Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-01-31 / 5. szám
CSALÁDI KÖR Fotó: Nagy László (nőig) Egyszerű falusi asszony vagyok. Sem a jogi, sem a lélektani kérdésekben nem vagyok jártas, hát a közölt levelekhez sem tudok hozzászólni úgy, hogy akik a szerkesztőségnek panaszkodtak, hasznát vehessék. Hiszen én is segítségre, tanácsra szorulnék. De mit is tanácsolhatna, hogyan segíthetne nekem bárki is. Egyszerűen így alakult az életem, s nincs mit tennem, így kell leélnem. Szerelemből mentem férjhez. Szerelemből? Szerettem a férjemet, akinek a családja valamikor sokkal módosabb volt. mint a miénk. Én voltam a „kis senki”, a „koldus” az ő családja szemében. Azt gondoltam, ezek a nézetek a mi társadalmunkban már nem ronthatják meg senki életét, a fiatalok kapcsolatát — ha szeretik egymást. Sajnos, a miénkre nagy hatással voltak. Attól kpzdve, hogy melyik étel hogyan jó, miért ehetetlen, ahogy én készítem, egészen addig hogy mire van szükségünk, milyen bútort vegyünk, mindent ők tudtak jobban. Mindenben a féljem lett „az úr” a házban. Ő mondta meg, mi legyen a lányunk neve. Természetesen az anyósom nevét kapta, a fiam meg a férfi ősökét, amit máig is viselnek nagyapától most már az unokáig a családjuk férfiai. Az ő nevén van a ház, a betétkönyv, a kocsi, ő dönti el, anélkül, hogy fél szóval is említené, mi a szándéka, hol vesz telket a fiának, vagy kis kerti traktort önmagának. A felsoroltak ak^r dicsekvésnek is tűnhetnének, hiszen előteremt mindent, házunk, hétvégi házunk van. a gyerekeket sem engedtük üres kézzel az önálló életbe. De mindez úgy van, hogy nekem házasságunk kezdetétől kiszámolja, mennyit költhetek a háztartásra. Ennyi pénzzel rendelkeznék, ha őrajta múlna, még egy pár harisnya árát is megmorogná. De azt már hiába parancsolta, hogy maradjak itthon, ne járjak dolgozni, amikor nagyobbak lettek a gyerekek. így a saját keresetem megvan, s most az a helyzet, hogy egy fedél alatt élünk, de külön szobában alszunk, külön gazdálkodunk. étkezünk. Szólni csak annyit szólunk egymáshoz, amennyi az üzenetek átadása, meg hogy itt a lányod levele, olvasd el, ha akarod. Ha a rokonokhoz elkerülhetetlenül mennünk kell, együtt megyünk, esküvő, temetés, látogatás. De ő egyedül jár üdülni meg üzemi kirándulásra. Nem tudom, van-e valakije. Én csak dolgozom, hogy ha öreg koromra el kell látnom magam, ne szoruljak kegyelemkenyérre, meg hogy a saját erőmből is tudjak ajándékot adni a kisunokámnak. Mit tehettem volna? A gyerekeket föl kellett nevelni. Itt volt a házunk, minden, amiért én is dolgoztam egész életemben. Hová mehettem volna? Ha elváltam volna, most még talán saját lakásom se lenne. És a gyerekek? Biztosan oda húzódtak volna, ahonnan több csurrant-cseppent volna nekik. így legalább nekik megmaradt a közös otthon. Élni itt is úgy élek, mintha elvált lennék, magányosan. Csak éppen nem sajnálhat senki, nem tudják, mi van az ajtónk mögött. Hadd higgyék, békés, jó a házasságunk. Már nem is fáj. Csak az hiányzik, hogy nincs kihez szólni, hogy egyetlen simogatás, kedves szó nélkül élek évek óta, pedig a nyugdíjig még van néhány évem. Hosszú lesz ilyen hideg csendben az öregség. De így hozta a sorsom. D. K„ Bodrogköz Már kiütéseket kapok a sok pro és kontra véleménytől, ha erről a témáról van szó! A házasság sem jobb. sem rosszabb nem lehet, mint az emberek, akik próbálják összekötni, egybe illeszteni, amit szinte képtelenség. Az ember állandóan fejlődik, változik. Tehát ha húszéves korában úgy érzi, az Igazira talált rá, lehet, hogy néhány év múlva elképedten konstatálja: tévedett. És csak azért, mert a másik ember fejlődése nem az övével párhuzamosan haladt. Más felé fordult, lelassult, felgyorsult, lehet variálni szinte a végtelenségig. És még ha csak a két ember fejlődésének kölcsönhatásán múlna a „boldogság”! Mindkettőnek van apja, anyja, testvérei, munkatársai, barátai. Hányszor elég a legtávolabbi „jóakaró” vagy barátnő (kolléga) apró észrevétele. megjegyzése, hogy kritikus, „más” szemmel nézzünk arra, aki- * nek addig még a hibáit is szerettük. Aztán a hétköznapi gondok, hogyan beosztani, mire előbb elkölteni, a hagyjál, ma fáradt vagyok, a most nincs időm, nem látod, a jaj de pocsékul nézel ki! felkiáltásig, amelynél meg kellene állni: mert ez a kiábrándulás kezdeti (vagy utolsó előtti) pillanata, amikor még menthető valami. Ilyenkor kéne a feleségnek fodrászhoz, kozmetikushoz indulnia, új pongyolát vennie, s ilyenkor kellene a férjnek a mindennapi borotválkozásra visszaszoknia. Persze, a legtöbb problémássá váló házasságban mindezt elmulasztják. Hogy mit veszítenek vele? Azt, ami nélkül valamikor (vagy csak néhány éve) össze sem házasodtak volna: a szerelem, a vonzódás meghatározhatatlan, de oly nehezen nélkülözhető érzését. Persze, az említett házasságokat végül éppen az teszi problémássá, hogy a szerelem eltűnésével keletkező hiányt valami mással igyekeznek pótolni. (Durvasággal, idegességgel, hazugsággal, titkolt vagy fitogtatott csalással, hallgatással, anyagiak gyűjtésével, a gyermekekről való túlzott gondoskodással, variálni lehet, amint a vitára bocsátott levelek tanúsítják a végtelenségig.) Csak azt nem értem, mi értelme van erről vitatkozni? Az ember néhány csalódás után. vagyis mások tapasztalataiból okulva mérje fel. hajlandó-e vállalni ezeket a — lelkileg nehezen elviselhető — problémákat, vagy az azok elviseléséhez ajánlott megalkuvást „módozatokat”. Ha igen, ne szövegeljen, ne nyögjön, hanem viselje el! Ha nem, éljen kiegyensúlyozottan, érzelmileg „vitaminszegényen”, önmagára utalva — egyedül! Ahogyan én is élek. Ezt az életformát választottam, nem okolhatok senkit semmiért. Minden ember önmaga életéért felelős elsősorban. Amilyenné alakítja. olyannak kell elbírnia. Tisztelettel: Egy „agglegény” Kedves Olvasóink! Várjuk további leveleiket, amelyekben saját legkritikusabb házassági problémájuk megoldásának leírásával segíthetnek azoknak, akiknek tanácsra van szükségük. Vitánk címe: „Tartozik és követel” Tartozik és követel — vita —
