Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-10-02 / 40. szám
Pethő György dokumentumok, vallomás- és levéltöredékek felhasználásával irt irodalmi forgatókönyve alapján készült el a sok vitát kiváltott Mária-nap című film, amely Szendrey Júlia (ekkor már Horvát Árpádné) és Petőfi Zoltán sorsát, családi kapcsolataik alakulását követi nyomon 1850-től 1870-ig. A dokumentumokból az olvasó képet nyer a gyötrődő hősök egymáshoz való viszonyáról, ugyanakkor kiérződik belőlük a korszak légköre is. Az irodalmi forgatókönyvet és a dokumentumokat a Magvető Könyvkiadó jelentette meg Közelről címmel a Nemzet és emlékezet sorozatban. Ebből a kötetből válogattunk részleteket. Szendrey Júlia Petőfi Zoltán Részlet Júlia kolozsvári naplójából, 1849. dec. 8. Hány éjszakát nem virrasztók ál, elbámulva a gyertya logobó fényébe, tűnődve sorsomon, tűnődve a jövőn. Hányszor olvasom meg az éjfeli tizenkét órát, mert szememre nem jön álom; hideg, fásult nyugalommal gondolkodom, mi voltam ... mi vagyok... és mi leszek!. . . Egyenként számítom föl. mi mindent vesztettem és keserű egykedvűséggel látom, hogy már oly kevéssel bírok, hogy már oly kevés veszteni valóm van!. . . Mivé nem lehet az ember oly rövid idő alatt! Alig találok szívemben egy-egy szikrát, oly hideggé vált az, kialudt, elhamvadt belőle minden tűz, minden élet. Alig érzem szívemnek néha egy-egy dobbanását. Elkeseredés, megvetés a világ és enmagam iránt az. mi még benne él. Azaz szívem vált azzá ... És van-e föltámadás?... Fölgyulladhat-e még azon tűz. mely már egyszer kialutt? Hátha többé soha, soha nem érezek! Odajutottam, hogy hálát adnék a legrosszabb szenvedélyén, csak támadna szívemben, szabad fékre bocsátanám vágyaimat, csak vágyakoznám valami után. Oh minden inkább e fásult nyugalomnál! Borzadok, irtózom lelkem e pusztaságától. Inkább rémek, vad kísértetek szakasztanák félbe ez irtóztató. halálszerü csendet. Semmi, semmi nem zavarja e temetői csendet; mélyen nyugosznak a halottak... Ha néha-néha meg is látogatja egy élő. ez is csak addig marad, míg kisírja ott magát s egy hervadt virágot szakasztva, távozik, hogy talán többé ő se térjen vissza, ha csak majd ő is örök nyugalmára le nem száll. Szendrey Júlia Szendrey Marikához, 1856 körül Édes jó testvérkém! mi a photographirozóhoz megyünk, s minthogy itthon senki sem marad, kire Zoltánt bízhatnám, édes Papát és téged kérlek meg igen szépen, engedjétek meg. hogy hozzátok küldöm őt, fogadjátok el őt rangjához MEZŐN (délelőtt) Júlia és Gyulai járják a mezőt, térdig merülnek a magasra nőtt fűben, kissé távolabb vannak a többiek, Szendrey Istvánnal beszélget, Marika pedig Horvát Árpáddal értekezik valamiről elmélyültem majd István is odamegy hozzájuk, majd mindannyian Szendreyhez, majd Horvát Árpád Istvánnal kezd el diskurálni stb. Gyulai magyaráz Júliának. — ... és elmondta, hogy mi a szándékod, és hogy most már ö is mellette van, és hát én is. És már megnézte a lakást és megfelelőnek találja. Most már csak az időpontról kell határoznod. Júlia bizonytalanul néz Gyulaira. — Egyszóval tőlem függ. — Igen. — És Árpád? — Kénytelen engedni. Júlia kicsit vár. — Mondd, Pali, te egészen biztos vagy abban, hogy ez a megoldás? — Mi más lenne? — kérdez vissza meglepődve Gyulai. — Válaszolj! — Igen. Ebben egészen bizonyos vagyok. Csodálkozom, hogy habozol. Mintha nem lett volna már elég alkalmad meggyőződni róla. — Hát nem érted, hogy nem az én meggyőződésemről van szó? — De értem. Itt most a te meggyőződésedről van szó. Vagy hajlandó volnál tovább csinálni azt, ami eddig is volt? Júlia tűnődve áll meg, s néz Gyulaira. — Furcsákat mondasz: tovább csinálni... meggyőződés. Miket beszélsz, te Pali? Ha rajtad állna, még akkor is érvényesítenéd azt, amit elhatároztál, ha én mást akarnék. Gyulai ingerült. — Nem kívánok útjába állni a boldogságodnak, de most az egyszer jobban tudom, mint te, hogy mire van szükséged és mit tegyél. — Rólam beszélsz. És róluk? — Kibírod továbbra is? — Még mindig rólam beszélsz. Gyulai felrobban. / — Hát kiről beszéljek, ha nem rólad? Tekintsem én is múló hisztériád eredményének, hogy máris úgy nézel ki, mint egy ... KÖZELRŐL (részlet a forgatókönyvből) Júlia élesen közbevág. — Idehallgass, Pali! Én úgy nézek ki, ahogy kinézek. De nekem van egy fiam, akit Attilának hívnak és vért köp és izgága és ősztől tavaszig a fele időt ágyban tölti, és van egy fiam, akit Árpádnak hívnak és gyönge a melle és ősztől tavaszig az ágyat nyomja, és van egy fiam, akit Petőfi Zoltánnak hívnak és mellbeteg és vérbaja van és iszákos és örült, és volt egy kislányom, akit Violának hívtak, míg meg nem halt. Nem gondolnád, hogy van egy közös vonásuk, ami nem egészen véletlen ... — Az isten szerelmére — ordítja Gyulai, megtiltom, hogy magadat tedd felelőssé! Jó, hogy azt nem mondod, hogy tőled kell megszabadítani őket, mikor te már rég megfizettél mindezért. Júlia megbillen, le kell ültetni, csorog a könnye. — Nincs bennük semmi, ami bennem ne volna meg. Mi lesz velük? Tehetetlen vagyok. Pali, egy madár megriaszt. Kiesik minden a kezem közül. — Képzelődöl, mint mindig — próbálja vigasztalni Gyulai. — Nyugodj meg, Juliskám. — Ti ugye, boldogok vagytok? — kérdi váratlanul, halkan Júlia. Gyulai nehezen kapcsol. — Igen — mondja aztán, majd hozzáteszi: — Keveset vagyunk együtt. — De akkor jó — mondja Júlia. Gyulai hallgat egy darabig, majd így szól. — Meg kell szabadulnod, Juliska. — így gondoljam én is? — Te is így gondolod. — Negn tévedsz, ugye? — Nem. Árpádot nem szereted. — Persze! — tör ki újból Júliából. — Milyen egyszerű! — És ugye nem szerettem akkor sem, amikor esténként lélekszakadva vártam, hogy megjön-e, mert nem lehetett tudni, mert rendőrök jártak a nyomunkban, és ugye akkor sem szerettem, amikor három napot virrasztottunk együtt, és reszkettünk, míg eldőlt, hogy Kisárpád nem hal meg, és ügye akkor sem, amikor Füreden voltunk veletek négyesben ... Gyulainak vörösödik a feje, Júlia kifújja az orrát, könnyedén nekidől a férfinak, lehunyja a szemét. Gyulai nem mer moccanni. Kis feszült csönd, majd Júlia szólal meg ismét. — Én talán semmit sem csináltam egyedül soha, a házassági döntéseimet sem. S most itt vagy te és rám nézel és kiabálsz velem, és még azt hiszem, szép vagyok, s máris egy fokkal összébb omlottam, s látom, hogy ez fáj neked, s azt számolgatod, mennyi közös időnk van még hátra. Gyulai zavarban van. Júlia föláll, de megszédül, vissza kell ülnie, újból föláll, elsétál egy fáig, mögötte az erdő, megáll, visszafordul, rámosolyog Gyulaira. — Te mikor dolgozol. Pali? Reggel, délután vagy este, mint Árpád? És előveszel egy nagy fehér papírt, és elkezded kapirgálni a tollal? Nem futkos a hátadon a hideg? — Te ma túl eleven vagy. — Igen, Bennem sok a „túl". Benned meg túl kevés. Mikor lesz belőled miniszter? Gyulai feláll, épp hogy akkora, mint Júlia. — Ha szabad érdeklődnöm, miért rontasz nekem? — Mert a jelenléted már nem tud megnyugtatni, az ittléted pedig megőrjít. Mert legalább próbálkozhatnál a jóindulattal, hogy megérts. Gyulai idegességében a szakállát tépdesi. — Régi időkben az ilyen asszonyokat, amilyen most te vagy, a férjük szabadon megfenyíthette, kedve szerint, amit épp jónak látott, hogy elmenjen a kedvük mindörökre az efféle léhaságoktól. — A férjük igen. De a kedvük azért nem ment el végképp. Mert, tudod, mindenből egy kicsit többet kell csinálni, mint amennyire egyébként képesek vagyunk; különben elfeledjük, milyen esendők vagyunk, és könnyen azt hisszük, titkainkat büntetlenül vihetjük magunkkal a sírba. — Hát igen — sóhajt Gyulai —, te valóban mindent megtettél. — Tenyerével a homlokát dörzsöli, elfordul. Júlia nem felel, kitartóan nézi Gyulait, majd bizonytalanul tesz néhány lépést, leül, felhúzza a térdét, átkulcsolja a kezével, didereg. — Te most legszívesebben mindenféle szépet és kedveset mondanál nekem, pedig már csak abban reménykedsz, hogy az én illatos ujjaim fogják majd le a szemedet. Gyulai nem közelít hozzá, hangtalanul sír a fánál.
