Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-10-02 / 40. szám
méltóan s osszátok meg vele falataitokat gyomrához mérve. Különösen hozzád folyamodom édes kicsikém, légy gondviselője, légy anyja helyettem, gondold meg. hogy legdrágább kincseim egyikét bíztam gondviselésedre, őrizd őt, hogy meg ne hűtse magát, hogy le ne essék valahonnét, s mindenekelőtt, hogy gyomrát el ne rontsa, szóval hogy hajszála se görbüljön meg. mert akkor jaj neked! háromszor jaj!!! akkor jobb lett volna nem születned. Szendrey Júlia Petőfi Istvánhoz, Pest. 1864. okt. 26. ... látom, hogy dacára a legvilágosabb és legdönthetetlenebb tényeknek és határozatoknak, még sem te, sem Zoltán nem vagytok tisztában afelől, mit akarunk mi Zoltánnal tenni. . . Csodálom, hogy a szemébe nem nevettél, midőn a tanulás emlegetésével mert előállni. Tanulni? Ő? Fájdalom, keserű fájdalom, hogy a bolondításnak már a lehetőségén is túl vagyok vele; hogy már annyiszor hittem, reméltem és csalódtam benne, hogy most már államom sem lehet magamat az ő javulási fogadásaival. Bocsássa meg neki az Isten, hogy engem, édes anyját ennyire vitt! Az iskola folytatásáról nála szó sem lehet, az csak ürügy nála. hogy Pestre feljőve szokott korhelykedéseit és rendetlenkedéseil folytathassa ... Ha azon utolsó pár hónapra gondolok, mit vele töltöttem, ha elutazása percére, midőn egyetlen könny nélkül vált el tőlem, érzem, hogy e gyermek még öngyilkosságra vihetné saját édes anyját, oly elviselhetetlen fájdalommal és keserűséggel tölti el szívemet! Zoltán Szendrey Júliához, Csákó, 1865, jan. 12. Édes Anyám! Már kétszer írtam, s igen csudálkoznám, ha még egy levelemet sem kaptad volna meg; az utóbbi levélben meg lévén írva. mily szűr szükséges, hívén, hogy e levelet megkaptad, most csak annyit jegyzek meg, még egyszer, hogy a szűr akkora legyen, hogy egy másik téli kabátra felvehessem. (Kérnélek, ha magyar formájú lenne.) Megkaptam a hat pár fuszeklit. a 4 pár kapcát ágyterítőt, csizmát s a nyakra valót, igen szépen köszönöm. A csizma jó, csakhogy roppant nagy; a sipkát is megkaptam, de itt nem hordom, hisz mindenki csúfolt benne; 8 év előtt, tudom, hogy hordották, nekem is volt egy, de már nem látni egyet sem. Szarvason már vett Pista bácsi egy sipkát, ami bár nem jgazi prém, mégis inkább hordható, mint az, mit nagytata küldött... A pipázással tökéletesen fölhagytam, átlátván szavaid igazságát, midőn írod. hogy kárát vallom gyenge mellem miatt a pipázásnak... Én Sylvester éjén meghűtém magamat, s emiatt beteg voltam egy hétig, azonban már voltunk az orvosnál, s minden bajon túl vagyok már... Petőfi István Szendrey Júliához, Csákó, 1868. márc. 15. Édes Juliska! Nem múlik el nap. hogy reád ne gondoljak. Jobban vagy-e már? Adja ég. hogy ebbeli reményemet, ebbeli forró óhajtásomat mielőbb teljesülni lássam. Ne csüggedj édes lelkem, ha bár lassan, de elvesztett egészségedet vissza fogod nyerni. A sors nem lehet oly igazságtalan, hogy akinek annyi lelki fájdalmat okozott, azt hosszan tartó testi szenvedésekkel is sújtsa. Bízzál a gondviselésben, hidj és remélj!... Horvát Árpád levele Júlia haláláról fiainak, akik Stomfán voltak, Bathónál: Pest, 1868. szept. 7. Édes, kedves gyermekeim! Amire már régóta mindnyájan el voltunk készülve — megtörtént: szegény anyátok tegnap (sept. 6.) este nyolckor kiszenvedett!! Nem vigasztallak kedves gyermekeim! Nyújtson vigaszt azon tudat, hogy szegény szerencsétlen anyátokra nézve a halál valódi jótétemény volt, amennyiben őt a legborzasztóbb kínoktól szabadította meg. Ti maradjatok csak Stomfán. hiszen a temetésre úgyis már elkésnétek. — Ilonka még nem tudja az anyja halálát; Szendrey pedig jelenleg nincs Pesten. — Képzelhetitek, minő zavar. Isten veletek kedveseim! Ölel. csókol szerető apátok: Horvát Árpád. Levélkivonat, mely szerint Petőfi Zoltán életének utolsó idejét özv. Sinkovics Mártonnénál töltötte Sinkovicsné a Sándor utca és ősz utca sarkán állott alacsony házban lakott édesanyjával; zene- és énekórákat adott. Ezidőben lakott nála Petőfi Zoltán,, ki már akkor beteges volt s nagyon rosszul nézett ki. Azt mondják, hogy egy doctor feleségével és egy bárónővel (?) élt, s ez a két asszony tönkretette a fiatalember egészségét. Midőn állapota mind rosszabbra fordult. Petőfi Zoltán nagyatyjához fordult, ki azonban nem akart róla tudni' s csak hosszas huzavona után adott neki néhány forintot, mellyel a nehéz beteg Meránba utazott tavasszal. Az ottani tartózkodása azonban megrongált tüdejét már helyre nem állíthatta, s visszatérve tovább betegeskedett, míg végre ősszel 1870. november 5-én este 11 órakor Sinkovicsné karjaiban meghalt. Már akkor, mikor betegsége ágyba döntötte, Sinkovicsné elment Petőfi Zoltán nagyatyjához, s kérte, küldene neki egy' párnát és derék aljat, de a keményszívű ember elutasította. Sinkovicsné látván, mennyire elhagyatott a nagy nyomorban szenvedő fia Petőfi Sándornak, mint lángolóan honszerető nő. ki imádta a nagy költőt, amit tehetett, megtett. Halála előtt egy órával behívta a haldokló jótevőjét s kérte, szedné össze valamennyi irományát s tartaná meg emlékül, ha meghal. Midőn a halál bekövetkezett. Sinkovicsné azonnal értesítette a nagyatyját a temetés végeit s kérte egyidejűleg, fényképeztetné le a halottat, amit az újra megtagadott. De azért eljött a halotthoz, csupán azért, hogy hagyatékát átkutassa, minden könyvet és írást elvett, az iratokat pedig, miután azokat átnézte, ott nyomban elégette (köztük Petőfi Sándor és Szendrey Júlia iratait és leveleket is). 30 forintot adott a temetésre s elment. Sinkovicsné a saját költségén fényképeztette le a halottat. Szendrey a temetésen sem vett részt. Petőfi Zoltánt a legnagyobb csendben temették el... Sinkovicsné ezután ismét kivándorolt Oroszországba, ott találkozott e levél írójával, kinek felajánlotta ereklyeként a fényképet. 1893- ban 63 évesen halt meg. Ez rövid története Petőfi Zoltán ravatalképének. Moszkva, 1899. május hó 2-án. Schiele Gyuláné (szül. Führinger Vilma) Talán, mint apa is, ezért válik a legtöbb orvos kimondhatatlanul magányossá, vagy ellensúlyozásul menekül a vallás lélekhalmazába. Engem a test egészen másként érdekel. Mint testiség — a törzsi népek szégyenérzete nélkül. Hogy elkerüljem a hazudozást, sokszor szerettem volna apától tanácsot kérni, zárkózottsága minden alkalommal visszariasztott, egyre bizonytalanabbá váltam, ugyanakkor konokabbá is; nekiláttam, hogy választ keressek a kérdéseimre. Felnőttnek is reménytelen vállalkozás, nemhogy a tudatlanságával birkózó csitrinek ... Te is így voltál? Miklós nem válaszol. „Mit tart kend a legkeményebb parancsnak?" „A lélek parancsolatát." „Kemény parancs! Mihez kezd, ha érkezik?" „A világhoz igazítom." „Nem fél, hogy egyedül marad?" „Inkább egyedül, mint hogy portékává tegyem a lelkemet." „Azért mondja, hogy nekem se legyen könnyebb?" „Azért is, meg hogy hamarabb megerősödj." „Miben r „A lélek hatalmában." „Sokat bíz reá." „Csak a gondolat s a test parancsolatát." Megérinti Miklóst: — Most miért hallgatsz? — Végiggondoltam ... — Tabu? — Nem, nem. — A szokásos lelkigyakorlat? — Több annál. — Kielégített? — Hasznomra vált. — Neked legalább hasznodra vált. Végső soron teljesen mindegy, hogy mennyi útravalót kaptál, a magadra utaltság magadra utaltság marad, a magadig vezető utat egyedül kell megkeresned. Ha elég erős vagy, ha az akarat sem hiányzik belőled, meg is találod, különben a félbemaradottság érzésével hányódsz életed végéig. — Nem egészen. Kriszta felkönyököl: — Mondod te. — Mondom én. — Akkor magyarázd meg, mostani helyzetemben mit kezdjek tisztázatlan gyermekségemmel ? — Attól függ, elárultad-e, vagy sem. Miklós utánozza: — Nem volt mit elárulnom. — Akkor meg minek a magyarázat? — A tisztázatlanság tisztázásához. Igazad van, felesleges a magyarázat... különben is, unom a lelkigyakorlatokat; az öregkori nyújtható gyermekséget... Gyermeki világom valóban a homályban maradt. Az is lehet, hogy megölte az unalom. Az esti csöndekbe küldött sóhajtozás. Elég korán megtanultam az unalom összhangzattanát. Egy sóhajtás, két sóhajtás, három sóhajtás, félnapos sóhajtás, egész napos sóhajtás. Soroljam? — Ne sorold. Kriszta megemelkedik, a kispárnát a háta mögé húzza, az ágytámlának dől; a kagylófüzér fázós zörgéssel simul a mellére: A sóhajtásos napok párájában hamarabb gyűlik az elvágyódás: kiszakadni a kisváros hétköznapjaiból. Miklós kifejezéstelen, zárt mosollyal néz Krisztára: — A nagyváros hétköznapiságába. Kis lavórból nagy lavórba. — Abba, s mégse abba. Több lehetőséget kínál. — Mennyivel? Kriszta tekintete szabadulását keresi : — Hosszabb időre kiszakíthat a magányból. — Gyakran kiszakított? Még mindig az ablakot figyeli: — Eleinte gyakrabban. Új környezet, új iskolaév, új barátok ... — Új közösség? Behunyja a szemét: (Se kívül, se tjeiül; semmi nincs, ami a pillanat győzelmén túl megerősíthetne biztonságában.) — Közösség? Ez az, amiben a legjobban reménykedtem. Elég hamar csoportokká szigetelödtünk. Mint ahogy szokás: a csoportok, vezetésre hivatottakkal az élükön, értékcsoportokká szerveződnek — egyik az apák hatalmával élt vissza, a másik az apák érdemeivel, a harmadik KISZ-védnökség alatt kereste a pályaívét. — S a csoportokon kívüliek? Kriszta a falat nézi: — Most éppen állást és albérletet keresnek. — Állást? Merevülő nyájassággal: — A nekik tetsző állást. — Neked hogy sikerült ? — Alapjában véve sehogy: albérletem van, állásom nincs. — Nem is kerestél? Bosszúsan: 'w- A maradék kinek kell? — Mihez kezdesz? Vállrándítással: — Elmegyek idegenvezetőnek. — S a tanári pálya? Fokozódó hevességgel: — Már nem vonz. — Nem is vonzott! Élesen: — De vonzott... A továbbadható pillanatokért ... Kriszta metsző hangja valósággal elnémítja... Üres gyomra émelygésig emelkedik. (Hová lesz az ember? Önérzetünkben erősödünk. önbecsülésünkben gyengülünk, erkölcsiségünkben... szaporíthatok a szavak... mindinkább szellem nélkül maradunk...) Miklóst, mint aki pontszerű jelenlétét éli, megvetés fogja el, a megvetést szorosan követi a készülődés, mennie kell, mindegy, hogy hova, el kell mennie. Felfrissülve érkezik vissza a fürdőszobából. ífolytatjuk) (nő is)
