Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-09-04 / 36. szám

------------ egnap nyitott ablakok mellett tanítottam. A nap a katedráig sütött, átmelegitette a háta­­_______ mat. Kellemes volt. Ma megint eleredt az eső. Esett reggel, délelőtt; esett ebédkor. A szokottnál is fáradtabban indultam az iskolába. Közö­nyösebb voltam, mint máskor. Anyám egész éjjel ordított. Három Do­­lort adtam neki. Nem használt. A gyere­kek forogtak a paplan alatt, de nem ébredtek föl. Megszokták már a jajgatást, akár a jegesembert vagy a kukát. Pista a konyhában kuporgott, a szeny­­nyespadon. Télikabátban, pizsamában. A feketéscsészét nem mosta ki. Beleragadt a cukor. Az összetaposott csikkek kiéget­ték a szalmapapucsát. A szája széle un­dorodva lebiggyedt. Hiába beszéltem hozzá, nem válaszolt. Nincs ebben sem­mi különös. Évek óta így van. Én a gázró­zsát csavargattam. Igazítottam a lángot. Kicsire, nagyra — s azután megint kicsi-JÓKAI ANNA-----------------------­re, megint nagyra. Néztem a sziszegő sárkányfejeket. Hajnali négykor mama görcsei elcsitul­tak. Kölnivizet vittem, lemostam a testét. Narancslevet kívánt, de nem itta meg. Kérdezte, beadtam-e a zöld kiskosztüm­jét a tisztítóba ... Az anyám hetvenöt éves. Bélrákja van. Öttől hétig aludtam. Fél nyolckor a gyerekek iskolába mentek. Délig takarí­tottam, főztem valamit. Fél egykor meg­mostam a nyakamat. Rúzst tettem a számra. Fejemre kötöttem a behasado­­zott esőkendöt. Feltolakodtam a tömött villamosra. Rálöktek egy fiatalember mellkasára. Megtámasztottam magam a vállai közt. Vitt minket a kocsi, mint két fadarabéi, A tanári étkezdében kelkáposztafőze­lék volt, fokhagymás fasírttal. Az egyik kolléganő elkésett. Új fiúja van. Ezen elcsámcsogtunk egy kicsit, be­­csöngetésig. Lassan másztunk föl a lép­csőn. Ez is valami. Három perc. Mondták, hogy szalad a szem a harisnyámon. Azt feleltem: jé — pedig már négy napja így viselem. A hetedik bében volt órám. irodalom vagy nyelvtan. Szerencsére a gyerekek tudták pontosan. Könyvet is adtak. Meg­néztem, hol tartunk. Szépen felálltak. Jelentettek. Ketten-hárman közbevihog­tak. Nem csináltam ügyet belőle. Elhall­gattak maguktól. Húsz másodpercig fi­gyeltük egymást, én meg az osztály. Sóhajtottam. Intettem, hogy leülhetnek. Rátámasztottam a tenyeremet a kö­zépső oszlop első padjára. Véletlenül belebámultam Kovács Kati kék foltos arcába. Feleltetni akartam, úgy rémlett, hogy javítania kéne. Lustaságból történt, hogy inkább megkérdeztem, hol ütötte meg magát. Nem számítottam válaszra. De Kovács Kati sírva fakadt. A bátyja veri, ököllel. Vissza akarja küldeni a tanyára. Én azt mondtam, hogy ez szörnyű. A Farkas ikrek mosolyogtak. Az ő házukban bekö­tött szemmel, térdre állítva, korbáccsal vernek egy négyéves kisfiút. Az sokkal rosszabb. Jakab Enikő hencegett. Az ő nevelőapja nem üt. Csak iszik. Eliszik mindent. Ezért járt egész télen tornaci­pőben. Még sok mindent beszéltek összevisz­­sza. Valakinek az anyjáról, aki belehalt a kaparásba. Egy tizenhárom éves, öngyil­kos lányról. Néha megszólaltam. Nemigen volt mit mondanom. Legszívesebben leültem vol­na melléjük, a nagy címer alá, valamelyik padba. A mamát láttam, rózsaszín csip­kés nyloningben, harminckét kilóra le­fogyva. A kezében sütővas. Bodorítja a haját. Majdnem sírtam. Ekkor a „gyépés" Herbert Pali felállt, és azt mondta, ő már választott pályát. Hóhér lesz. Ehhez van kedve. Megijedtem. Tapsoltam. Csöndet pa­rancsoltam, éles fejhangon. A gyerekek elhallgattak. Hátradőltek. A szemük elho­mályosodott. Kihúztam magamat. Elkezdtem az új anyagot. Szabatosan, pontosan, ahogy máskor. Az összetett mondat, szerkezete sze­rint, mellérendelt vagy alárendelt. A mel­lérendelt mondatokban két önálló gon­dolat kapcsolódik. A tagmondatok között értelmi összefüggés van. Az alárendelt mondatot azonban úgy ismerhetjük meg — s ez nagyon, nagyon fontos ... Itt álltam meg. Ujjaimat becsúsztattam a púpos Horváth Gyuri hajába. Nagyon fontos! Elkapott a nevetés. A gyerekek felütöt­ték a fejüket. Csak néztek rám, de én nem tudtam abbahagyni. Lassan ök is elnevették magukat. Mindannyian nevettünk, arccal a padra borulva. Magyar óra SOÓKY LÁSZLÓ Készülődés ütközetre A hegy előttünk baktatott, mi békaügetésben követtük észrevétlenül és fütyörésztünk, túl nagy csendességgel. Parányi lavinák görögtek alá, akkorák, mint az ég, kapkodtuk is a fejünket, naná! bújtunk mindenhová. Pedig virágos volt a rét, és selymes a fű, s odafönt bárányfelhők. Csakhát a rét nem volt sehol, s a lavinák egyre igazabbak, a lányok, míg égig nyihaháztak. s lábukkal rúgták a csillagot, óvtak bennünket mindvégig. Aztán beállt az éj. Aztán beállt a tó. Zúzmarás ágak körös-körül, s a végtelen peremén a farkascsapat bús karéi melódiát pengetett jeges húrokon, s a balalajkát a hold vitorlájának támasztva táncolt keservesen hajladozva, mint a fergeteges síki erdő. Odább, túl kék csődörön, túl ragyogó vérvörös bikán, már haldoklóit a táj, s ingét megtépve magán vágtatott a vak tátos, s míg paripája kétségbeesetten körözött, kigyúltak a setét jelzötüzek, mint messzi-messzi halászlámpások. Aztán, hogy földet ért a tátos, szívét tűzte egy hegyes karóra, mely gyökeret vert, s nőtt az égig. Aztán csend lett, csak a fal magasodott barlang-mély csendességgel, s madárcsontból épült a katedrális kupoláján im ott ült a sasmadár, csőrében a kékhajú csecsemő, karma között az írott üzenet, s a falon, a kö és az ég között, sorban ültek a hollók: fehérek, feketék, várván a végső ütközetet. Köztük a tátos is, míg lenézett, szemébe szédült a táj, oly messzire, ameddig csak a vakok, s a hívők láthatnak el, s a döndülés, amellyel a földnek ütődött, olyan volt, mint az elhaló csilingelős. Végül a táj fölállt, megrázta magát, mint ama girhes csikó, szárnyat bontott, s elrepült. Ami a színhelyen maradt; a csata előtti csend, s egy magányos, szíven lőtt rigó.

Next

/
Thumbnails
Contents