Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-08-28 / 35. szám
— Talán nem lett volna szabad megtennem — mondta most magában, ahogy ott állt a füzesben, s önkéntelenül a kéken árnyalt, sárga fényben úszó, szinte rikoltó feliratra meredt: „1944", megránditotta vállán a katonai szövetből varrott kabátot. — Elmentem, még hátranéztem a tehenekre meg őrá, siettem, hogy hozok neki valami ennivalót. .. Nem lett volna szabad megtennem, inkább a hátamra vehettem volna, hisz könnyű volt, akár a pehely, el kellett volna vinnem Kosticébe és ott valahol elrejteni, de úgy gondoltam, hozok neki ennivalót, jóllakik és elmegy ... A füzes és az égerfák fölött elrepült egy szarka. Valahol itt van a fészke, gondolta Bajkovsky, aztán gondolatait, akár az örvény, megint elragadta az a régi szeptemberi vasárnap, amelynek emléke már közel tizenkét esztendeje gyötörte. Hogy is történhetett? Olyan rövid idő alatt? Bajkovsky semmit sem tudott róla. Elment a savanyúvízforrástól, és Robert Freystatt, a bécsi nyomdász, aki már majdnem hat esztendeje rejtőzött bátyjánál, a tmavai orvosnál, később fivérével, feleségével és két fiával együtt bujkált Körtvélyesen, s a faluból elmenekülve eljutott egész idáig, a kosticei csevicéhez, most lassan Bajkovsky után nézett, pillantásával követte, hogy siet a falu felé, és semmit sem értett. Érthetetlen maradt előtte minden azóta, hogy megszökött a padlásról és az az ember, akinél megszállt, rémülten a fülébe súgta: „Soldaten, Soldaten!" Elmenekült Körtvélyesröl, oda már bevonultak... Harmadnapja nem evett, csak ma ezt a kis kenyeret... Nem bír enni, a gyomra ... Kezében szorongatta a kenyér héját. Az az ember nem hozhatott neki semmit a padlásra, csak a vasvilla volt nála, a ház előtt katonák mentek el, félt. A bátyját feleségével, két fiával együtt elvitték, neki sikerült elmenekülnie, egyelőre mindig sikerül előnyösebb helyre ugrania, mintha csak játék volna, mérkőzés ... Pedig nem az, nem játék ... Freystatton erőt vett egy kép, amely már rég üldözte. Kuszán tekergő utcákon, sikátorokon megy, (nő 14) ALFONZ BEDNÁR (részletek) rohan, kezdetben sikerül elmenekülnie, fények villannak, piros, narancsvörös, zöld fények, az utcák tömkelegében a vörös fény felé rohan, amikor egyszerre számtalan nagy, fekete, barázdás, kemény gumikerék fut át rajta. Talán azért nem veszi észre senki, azért nem vették még észre — de hol vannak, hol vannak a partizánok? Hova ment az öreg? És miket beszélt? Visszajön? Hogy kérdezze meg tőle, hol vannak a partizánok? Kit hoz magával...? Freystattot szinte lenyűgözte a felismerés, hogy nem fél, de e pillanatban megint rászakadt a félelem. Nagyon rossz jel, ha az ember nem fél... Köze! egy óra múlt el, ez alatt az egy óra alatt a kosticei savanyúvízforrás fölött német autók és motorkerékpárok zúgtak, dübörögtek az országúton, néhányszor felverte a tájat a gépek zakatolása, aztán megint minden elcsendesedett. Robert Freystatt rettegett a füzesben, nem nézett az útra. s amikor már azt hitte, hogy elmúlt a veszély, messziről motorkerékpár zaját hallotta. Magas hangon berregett, zakatolt. a zaj csendesedett, mélyebben dübörgött, úgy közeledett a forráshoz és őhozzá. Csend lett, a motor megint felbőgött, s amikor Robert Freystatt rémülten felpillantott a magasan húzódó országútra, látta, hogy három német katona száll le a motorról. Lassan lejöttek az ösvényen a deszkákhoz, rakás homokhoz, a forráshoz. Mind a hármon rohamsisak, új zöldesszürke egyenruha volt. Parolijuk élesen világított, fekete és fehér volt a színe. Az utolsó megállt az ösvény közepén, a tehenekre és a füzesre nézett, aztán a homokrakásra és a forrásra, a szürke deszkákon megpillantotta Bajkovsky vastag botját. „Hollál" — kiáltotta tiszta, kellemes hangon. „Ki legelteti a teheneket?" Freystatt nem moccant a füzesben, a földhöz lapult Bajkovsky zsíros, foltos kabátjában. A katona, széles vállú, magas fickó. Theodor Knopp Sturmmann Öttingenből még egyszer elkiáitotta magát: „Hollál Ki legelteti a teheneket? Iható a víz?" Freystatt meglapult a füzesben, csak a fejét fordította arrafelé, a fűzfák keskeny levelein át jól látta mindhárom katonát. Megijedt attól, aki kiabált, s még mindig fönn állt az ösvényen, nyakában lógott a géppisztolya, oldalán fekete tokban a revolvere. „Megálljatok, ne igyatok!" — szólt rá Knopp a katonákra. „Ki tudja, miféle víz? Talán nem iható. Meg kell kérdezni attól, aki a teheneket legelteti — de alighanem annyit értenénk csak a szavából, mint a teheneinek a bögéséből." Lefutott a forráshoz és a két katonához, a deszkarakásról felemelte Bajkovsky vastag botját. Jól megnézte, kezébe vette, elmosolyodott: „Fél tőlünk, elszökött — márpedig tőlünk csak olyan ember félhet, akinek nincs esze ...” Knopp nem fejezte be a mondatot, mert a füzesben megpillantott egy vékony, fehér lábat, rajta rongyos barna nadrágot. Elmosolyodott, intett a katonáknak, kezében a bottal a füzes felé ment, s azt mondta: „Gyerünk kifelé! Mit keres itt, mein Herr? És miért nem válaszol, ha hívom? Ez a maga botja? Fél tölünk, ugye? Elszökött, amikor látta, hogy jövünk, nem igaz? Furcsa — annyira sietett, hogy a botját is elhagyta." Freystatt a katonára nézett, nagy fekete szeme csillogott, szemüvege ragyogott, a sötétzöld füzesben világított fekete borostás fehér arca. Öljetek meg, szólt gondolatban a katonákhoz, ezt mondogatta már több mint öt esztendő óta. Maga előtt látta a sorokat és a betűket, amelyeket valamikor kiszedett. Már nem emlékezett rá, miből voltak. Öljetek meg! — mondta szótlanul, mintha sorokat szedett volna betűkből. Már régóta üldöztök! Ne üldözzetek, nektek is az lesz a sorsotok, ami az enyém! Bölcsekből durva örültek lesztek, jölelkü fickókból szadista bitangok. Öljetek meg, mondta némán Freystatt. én már nem lehetek hozzátok durva és kegyetlen. Képtelen vagyok rá. Beteg vagyok. „Tessék felállni!" Freystatt megpróbált feltápászkodni visszaroskadt a fűre, megint felemelkedett. „Nem megy?" — kérdezte Knopp. „Majd én felemelem magát! No mi az? Azt akarja mondani, hogy teheneket legeltet itt?Kicsoda maga?" — „Fáj a gyomrom ..." — mondta Freystatt, és nagyon sovány, fehér kezét a gyomrára szorította. „Maga nem illik a tehenekhez, mein Herr, errefelé a tehenek nem értenek németül," mondta Knopp Sturmmann, „úgy látszik, hazudni méltóztatik, nemde? Kegyeskedjék felállni!” Freystatt térdeire és kezére támaszkodott, úgy tápászkodott fel, reszkető tagokkal megpróbálta kiegyenesíteni derekát, s amikor térdére emelkedett, Knopp Sturmmann azt mondta, hogy semmi értelme ennek a komédiázásnak. — Én siettem vissza a csevicéhez és a füzesbe — mesélte csendesen az öreg Bajkovsky magának, a savanyúviznek és a rikító kékessárga feliratnak: „1944" Nem mesélt el mindent, foszlányosan tolakodtak nyelvére az emlékek — Ha elmondhatná, valakinek! Manapság az emberek már nem mesélnek, nem hallgatnak végig ilyesmit. Ha ismeretlen, boldogtalan ember vetődne ide, ö talán szívesen meghallgatná ... Siettem vissza a csevicéhez és a füzesbe, egy darab kenyeret, szalonnát hoztam ... Manapság az emberek már nem hallgatják szívesen az ilyesmit, jókedvüek és gondtalanok lettek. — Bajkovsky elnémult, a madarak csicsergő reggeli énekét hallgatta, amely mindenfelől ömlött és áradt, a földekről, a fák közül, a közeli erdőkből és hegyekről. — Siettem ide. egy darab szalonnát hoztam, meg egy gomolya túrót, egyszerre csak lövöldözést hallok. Úgy ugatott, mintha géppisztoly szólna. Ma már tudom, mi az. Megállók, a Iában mintha gyökeret vert volna — úgy nyikorgott, mintha tölgyfadeszkából rozsdás szöget húznának ki! —, teszek még két-három lépést, megint megállók, és látom, egyszerre csak látom, az országúton a csevice fölött motorkerékpár áll, három német katona száll fel rá ... Tudtam, hogy baj van — mesélte magának csendesen Bajkovsky —, siettem ide. Futottam, ahogy a lábam győzte. De hogy tud már futni a magamfajta öregember! Odarohanok, kezemben a túróval, darab kenyérrel és szalonnával, a vasárnapi kabátommal-, hogy legyen mit fölhúznia szegénynek ... — Elhallgatott, szótlanul nézte a sárga betonkockát, a kékes számokat, a kínzó feliratot. A számok durva, egyenetlen széle sárgán ragyogott a sárga pirkadatból feltörő nap fényében. xxx Majka lehajolt a forráshoz, a hideg vascsőnek támaszkodott és mohón inni kezdett. Sokáig ivott. Szomjas volt a sok konyak, bor, cigaretta, feketekávé, az átvirrasztott éjszaka után, szomjassá tette a fáradtság, a sértés, a benne háborgó undor, ha Tibor Kornélra és Iván Podhájskyra gondolt. Vagy két lépést hátrált a forrástól, úgy nézte a betonba vésett számokat és betűket: „1914". Sötét szemüvegét megigazitotta arcán, újból az évszámra pillantott. — Mi az? — Hogyhogy? — Miért írták ide? — Majka Stanclová kis kezével a betonra csapott. — Azóta csurog itt a víz? — Nem. — Talán valami történt ezen a helyen? — Maga nem tudja, mi történhetett? — Bajkovsky beesett szeme szemrehányón csillogott a sárga fényben. A betonkocka szélén ült, egyik kezében pipáját, dohányzacskóját tartotta, a másikban a botját lóbálta. Hirtelen felkapta bakancsos lábát, sarkával belerúgott a betonba. Megint elfogta a részvét, sajnálta az ismeretlent, akinek kenyeret adott. Ondro szegény — ő is abban az évben esett el, valahol a hegyekben ölték meg a németek, azt sem sikerült megtudnia, hogyan. Miért ne lehetne az az idegen a fia? Elveszteni a fiát úgy, mintha valami elragadta, nyomtalanul elnyelte volna, nagyon rossz ... Ez a lány szerencsétlen teremtés, talán nem lenne annyira szerencsétlen, ha még nagyobb szerencsétlenségről hallana, de nehéz lenne beszélni valami furcsa, idegen emberről, akit itt öltek meg .. . Miért j»elehetne az idegen legalább erre az alkalomra, legalább most a fia ...? Az embernek talán könnyebb is, ha látja holtan a fiát. Miért ne lehetne az ismeretlen a fia? Talán mindketten ugyanúgy estek el. — Még mindig nem tudja, mi történhetett itt ? t. — Már tudom. (...) — Ezzel a bottal — mesélte az öreg, s kissé felemelte vastag kajmós botját, hogy Majka jobban lássa —, ezzel a bottal csípték nyakon, akár a birkát, húzták ki a füzesből ide a gyepre és agyonlőtték. Itt feküdt a fűben, hason, három lyuk a fejében, három a hátában, a fü csupa vér volt alatta. Nyakában még ott lógott a botom. Elvettem, aztán, nem tudtam, mihez kezdjek. Ha nem áll meg itt a csevicénél, ha nem iszik belőle, ha nem eszik egy karaj kenyeret, ha nem küldöm öt be a füzesbe, dehogyis küldtem, a magam hátám vittem oda, hisz könnyű volt, akár a pehely, ha nem megyek el Kosticébe kenyérért, szalonnáért, túróért meg a kabátért, talán még ma is élne ... Nem lett volna szabad itthagynom,
