Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-09-04 / 36. szám

10. — Na látod, ezek maradtunk mi: és... Továbbindulnak. Előttük, mögöttük a kez­dődő szürkület. Az asszony favirágos roko­lyája viseltesen is ünnepre emlékezön suhog. Miklós füle megtelik suhogással: édesanyja templomos lépteit juttatja eszébe. — Édesanyám? — Sokat betegeskedik. A léckapu ismerősen nyikordul, a gang töredezett szegéllyel nézi a virágágyást. A kaputól az ajtóig legosszabb az út. Nyílik az ajtó, összerezzen a dunyha, elkö­­dösülő szempár homálylik Miklósra. — Nem értesítettél. Miklós időt nyerőn szorongatja a bőrönd­jét. — Hirtelen elhatározással jöttem. A mennyezet nézésétől kifakult tekintet megtelik meginduttsággal. — Akármilyen elhatározásból történt, örö­münkre jöttél. Az örömre közeledéssel válaszol; egészen közel hajol az arcához, megcsókolja. Édesanyja, mint aki szégyelli rendezetlen­ségét, összefogja szertehulló haját csonttá száradt lábszárát visszahúzza a takaró alá. — Örvendek, hogy nem maradsz el tőlünk. Miklós elfordítja a fejét, mozdulatát kutató szempár követi. — Sovány vagy. — Amilyen voltam. Pillantásuk találkozik. — Valami emészt. (Ne most...) Miklós arca megkeskenyedik, szokása sze­rint krákog; kerülő kérdésen gondolkozik. — Egészsége? Kutató pillantását, mint aki az élet színét hiányolja, feladja. — Nem akar helyreigazodni. — Az orvos mit mond ? Szakadozó sóhajtással: — Az imént járt itt. Nem mond az semmit, a fejét töprengésre állítja, s írja halomszám a gyógyszert. — Mégis ... Mozdulatlan. — Minden este azzal fekszem le, hogy nem érem meg a reggelt. Ez már a lélek készülődése. Megérinti édesanyja kezét: — Van ideje még a készülődésre. Árkolt arccal: — Hiába akar, nem ér utol a reménykedés. Miklós összeszorított szájjal ül, nem akar tudomást szerezni semmiféle készülődésről, elmúlásról, ám a védtelenséggel kitöltött hosszú hallgatás idegei közé préseli a végső elszakadást, az elszakadás eshetőségét... borzong, izzad ... (Nem, nem, erre még gondolni sem szabad.) — Édesapám? — szakítja meg Miklós a hallgatást. Megint hallgatnak. Csontos karja elmarasztalóan mozdul: — Nem tud veszteg maradni, bejár a cso­portba. — Eleget dolgozott. — Többet, mint eleget, sokat. De hát a pénz is szorítja, kétszázötven forintra taksál­ták a nyugdíját. Döbbent csodálkozással: — Mennyire? Mint aki sót ízlelt: — Apád se akart hinni a fülének... — Alávalóság! — Az, nem az, a mi szavunk, a mi életünk immár nem vevődik észre.-TAMAS MENYHÉRT — Alávalók. Csontos keze a kendő csücskét kapirgálja: — Bennem is mozdult a háborgás, de elég gyorsan erejét vesztette; eszembe nyilallt, hogy az odaveszett világ még ennyit se adna. Hirtelen kitöréssel: — A mostani se érheti be ennyivel! Beletörődő csend. — Akinek örökös kurtítás az élete, mi egyebet tehet, várakozik. Várja a többet, a jobbat. Fojtott indulattal: — Hátha az Isten másképp rendeli. Tekintete a magára hagyott feszületbe kapaszkodik: — Az Istent ne keverd ide. — Füstölgésemben mondtam. — A füstölgő beszéd csak a szemünkbe csapódik. Máig hallom apád keserűségét: mit ér a harag hatalom nélkül? — Régtől való keserűség. Leeresztett szemhéjjal: — Változzon akármekkorát a világ, a mun­ka, a verejték nekünk marad. Nekünk, mondaná Miklós ... észreveszi édesanyja erőtlenedését. Kivár. — Ne fárassza magát, édesanyám. (Megint segélykérő a nézése.. kellene a beszélgetésen.) könnyíteni — A faluban mi hír? Mint aki álmot lát: — Őszül. Maholnap hozzánk őszül a falu is. — A fiatalság?... Valamivel élénkebben: — Menekvőben. — Fábiánné már elpanaszolta. — A gyérje marad. A többi, ki merre lát. — Furcsa. — Éppen olyan furcsa, mint a te menekvé­sed. — Az más volt. Félbemaradt legyintéssel: — Mind ezt mondjátok. Dávid Kelemen is ezt mondta. — Dávid Kelemen? — Nem ismerhetted, pendelyesen jártál, amikor elment. írástudó volt. Mint akibe nyü költözött, úgy emésztette magát, szüntelenül írt, énekelt, tartotta bennünk a lelket, egy­szer csak se szó, se beszéd, ki tudja, mi lelte, helyben maradását kikezdte a nyugtalanság, elköltözött... A küszöb felsír, az ajtó négyszögére széles árnyék vetül. Miklóst az öröm s a szorongás keveréke tölti el. „A számításod bevált-e?" „Még nem egészen ... de megeshet, hogy hoppon hagy." „Ha meg, meg. csak becsületedben ma­radj." — Világosságot a fiamnak — kattintja föl a villanykapcsolót. Miklós (a légypiszkos villanykörte hunyor­­gásában) megcsókolja az apját. — Egyedül jöttél? -— Egyedül. — A leányka? — Növöget. — S az asszony? — Csokrodzik. A jóíző szóra felélénkül: — Úgy szép a fehémép. — Úgy bizony. — Túljutott-e a magas egzámenten? — TÚL — Hal'istennek — mondja, anélkül, hogy a csokrodzás derűjét elhullatná. — Kend? A borosták közt szomorúság fut végig, szemöldöke sziromhullás: — Az öregkor parancsolata szerint; mint­ha örökösen hideg vízben járnék. Miklós a pohárra pillant: — Fölmelegíthetnénk. Gondolatuk találkozik: — Van, van itthon valamicske bor. — Szikrázó? Csorbult nevetéssel: — Á, olyan borunk többet sose lesz. — Kár. — Örökké az italon jár az eszetek — parázslik fel Miklós édesanyja .... A pillanat parázslása csupán; nézése segélykérő: már arra sincs erőm, hogy főztöt készítsek. Mondaná, de az ura megelőzi: — Hozok hozzá kolbászt, főtt tojást, hagy­mát, zöldpaprikát, jó lesz-e? Motozásától fölríad az éléskamra. — Ez a miénk ez az anyádé — rendezke­dik tömzsi ujjaival —, a pohárnoksággal téged bízlak meg. A zöldpaprika húsosán herseg. Miklós megbillenti a demizsont. — Színültig a poharakat, fiam. Isznak. — Most már azt is elmondhatod, hogy mitől vált sürgőssé ez az út... Miklós megszédül: —• Mondtam ... — Az egyik felét. A másik hátravan. A levágott kolbászkarikát visszaejti a tá­nyérra : — Hosszú ... — Ahogy elnézlek, egy szóba is belefér. Nem örül a sürgetésnek. — Válunk. Hallgatásuk késéinek ütközik. — Megmondtam, mennyit mondtam ne­ked, hogy ne vedd el feleségül — mozdul Mártonná. „Nem hozzád való, fiam, ez a leány. Se a leány, se az a mód." „Én jobban ismerem öt." „Flangáló természet." Miklós mereven a levegőbe bámul, úgy érzi, süllyed a szék, szökésre mozdul a lába, az udvart keresi, a ház mögötti dombot, a könnyű, őszi párát oszlató szelet, azt se bánná, ha a rohadt szilvát őrző darazsak nyomába szegődnének, s fullánkos futásra késztetnék... Feleződnek a mondatok: — Nem volt ez sose kötés ... — Négy esztendőt se bírt ki. — Hatot. — A félbe-szerbe esztendőkkel — Azokat ne számítsd. — Fogadni mernék ... — Te is másfelé kivánkr — Az a tanítóasszonyka ... — Az buzgatta meg a véredet. — Még gyerek voltál, amikor... — Bugyit ragasztottak a szemedre. A már-már sziszegő szavak székéhez szo­rítják ... — Hallgassanak meg — próbálja felfogni a szavak tompa ütését. Hangjuk elfullad ... Aztán már csak a szemük vibrál, végül (a kifosztott arc látványától) óvó pillantássá szelídül haragjuk: — Hagyd békét, asszony, mással is mege­sett. „Hallom, nősülni készülsz." „Jól hallotta." „Sietőssé vált." „Idejét érzem." „A te korodban én is szüntelen azt érez­tem." „Meg is szöktette anyámat." „Meg." „Engem miért fogna vissza?" „Nem én foglak, a tapasztalásom." „Megviselt tapasztalás lehet." „Majd meglátod, ha intésem szembeta­lál." „Úgy teszek, mintha nem ismerném." „Jól van, na: ha páros életet akarsz élni, éljél páros életet." Mártonné feljebb húzódik a párnán: — Tudom, én is tudom, hogy megesett. — Ha tudod, ne nehezítsd a szívét. Sopánkodással: — Az ilyesminek hamar híre folyik. Csattan a dó zn if ed él: — Ha folyik, folyjon, az már nem a mi dolgunk. Bánkódása fiára tapad: — Árnyéka nő ... — Nő, ha növesztik. Különben is. fosok az ámyékméricskélőkre. Miklós szégyenkezésbe merült figyelme apját keresi: (Hol volt eddig ? Mindig félve mozdult ben­nem, szóltan-nehéz közeledéssel... borostá­san. sárgás fogú mosollyal... Érintései... nem emlékszem, mikor simogatott meg utol­jára, talán valamelyik hosszú lélegzetű, térdto­­vagottató, téti estén... szólongatásának me­legsége volt... s most; sötétedésében is visz­­szatért a meleg, sötét-melegen szól... értem sötétült...) Sercen a gyufa: — Lehet, hogy csak próbára akar tenni. — Nem hinném. — Vagy csak erősen összeszólalkoztatok. — Törvényre akarja vinni. Rezzen a fejkendő: — Hogy a bűn égesse mer jük hirtelen gyúlt mérgét. — Ne átkozódj. Régin Mártonné szem pill? Sími kezd. — Sírással mé Miklós már * gos idejét.. „Jó ***** t V \ V*#> .ra** wore wví íkcs°>'® , w>«£1

Next

/
Thumbnails
Contents