Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-09-04 / 36. szám
Augusztus közepén kerestük a választ vakációzó iskoláinkban e kérdésre, s jobb időpontot tán nem is választhattunk volna. Mert ellentétben a közhiedelemmel — mely szerint ilyenkor az iskolák konganak az ürességtől, s majd csak pár nappal a megnyitó előtt kezdődik el az érdemleges tevékenység — komoly munkában, nem kis gondokkal elfoglalva találtuk riportalanyainkat. Előkészíteni a zökkenőmentes indulást, megteremteni minden feltételét az elkövetkező tanév sikeres munkájának nem egyszerű, nem egysíkú feladat. Ahány iskola, annyiféle sajátos gond, nevelési, oktatási vagy anyagi jellegű kérdés, nehézség. SOKAT SEGÍTENE A NAPKÖZI Kövecses (Strkovec) kis falu a rimaszombati (Rim. Sobota) járásban mindössze háromszázhatvan lakosa van. Két tanerős, kétosztályos magyar tanitási nyelvű kisiskolájának igazgatója. Bíró Géza örömmel mondja, hogy idén tizennégy elsősük lesz, tehát növekszik a tanulók létszáma, gyarapodnak. Eddig negyvenhat-negyvennyolc kisdiák járt az 1—2. és a 3—4. összevont osztályba. Hogy most mégsem mond pontos létszámot az igazgató, annak jó oka van: a gyerekek csaknem fele ugyanis cigány, s csak szeptember elsején — illetve azt követően — dől el, hogy a beíratottak meg a felsőbb osztályosok hány százaléka jelenik is meg a tanításon. — Kerepecpusztáról is hozzánk járnak be a gyerekek, még környékünkön amúgy is sok a cigány család, gondjaink tehát tetézettek. Sokkal több munkát kell fektetnünk már abba is, hogy a gyerekek bejárjanak az iskolába, mint más vidékeken. Ha sikerülne a vándor cigányokat letelepíteni, helyhez kötni, az meglátszana a gyerekeken, mert elképzelhetetlen a hatékony nevelés és tanítás olyan esetekben, amikor egy év alatt háromszor is lakhelyet vált a család, s három, sokszor különböző tanítási nyelvű iskolát látogat a tanuló. Ha egyáltalán látogat... Több mint húszéves pedagógiai tapasztalattal magam mögött mondom mindezt. Hogy sok a cigány tanulónk, ez eredményeinken is meglátszik, amelyeket még így is elég jónak tartok. De minden viszonylagos. A múlt tanévben öten buktak meg, közülük ketten voltak nem osztályozhatók a mulasztások miatt, egy gyermeknek pedig gyógypedagógiai intézményben lenne a helye. Korrekciós osztályt nem létesíthetünk, arra kevesen vagyunk, de sokat segítene a napközi. A helyi nemzeti bizottság és falusi pártszervezet minden támogatást megad munkánkhoz, helyiségünk is van, ahol a napközit megnyithatnánk, a járási iskolaügyi szervek mégsem engedélyezik. Mert akkor fel kellene vennünk egy nevelőt, s erre jelenleg nem futja a béralapból. Pedig éppen a cigány gyermekek szocializációja szempontjából lenne nagyon nagy szükség rá. Több időt töltenének a közösségben, felügyelettel, segítséggel tanulhatnának, megteremtenénk így sokuk számára az iskolán kívüli tanulás feltételeit is ... Mert nem elég felkeresni a szülőket, ha a gyerek nem jár iskolába, a gyermekekért^js tenni kell valamit. Én a tankötelesekéi azután is szemmel tartom, hogy elkerülnek a safárikovói teljes szervezettségű alapiskolába. Ha látom, hogy valamelyikük nem jár a tanításra, elbeszélgetek vele meg a szüleivel is, de azt is látnom kell, hogy sokukat az otthon, a szülő nem ösztönzi, sőt! S ha ezeket, az iskola erejét meghaladó gondokat még gyarapítják olyanok is, mint a tankönyvhiány, vagy hogy 15—20 százalékkal kevesebb munkafüzet érkezik az elosztóból, mint amennyi kellene, s hónapokba telik a hiányt pótolni, a két jól felszerelt tanterem csak sovány vigasz. Mert az lenne a természetes, ha a tanmenetnek, a tantervi kötelezettségeknek megfelelő körülmények kialakítására módot is, pénzt is kapnának az iskolák. ELKÉSZÜL E A TORNATEREM? Ha például megoldódnának olyan évek óta húzódó gondok, mint egy-egy új iskolaépület átadása vagy „üzemképessé tétele", vagy az oktatói-nevelői munka hatékonyságának szempontjából is számot vetnénk azon nemkívánatos jelenségekkel, amelyek a kis- vagy osztatlan iskolák központosítása nyomán előállottak. A harkácsi (Gemerská Vés) alapiskola 15 osztályába mintegy kétszáznyolcvan gyerek jár, ők öt épületben tanulnak. A tíztantermes főépületen kívül még a központosított közigazgatási egység (több apró falu) négy különböző pontján. A teljes szervezettségű, szlovák, illetve magyar tannyelvű alapiskola az elért eredmények alapján még így is kilencedik a járásában. Ba/ajti Lajossal, az iskola pedagógiai tanácsadójával vettük sorra a tanévnyitót megelőző gondokat. — Számos feladatunk közül a legsürgetőbb a tornaterem kérdése. Az épületet már átadták, de azóta nem történt semmi. Nincs benne víz, villany, fűtés, nigcs fölszerelve. Nekünk pedig ősztől intenzíven készülnünk kellene a spartakiádra. Jártak nálunk a felettes járási szervektől, nem tudom, sikerül-e meggyorsítani a munkákat... Ami öröm, hogy fiatal tanítók jönnek ősztől az iskolánkba, ez mindig hoz mozgást, fellendülést, változásokat. És sikerült végre elintéznie iskolánknak azt is, hogy négycsoportos napközi legyen. így külön foglalkozhatunk majd az MILYEN 1 —2. osztályosokkal, több időt szentelhetünk nekik és reméljük, a tanulmányi előmenetelükön meglátszik majd ez. A harkácsi alapiskola magyar tagozatát 150—160 tanuló látogatja, a szlovákot 120. A magyar tagozaton itt is magas a cigány tanulók arányszáma. Évekig jó eredményekkel működött a korrekciós osztály, de nemrég felszámolták, így most az egyes osztályokon belül nagyobbak az eltérések az egyes tanulók előmenetelében. A múlt tanév végén a harminchárom végzősből tizennégyen kerültek középiskolába, s elhelyezést nyert az összes nyolcadik osztályt befejezett tanuló. Felbukkant viszont egy új probléma is, mely a tízéves tankötelezettség függvénye, s azért támaszt nehézségeket, mert ezidáig hasonló még nem volt és az amúgy is nehezen kezelhető cigány tanulókat érinti leginkább. — Hét-nyolc túlkoros, tehát tizennégy éves, de ötödikből-hatodikból kimaradt tanulónkat nem sikerült középfokú iskolában elhelyeznünk. Nem vették fel őket sem a ruhagyári, sem a kövecsesi mezőgazdasági szakmunkásképzőbe, pedig ezek korábban az alsóbb osztályokban végzettekből is elfogadtak jelentkezőket. Őket most visszairányították az alapiskolába, hogy ott folytassák még további két évig a tanulmányaikat... Ötödikbe, hatodikba kellene ősztől besorolnunk őket, pedig ezek közül a gyerekek közül már tavaly is kilógtak. Hogy nevelési szempontból hogyan oldjuk meg e gondot, még nem tudjuk. S azt sem, hogyan fogjuk majd rákényszeríteni őket arra, hogy még két évig járjanak hozzánk .. . Hiszen volt már olyan is, hogy a tizennégy éves, ötödikes lányka bejelentette, holnaptól nem jön iskolába, mert férjhez ment. AZ ÚJ ISKOLA SEM OLDJA MEG Hasonló gondok adódnak Pelsőcön (Plesivec) is, bár számukra sokkal égetőbb most, hogy tető alá kerüljön az új iskola. Máté László igazgatóhelyettes szinte bemutatkozásul mondja: — Tizennyolc településről járnak hozzánk a gyerekek, vagy hétszázharmincan, közülük a magyar tagozatra 290—300-an. A vidék többségében magyar nemzetiségű, s központosításokig a magyar tannyelvű iskolák voltak az erősebbek, de most, hogy utazniok kell a gyerekeknek, azt tartja a szülő: járjon akkor szlovák iskolába, hátha könnyebben boldogul. A tapasztalat persze azt mutatja, hogy így sem jutnak többre magyar iskolát végzett társaiknál. Felénk ez a divat, ám mégsem ez a legnagyobb problémánk. Új iskola kellene nekünk, mert négy épületben vagyunk szétszórva, s építkezünk is már jó ideje. Húszmilliós beruházással huszonkét* osztályos iskolát kellett volna kapnia a településünknek, az átadás határideje 1978 volt. Most azt ígéri az építkezési vállalat, hogy 1984 végén átadja az épületet. De ez még mindig csak az épület lesz, víz, villany, fűtés, berendezés nélkül. Hogy iskola mikor lesz belőle? A gondjainkat még az is szaporítja, hogy a 22 osztályból végül csak 16 épült meg, s nincs az új épületben konyha, étterem, nincsenek műhelyek. Szerettük volna, ha egy kis belső módosítással legalább étterem létesül az új épületben, elkészítettük a tervét is, a higiénikusok jóváhagyták a változást, a tervezőintézet azonban nem engedélyezi. Ragaszkodnak az eredeti elképzelésekhez, pedig ezek a típustervek a mai oktatási követelményeknek már nem felelnek meg. Nekünk sok az utazó tanulónk. A délelőtti foglalkozás befejeztével a jelenlegi helyen a szakaszos étkeztetést csak úgy tudjuk megoldani, ha később kezdődik a délutáni, de háromnegyed kettőnél később nem kezdhetjük, mert akkor a gyerekek nem érik el a buszokat s estére kerülnek haza. A szaktermeket is csak úgy tudjuk kialakítani, hogy állandó helyéül szolgálnak valamelyik osztálynak, s egy-egy órára cserélnek ... Gondot okoz az is, melyik osztályokat helyezzük el majd az új épületben, mert sem a szlovák, sem a magyar tagozatnak nem elegendő, az alsó tagozatnak sok, a felsőnek kevés ... S mennyi idő marad majd magára a munkára, ha a vándorlás egyik épületből a másikba, az átöltözés mind a tanítási órából vesz el drága perceket. Mert itt is beleszól a dolgokba az utaztatás: nem nyújthatjuk meg az órák közti szüneteket, mert a gyerekek nem érik el a buszjáratokat. És így tovább, folytathatnám a kisebb-nagyobb problémákkal. És nem csoda, hogy Pelsőcön az olyan gondok, mint a rossz tankönyvelosztás a kisebbek közé tartoznak. Mert megoldhatók. A környék alapiskolái „együttműködnek", cserélgetnek aszerint, melyiknek miből van felesleg.
