Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-09-04 / 36. szám
3-mS lett. mely körül finom állatujjak nyomai — patkánylábnyomok — süppedtek a szürkésfehér homokba. Valamivel arrébb látszólag kiszuperált, mégis működő ételmelegítő árválkodott, benne három adag nokedli pörkölttel. Nem meszsze felaggatott gázálarcok és két támfázó bányász. A távolból recsegés, búgás hallatszott, s nemsokára kiértünk az egyre szűkülő folyosó végére, amelyből egy még szűkebb folyosóra léptünk. Még én, aki alacsony vagyok sem egyenesedhettem ki teljesen, hát még az a három ember — Ján PeniCka, Ján Wagner kombájnos és Vladimir Snitka —, aki ott dolgozott! Beszélgetésre nem volt idő, de a lényeget amúgyis könnyebb megmutatni, mint elmagyarázni: Ján Wagner beindította a szénkombájnt, és teljes erejével nekifeszült. Az nekiment a falnak, ahol a meddőkőzet két rétegében, mint süteményben a lekvár, vagy a szendvicsben a hús, ott rejtőzött a szén. Tépte, marcangolta a gép, s az nem bírt ellenállni, végül megadva magát, a futószalagra zuhant. Közben a másik két bányász a kombájnhoz tartozó kábelt tekerte fel. és vigyázva, hogy egyetlen darab szén se vesszen kárba, a futószalag vastag gumiszálét igazgatták. A rohanó szénkupac fölé hajoltam. Forró szénpor lepte be az arcomat. S amint a görgő, guruló, dübörgő tömeget és a kezemben szorongatott széndarabot néztem — olyan volt, mint egy fekete, idomtalan tojás, melynek héja alatt tűz és meleg lakik —, eszembe jutott: most szüli meg a föld a szenet, s most, hogy itt vagyok, ez a széndarab először lát olyan embert, aki a zöld világban dolgozik. Az ember... Csak álltam tehetetlenül a természet és az ember erőinek összecsapása pillanatában, s úgy éreztem, a tisztelet a homlokomra van írva, szikrázóan fekete, alázatos betűkkel... Fölfelé már gyorsabban haladtunk. Arra gondoltam, a bányásznak nemcsak a széntermelés mennyiségét kell növelnie, hanem a gazdaságosságra is figyelnie kell. Vigyáznia a gépekre, vigyázniuk egymás egészségére, testi épségére. Oda kell figyelni. Ha baj van, segíteni. Ha valaki kiesik, helyettesíteni, s a rekordok idején néha hétvégén is dolgozni kell. Szabadságra is úgy megy a bányász, hogy meghagyja a címét, hátha szükség lesz rá. S mindennek megszervezéséhez tudni kell bánni az emberekkel. Rusnák brigádvezető, azaz Jankó bácsi, akinek van tekintélye, mert maga is dolgos, jó ember, azt mondta egyszer: „Előrelátónak kell lenni, tudni, kinek és mikor engedhető meg a lazítás, hiszen a bányászt is gyötrik „földi" gondok. Veszekedett a feleségével, vagy éppen azért mérges, mert megint nincs meleg víz a városban." A harminchárom éves Peter ILupták szerint, aki a második műszakvezető és Jankó bácsi neveltje, a brigádban nincs helyük alkoholistáknak, ami pedig a többit illeti, mindegyik ember más. Az egyik házat épít, a másik az autóra felvett kölcsönt törleszti... Hát egyiknek ezért, másiknak azért kell a pénz, így mindenkinek jó, ha többet dolgozik. Mert a vájárokat a teljesítményük alapján fizetik. Másfél órás alvás után újra a bányában voltunk, a részlegvezető irodájában. Odakinn már gyülekeztek a reggeli műszakba indulók, megtöltik fehér műanyag fiaskóikat a csapból folyó forró feketekávéval, s indulásra készen várakoznak a vonatra, mely nemsokára meg is érkezik az éjszakásokkal, akik fáradtan, szótlanul adják át a helyüket és sietnek megmosakodni, átöltözni, hogy elérjék a buszt, hogy minél hamarabb egy jót aludhassanak az otthoni ágyban ... A Rusnák brigád tagjai is épségben értek fel, de még nem mentek haza. Előbb megtartották a rekord ünnepélyes értékelését majd gyorsan egy közös fényképre sorakoztak fel a bányaigazgatóság épületének kapujában. Hadd maradjon valami emlék. Hadd lássák a gyerekek és unokák is: nem akármilyen ember volt az apuka vagy a nagyapa ... De ez az ünnepélyes pillanat sem tartott soká. A reggeli műszakosok mosdóba állították a pioníroktól kapott piros szegfűt gyorsan magukra kapkodták a munkaruhát, az arra kijelölt rekesztbe bedobták a személyi lapocskájukat ittak még egy korty meltát a csapból, tehát elismételték a két, öt tíz, tizenöt, húsz éve beidegződött mozdulatokat majd elindultak. Az egyiknek, mielőtt beszállt volna a vonatba, szótbomlőtt a derékszíja. A mellette álló felemelte a szíjat a földről és mielőtt maga csatolta volna a társa derekára, nevetve szólt: „nő a pocakod, pajtás, öregszel! Pedig nem rég vagy itt, csak nyolc éve!" ... Azután beszálltak, s ki tudja hányadszor, elindult velük a vonat a kemény világba, a föld alá. LÁM PL ZSUZSANNA NAGY LÁSZLÓ felvételei Sím« . t. aaBMjap Jflf
