Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-10-02 / 40. szám
CSALÁDI KOR ..Tehát, miért kell az embernek anya? Tényleg, miért? Ez attól is függ, milyen anya (itt és a továbbiakban kiemelés a szerzőtől). Minden embernek, életkortól függetlenül, tudnia keli, hogy van egy lény. aki szereti, és olyannak fogadja el őt, amilyen. Ez az anya legfőbb jellemzője.” A fö dolog (kétszer is előfordul, aláhúzva!) nem akármilyen szeretet, hanem olyan szeretet — megértés, empátia, bizalom, a növekvő emberke sajátosságainak, egyediségének elfogadása —, amelyben nincs kényszer, a gyerek nincs alárendelve a felnőtt akaratának. „Az anya legfőbb kötelessége a megértés. Az az anya, aki nem érti meg a saját gyerekét — tragédia. Milyen legyen az anya? Kisgyermek korban: az anya a gyermek számára — menedék, védelmező, az anya — vigasz. Fiatalkorban: az anya — tanácsadó, nevelő, az anya vigasz. Érett korban: az anya — barát, az anya — vigasz. Kell valaki, akinek a vállán az ember sírhat, akár ötéves, akár ötven.” Meglepő: az anya — nem bíró, aki megmondja. mi a jó és mi a rossz, nem példakép, akit utánozni kell, vagyis nem valamiféle életminta. Úgy látszik, gyerekeink nem ezt várják tőlünk! A gyerek nem követel anyjától sem tökéletességet, sem azt, hogy fölényben legyen a környezetében élőkkel szemben. Hanem vigaszt, együttérzést, részvétet, együttgondolkodást — együttműködést. Együtt lenni — ez az. amit akar! Az anya — vigasz. De hiszen ehhez az anyának erősnek kell lennie. Vagy ez nem feltétlenül szükséges? Végül is az ember kisírhatja magát egy barátnő vállán is, kiöntheti a lelkét a vonaton egy együttérző útitársnak. „Anya és gyermek között minden életkorban megmarad egy láthatatlan határ: az anya fölénye gyermekeivel szemben. Ezt egyiküknek sem kell éreznie. Ez bizonyára a tapasztalat, a megérteni Fotó: NAGY LÁSZLÓ „Világot adtam egy embernek, és egy embert adtam a világnak.” A régen olvasott vers sorai mélyen belevésődtek emlékezetembe. Ezt egy fiatal anya mondta első fia születése után. Hosszú évek kellettek ahhoz, hogy megértsem, mennyi gondoskodást igényel egy apróság, amíg felnő, és mi elmondhatjuk magunkról ezeket az igaz, büszke szavakat. Egyszer megkértem néhány felső tagozatos lányt, válaszoljanak erre a kérdésre: „Miért kell az embernek anya?” Lányom egyik barátnőjének észrevételei nagyon érdekesek és tanulságosak lehetnek számunkra, felnőttek számára is. Ezért adom közre ezeket a gondolatokat (a szerző engedélyével), nem változtatva a lakonikus stíluson. Közben saját megjegyzéseimet is megteszem, ettől nem tudtam eltekinteni. és elfogadni tudás, a vigasznyújtás képessége.” Vagyis mégiscsak szükség van fölényre, de olyanra, amely nem taszít nem idegenít el, nem aláz meg, tehát „a tapasztalat, a tudás, a képesség” fölénye, nem pedig az idősebbé a maga erkölcsi tanításaival, moralizálásával. Tehát kell egy igazi vezető életünkben. Noha ez nagyon nehéz, de kell, én mindig így gondoltam, de ... „Az anyához való viszony valahogy így alakul (az ember egész élete folyamán): rajongás — kétkedés — bizalmatlanság — elutasítás — elítélés — lekezelés — megértés — megbocsátás — megbánás — tiszteletadás. Ez a láncolat csak vázlatos: ki kell még dolgozni. Nem tudom, így kell-e ennek lennie. Vajon mindenki ugyanígy van-e ezzel, vagy lehet, hogy a fiúk és a lányok különbözőképp? Lehet, hogy az anyának másmilyennek kell lennie a fiúkhoz és a lányokhoz. Az anya a fiúk Miért kell az embernek anya? számára nő is, vagyis gyenge, de a lányok szemében erős.” Nem tudom, ki hogy van ezzel, de nekem sajnos sohasem jutott eszembe, hogy gyerekeknek az anyához való viszonya ennyire változik élete során. Én magam is tapasztaltam valami hasonlót, de feledésbe merült. Emlékezni kell erre, akkor a kamaszok minden tagadását, a felnőttkorú gyerekek elidegenedését nem úgy fogjuk föl. mint szerencsétlenséget, tragédiát, hanem csak mint életkori betegséget. „Miért nem helyettesítheti a közösségi nevelés az anyát? Az ember csak konkrét, meghatározott valakit szerethet, ezer embert nem, de még százat se, s főleg nem egyforma, anyai vagy gyermeki szeretettel: Az embernek tudnia kell, hogy valakinek a számára PÓTOLHATATLAN.” Újra és újra felbukkan ez a gondolat, hogy a közel álló emberek egymás számára pótolhatatlanok és nélkülözhetetlenek. Lehet, hogy a pótolhatatlanság utáni vágynak az alapja a személyiség egyediségének felismerése, az emberi méltóság érzése, megsejtése annak, hogy sohasem tagadhatjuk meg önmagunkat — ezek ősi erkölcsi támpontok. Arra gondoltam, milyen sok még az életben a hamis anyai magatartás. íme legtipikusabb képviselői (az egyezményes elnevezések, lehet, hogy kissé bántóak. de mit tehetünk, ezek jelölik pontosan a jellemek lényegét): Az aggódó: állandó féltésével terrorizálja a gyereket. Egy lépésre sem engedi el maga mellől, minden veszély elől a szárnyai alá veszi, „kiscsibéjéért” bárkivel hajbakap, mindig a gyereknek ad igazat, még ha nyilvánvaló is. hogy a gyerek a hibás. Az áldozat vagy mártír: mindent a gyerekekért tesz, bármilyen kívánságukért félreteszi saját dolgait, érdekeit, élete szakadatlan lemondás, önfeláldozás, önemésztés, s mindezt fancsali képpel teszi („Ez az én szent kötelességem”.) Szüntelenül várja gyermekeitől „az adósság törlesztését”, és kínszenvedés számára, ha „az adósságot nem adják meg”. A siránkozó: szánalmas gyámoltalanság, ugyanakkor állandó sértődöttség az érzéketlen férj. a tapintatlan szomszédok, a durva tanárok, a szörnyű körülmények, sőt maguk a gyerekek miatt; és óriási részvét önmaga, a boldogtalan, szánalomra méltó, nyomorult, szerencsétlen asszony iránt. (Nekem miért nem sikerül, mások gyerekei azok igen, az enyémek meg ...) Az utasítgató: fö módszere az ellenőrzés, fő célja a szófogadás; kéredzkedés nélkül sehova és semmit, reggeltől estig utasítások, kioktatás. Viszszajelzés nincs, a gyereket nem hallja, nem érti. A gyerek az ő nevelési tevékenységének a tárgya, az a dolga, hogy szót fogadjon. (Mit ért ő meg!) A lepasszoló: nem tud mit kezdeni a gyerekkel, gyorsan odaadja a nagymamáknak-nagypapáknak. nagynéniknek-nagybácsiknak, tanároknaknevelőknek — csak hogy szabadon lélegezhessen, és saját dolgaival foglalkozhasson. Többé-kevésbé bármelyikünkben megtalálható mindez, időnként mindannyian beleeshetünk ezekbe a hibákba. Igaz? Hiszen közismert, hogy hibáink többnyire erényeinkből fakadnak, mintegy azok eltúlzott, túlburjánzó megnyilvánulásai. Valójában szinte valamennyi fent említett tulajdonság normális keretek között erény, és nem hiba. Például nem a gyerek megvédésében és mindennel való ellátásában jut kifejezésre az anyai szeretet? Bizony ebben! De abban Ls, hogy megértjük, hasznára van-e ez a gyereknek vagy sem. Előrelátás és felelősség nélkül a szeretet vak. Az utasítgató hangnem természetesen nem erény, de a gyerekekkel szemben támasztott pontos követelmények, a gyerekek határozott irányítása — különösen sorsuk fordulópontjain — egyszerűen elengedhetetlen. A gyerekek nagyon szenvednek a szülők bizonytalankodásától, ha a velük szemben támasztott követelmények ellentmondásosak homályosak. A családi élet fő szabályainak szigorúaknak és megingathatatlanoknak kell lenniük — ez az erkölcsi alap. Nem szabad elfelejteni: mindig a felnőttek a vezetők, a gyerekek a vezetettek. Ezekkel a fejtegetésekkel korántsem akarom azt állítani, hogy én már mindent jól tudok. Nehéz megtalálni azt a határt, ahol az igazi anyaság kezdődik. Az anya. ha anya, mindenre képes. Hiszen ez kell a gyerekeinek. Az élet gyerekekkel gyönyörű, de ez az élet állandó keresés, az alkotás leggazdagabb területe, ahol valami csodálatos jön létre — ember, akit az anya ad a világnak. L. Nyikityina (A Lányok. Asszonyokból)
