Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-10-29 / 44. szám
Felejthetetlen barátom, Fambauer Béla emlékének jr Éjjel fél tizenegy volt. Hűvös szél fújdogált; időnként arcukba szökött a hamu, ahogy a szürke lócán cigarettáztak. Hátukat a kabin falának vetették, így kényelmesebben esett az ülés. Előttük a sötéten áramló folyó, hátán imitt-amott a kikötő apró fényeivel. Halk csobbanások jelezték, hogy fel-felerősödött a szél; egyre nagyobb hullámok csapódtak a pontonhajónak, aztán megint kisebbek nyaldosták annak rozsdás oldalát, alig hallhatóan. Néhány perc múlva magasztos csend honolt a környéken. Az egészségügyi — huszonöt év körüli fiatalember — szerette ezeket a csodálatos perceket, órákat, különösképpen ha a harcsabajuszú kapitánnyal szolgált. Emberségesnek, okosnak, sőt néha szinte ravaszul előrelátónak találta őt. Nézeteltérésre egyetlen alkalommal sem került sor köztük. Jocó (a kapitány egyedül neki engedte meg, hogy ekképpen szólítsa) már háromhetes ismeretségük után felajánlotta neki a tegezödést, amit ő kissé zavartan fogadott, lévén köztük húsz év a korkülönbség. Ahelyett azonban, hogy mindezt bármi módon is kihasználta volna, még nagyobb tiszteletet érzett iránta. Most is mozdulatlanul ült mellette, s óvatosan eregette maga elé a füstkarikákat. Nem akarta megzavarni elmélkedésében a kapitányt. Az meg nagysokára felkapta a combján heverő — valamikor bizonyára sötétkék — kifakult sapkáját, és a térdére csapott vele. — Na, doki, megette a fene. — Miért? — Örülhetsz, hogy rám hallgattál. Látod ott azt a fénypontot a kanyarulatnál ? A folyóelágazásnál. — Látom. De az, amennyiben hajó vagy akármi más, egyhelyben áll. — Nem. Egyébként hajó, és felénk tart. Ugye megmondtam, hogy éjfélig nincs értelme lefeküdni! Rágondolni is rossz, mennyire bosszantó, amikor legmélyebb álmából verik fel az embert. — Igazad van. Roppant káros hatással van az idegrendszerre, fölboruthat a lelki egyensúlyod, ami további következményekkel járhat. A vegetatív idegpályák ... — Igen, doktor úr, értem, doktor úr... — szakította félbe mókásan amaz. — Most gúnyolódsz?! — Eszem ágában sincs, te szamár! — Jól van ... Negyedóra telhetett el, s lassanként kirajzolódtak a hajó körvonalai. Parancsnoki hídja ki volt világítva, s fényárban úszott a hajóorr is, amint időként közvetlenül eléje vetődtek a sugarak; végigpásztázták a folyót, majd az északi partot. A fényszóró kezelője kikötésre alkalmas helyet keresett. — Románok — állapította meg a kapitány, s ehhez nem férhetett kétség. — Dehát ilyen navigációt — legyintett megvetően. — Hosszú éveken át csináltam ezt, voltam parancsnok, kapitány — tette hozzá magyarázatképpen —, de ilyen silányul... Biztosan valami zöldfülű kontárkodása ... Feltételezése perceken belül beigazolódott, amikor a hatalmas hajótest úgy nekiütődött a pontonnak, hogy majdnem hanyatt estek.-T- Na mit mondtam! — kiáltotta dühösen. — Megbírságolom őket, esküszöm! A ponton harmadik kabinjából hangosan káromkodva támolygott elő a főtörzs, fedetlen fővel, zubbonyát gombolgatva. — Jó reggelt, főtörzs — vetette oda neki a kapitány. — Figyelmeztettelek, hogy bírd ki legalább éjfélig...! — A nyavalya essen beléjük! Még ha rááldozom az éjszakámat is, de úgy átkutatom őket, hogy beleőszülnek! — Az a te dolgod. Készülődj, mielőbb vessünk véget az ellenőrzésnek. A pontont a parttal összekötő palló még mindig keservesen recsegett-ropogott. Ki-ki fogta az iratait, táskáját, és óvatosan átballagtak a hajóról leeresztett, koriát nélküli keskeny pallón. A fedélzeten nagy sürgés-forgás fogadta őket, nemkülönben a szalonban, amelynek bejáratánál megtorpantak az eléjük táruló látványtól: néhány matróz fölborult székeket állítgatott vissza eredeti helyükre, egyikük pedig valami piros foltot igyekezett eltüntetni a hosszú asztal túlsó végéről. A hajó legénysége ismerős volt — két-háromhetenként lehorgonyoztak itt —, a sebtiben rendbehozott szalon úgyszintén. És ami a könnyen elképzelhető, mindöszsze pár perce lejátszódott eseményekhez képest kis híján komikusán hatott: a hajósok arcán az ezúttal meglehetősen rosszul leplezett feszültségről árulkodó, kötelező-udvarias mosoly. A két matróz is vigyorgott, ahogy a karjánál fogva erősen tartották a hajó dühtől remegő, hatalmas termetű parancsnokát. Három lépésnyire odébb, a bejáratig húzódó kanapén, arcát a két kezébe temetve a fiatal másodtiszt nyöszörgött. Ujjai közül vékony erekben szivárgott ki a vér. Valamelyik társának sikerült szétfeszítenie a kezeit, hogy vizes borogatást helyezhessen mindeddig eltakart sebére. — De hiszen ennek mélyen felszakadt a szemöldöke! — kiáltott az egészségügyi felháborodottan és egyben sajnálkozva. Az asztalra helyezte táskáját, kinyitotta. Hirtelenében képtelen volt megkülönböztetni a kötszert a vattától, az ajatint a benzintől. — Várj — tette vállára a kezét Jocó. — Ne olyan hevesen. Cigarettát dugott a szája sarkába, odalépett a parancsnokhoz. Ebben a pillanatban egy szőke szépség penderült elő a háttérből: — „Nu, nu!" Ne, ne! — könyörgött Jocónak. — El ne eresszétek, mert megöli — mutatott a másodtisztre. Alakja szoborszerűen tökéletes volt, farmernadrág feszült rajta. Formás mellei hevesen emelkedtek-sülylyedtek a fehér trikó alatt, a két sötét bimbó átsejlett a vékony anyagon. A hosszú szőke hajfonat görögös arcvonásokat takart, melyek még érdekesebbé, izgatóbbá váltak, amint félresimította rakoncátlan hajszálait. Végül letérdelt Jocó elé, egyre csak azt hajtogatta : „nu, nu...", ám az ügyet se vetett rá. — „Csefacse, domnule? Cse?" Mi van barátom? Mi ez? — kérdezte a parancsnoktól. — „Ah, domnule" — sóhajtott a másik. Halkan váltottak néhány szót románul. A kapitány elökotorta a zsebéből a gyufásdobozát, lassú mozdulatokkal meggyújtotta a cigarettáját. — Azonnal eleresztitek — szólt aztán közömbös hangon a beállt csendben. A két hajós szótlanul engedelmeskedett. Látták, hogy Jocó figyelemmel kiséri a parancsnok minden mozdulatát, s tudták, hogy valamikor híres birkózó volt, akinek társaságában a kikötőváros legkétesebb hírű kocsmájába is aggályok nélkül léphetett be bárki. Ám az arcokról mégis eltűnt a mosoly, s a fiatal nő rémülten hátrált a konyhába. Az egészségügyi nagyokat nyelt izgalmában, a fertőtlenítős vatta kihullott az ujjai közül. A fenébe, épp most kellett pisztoly nélkül jönnöm, hallotta a főtörzs suttogását. A két férfi talán egy egész percig is méregette egymást, komolyan, kifürkészhetetlen arccal. Aztán mindketten egyszerre mozdultak: mosolyogva átölelkeztek! Az egészségyügyi nem értette a barátságos hátbaveregetéseket, a váratlan fordulatot, de úgy érezte, mintha az egész teremből hatalmas sóhaj szakadna fel. — „Merdzse!" Menj innét — mordult a parancsnok a másodtisztre, majd tovább rendelkezett: — Irene!... Konyakot, kávét! — „Cse trebue ..Miben segíthetek ... — próbálkozott hiányos nyelvtudásával az egészségügyi, látván az egyébként jóképű fiatalember véráztatta zsebkendőjét. — Nu, nu, merszi, doktoré ..." Nem, nem köszönöm, doktor — mormolta amaz és kiment a szalonból. Körülülték az asztalt, s az iratok átellenörzése után koccintottak. — Én nem iszom, köszönöm — utasította el a főtörzs a nő kínálgatását. Felállt, hogy sorra vegye a kabinokat. — Jóska bátyám, arról persze szó sem lehet, hogy az éjszaka továbbinduljanak — szólt vissza. — Természetes, látom, „eláztak” egy kicsit. Csak menj, menj... — Szegénynek mennyire reszket a keze, mindjárt elejti a tálcát — jegyezte meg az egészségügyi. — Hallgass, doki!... Ne méregesd olyan mohón, mert nyakoncsaplak ... — Jól van, no... Legalább azt áruld el, kicsoda? — Hát ki lenne?! A szakácsnő. A kapitány hosszas beszélgetésbe kezdett a parancsnokkal. Jobbára a román vitte a szót, ám Jocó arcvonásai kis idő múltán megkeményedtek. Az egészségügyi semmit sem értett az egészből. Elvégezte feladatát, mindent kifogástalannak talált. Unatkozott. A papírokat kezelő, értelmesnek tűnő kis szemüveges ember letelepedett melléje és cigarettával kínálta őt. — „Merszi, domnule.” Köszönöm, barátom. — Ugyan, ne erőlködjék — nevetett a szemüveges. — Igyák velem egy pohárkával! — Ön... Ön tud magyarul?! — Hogyne tudnék — hangzott a válasz, tökéletes kiejtéssel. — Erdélyi származású vagyok. — Óriási! A feleségem nagyanyja is onnan van. Rágyújtottak és felélénkülve folytatták a társalgást. (nő 14)
