut, folyik minden dolog. Már minden együvé folyt s hömpölyög, egyetlen mozgó tengerré dagadt; csak én, csak én gyötrődöm, őrködök e mozgó mindenség fölött, alatt. Kínoz és fáj a mozdulatlan ész. Ám a szem, fül figyel, tapint a kéz: érzékeimben dúl e roppant ár. Folynom kell, és folynom csak úgy tehet, ha rábízom a képzelt terheket, s megújhodom, mint a főnixmadár. A vers közlésével a hatvan évvel ezelőtt született költőre emlékezünk (nőnj)
