Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-08-28 / 35. szám

akár a hátamon is el kellett volna cipelnem a faluba, hisz könnyű volt, akár a pehely, valahol elrejthettem volna! Akkor talán semmi baja sem történik...

Bajkovsky elhallgatott, Majkára nézett. (...)

Az országút szélén, a csevicétől nem messze álló autóban, amelyet felmelegítettek a nap sugarai, a rádióból ömlő reggeli zenétől nem lehetett hallani, miről beszélgetnek a savanyúviznél; Majka apja, Jozef Stand az ablakon át nézte Melichet, Vavríkot, a lányát és az ismeretlen öregembert, várt, és kínozta a türelmetlen félelem. Két barátját küldte a lányért, amikor megpillantotta őt a forrás mellett. Maga nem akart kiszállni, félt, hogy a lány megszökik előle. Melichet és Vavríkot nem ismeri, talán velük jön, ha a kocsiba hívják. Talán hívják, talán rákényszerítik... Előle megszökne, hisz valójában ... Stand ökölbe szorított kezét a süppedő üléspárnába fúrta, fekete szeme villogva járt ide-oda az autóban,

aztán megint Majkára nézett. Hisz valójában előle szökött el hazulról, talán a szigora elől, talán a szükség elöl. (...)

Becsapódott a kocsi hátsó ajtaja, becsapódott a két elülső is, az autó elrobogott, a szellő elvitte az út felöl a benzin szürke füstjét.

— Ha! — mondta csendesen Bajkovsky. — Fura kirándulók voltak. — Kiment az útra, a kék autó után nézett. A kocsi egyre kisebbnek látszott a szürke betoncsíkon, aztán elveszett, eltűnt a szeme elöl. Az öreg megfordult, leballagott az országútról a betonkockához, a csobogó savanyúvízhez, aztán bement hűsölni a füzesbe. Megállt, meglóbálta zöldesbarna nadrágba bújtatott lábát, rátámaszkodott vastag kajmós botjára. Töprengve nézett maga elé, beesett arcán, fogatlan szája körül szomorú, szemrehányó kifejezés ült. — Kór volt elmondani neki — mondta csendesen. — Bizony kár volt megbolygatni boldogult Ondrót, meg azt a szegényt, akit

itt lőttek agyon, Bimbóra is kár lett volna rákiáltani, hogy összebékéljenek. Az ilyeneknek kár megállniuk a csevicénél... Hej, drága jó csevicém! Mindent elmondtam neki, azt is, ami megtörtént, meg azt is, ami nem történt. Az ember kénytelen csak magának mesélni, az meg olyan, mintha nem is beszélne. — Bajkovsky töprengve állt a füzesben, szájába dugta kurta, görbe szárú pipáját, rágyújtott. Kifújta a szürke füstöt, szippantott még egyet, kifújt még egy füstmacskát. — Az a szegény, akárki volt is, itt feküdt a füvön, csupa vér, feje átlőve, háta átlőve, nyakában a kajmós bot, mint a birkát, húzták ki a füzesből szegényt... A szemüvegét is átlőtték az egyik oldalon. Ezek meg? Csak hajszolják a motort meg az autót, mint az őrültek — nem csoda, hogy örültek módjára összetörik magukat.

Az öreg Bajkovsky sokáig állt a füzesben.

TÓTH TIBOR FORDÍTÁSA

„így ■ - •"

„ÍGY és titkok nélkül."

Miklós botorkáló léptekkel követi Anikót.

Negyedik emelet,

harmadik,

második.

9.

„Te ott vagy a magad árvája, mi itt vagyunk a magunk árvái."

„Ne kezdje elölről, mama."

„Mit tegyek, ha a búsulásom nem akar fogyatkozni 7'

„Cserélje örömre."

„Most, hogy nősülni készülsz?"

„Most, hogy..."

„Végképpen elvesztettünk. Pedig hogy reménylettem: visszakövetelhetlek a várostól. Az utcára nyíló két ablak a megmondhatója, hogy mennyit várunk téged. Az egyikben apád, a másikban én. Üvegük tiszta várakozásból van."

„Ne kezdje elölről..."

„Onnan kezdem, ahonnan tudom, ahonnan az anya kezdheti."

— Magasan széliünk, gyerekek — hadarja Ártó Gyuri. — Túlságosan magasan.

— Idazad van — helyesli Kriszta.

— Röpködünk — mondja Aljosa rosszkedvével küszködve:

Miklós lehangoltan ül vissza Aljosa mellé. Somos türelmetlenül hallgatja az élcnek szánt közbeszólásokat. Szeme zöldeskék, haragjában is megőrzi tisztaságát:

— Én kezdtem el viszketni Sartre szabadságelméletétől? Engem nem szédít el se a világtól se önmagámtól, a jelenem, a jövöm hozzám tartozik, sőt a múltam is. Az emberarcú eszményeket mindig mindennél többre becsültem. A hitelesíthető eszményeket, amelyek a dolgokat s nem a föléjük emelt vagy a semmibe sóhajtott kinyilatkoztatásokat magyarázzák.

Rövid csend.

— Gyerekek, ti értitek? — rázza a fejét Kriszta.

Somos elszántsága fokozódik:

— De korán betapasztottad a füledet.

Hangja élesre vált:

— Már megint az uralkodó ideológia beszél belőled.

Harsány nevetés.

— Somoskám, téged megfertőztek — mondja gúnyosan Király Zsófi.

— Meg. Szerencsémre sokunkat.

— Helyet a testvériesítő beszédnek — húzódik székestől hátrább Arató Gyuri.

— Marxizmusba mártották az eszét — sipogja vékonyan Kriszta.

Somost elfogja az indulat:-L- Te nem ugyanabból vizsgáztál?

— Csak vizsgáztam.

Somos megragadja a csuklóját:

— Elég szomorú.

Kriszta kiszabadítja a csuklóját:

— Ne akard magaddal megajándékozni az emberiséget.

Hirtelen haraggal:

— Hogy kerül ide az emberiség?

— Tíz perce sincs, hogy ébresztőt fújtál. Mondd csak, azon kívül, hogy CHga vőlegé' ' "

nye vagy, van valamilyen elképzelésed a jövőről?

Megint kitör a nevetés.

Csak Olga nem nevet.

— Gyerekek ...

— Te most hallgass — inti le Somos. — Van, mérnök vagyok...

— Megvásárolt üzemmérnök — vág a szavába Arató.

Megvetéssel:

— Ösztöndíjas voltam. A Hajó- és Darugyár ösztöndíjasa.

— Ügyes.

— Kiszemelt káder.

— Sólyatéri támaszték...

Olga felugrik:

— Gyerekek, az ég szerelmére, hagyjátok abba.

Aljosa döbbenten figyeli Somos felindultságát.

Miklósban is forr a harag.

(Még csak szellemi farkaskölykök, máris keresik a prédát)

Somos arcából kiszáll a vér:

— Menjetek a francba.

— Sanyikám — mondja Olga békítőn.

Kriszta — igazánnemértemmrtőlrágtálbe —heherészik:

— Csak ugratni akartunk.

— Ha nem lettem volna egészen pontos: menjetek a jól nevelt francba.

— Sanyikám ...

— Semmi Sanyikám.

Kriszta fitymáló kézmozdulattal legyint:

— Repedt vagy.

Somos fölpattan:

— Repedt a te kitartott segged.

Kriszta elsápad:

— Pokróc.

— Újabb asszó — visongja Király Zsófi.

— Szerettelek volna megkímélni, de ha már ilyen szépen összejöttünk, engedd meg, másokkal is megosszam a titkodat.

Somos kivár.

— Halljuk.

Még mindig kivár, majd Aratóhoz fordul:

— A szeretőd három éve ...

— Ne! — kiált közbe hisztérikusan Kriszta.

— Nem csak a te szeretőd.

Kriszta térdre veti magát:

— Sanyi, ne.

— Kemecsi doktor ÖSZTÖN-díjasa.

Feszült csend.

Arató Krisztára mered ... villogó tekintetére könyörgő pillantás a válasz.

— Elég az élcböl, tépünk vissza elárvult

poharainkhoz — próbálja enyhíteni a feszültséget Olga.

Arató kifelé indul:

— Térjetek, nekünk még van egy kis dolgunk.

— Ne bolondozzatok.

Arató engesztelhetetlen:

— A többi egyedül énrám tartozik.

Somos sajnálkozva néz utánuk ... sajnálkozása őszintének látszik ... mint aki fölöslegesnek érez minden magyarázkodást, leül. teleönti a poharát.

Miklós, mint akit kiforgattak önmagából, árnyékos tekintettel nyúl a konyakjáért.

(Igyunk, mi egyebet tehetnénk.)

Aljosa feszülten hallgat, aztán mintha magának motyogná:

Őrület. Hússá vált őrület...

Anikó szorongó tekintettel pillant Körmendyre.

Körmendy arca kifejezéstelen, szája idegesen megrándul.

Anikó ingadozó léptekkel ellép mellőle.

— Menjünk mi is — közelít Miklóshoz.

— Menjünk.

(Elég volt ebből a sovány estéből.)

— Maradjatok még — penderül közéjük Olga. — Aki szökni próbál, fogságra ítéltetik.

Körmendy felfrissül:

— Hány napra?

— Egy órára.

— S ki lesz a foglár?

— Én.

— Feladom magam.

Anikó szeme fellobban:

— Reggel korán kell kelnem.

A „k" hangok mintha Körmendy szökési szándékát visszhangoznák.

Kis ideig még álldigálnak, a kora esti, fesztelen beszélgetésnek semmi nyoma, az előszoba tükre megtelik lehangolt szedelőzködéssel, a búcsúzkodó mozdulatok még a szedelőzködésnél is sietősebbek.

„Emlékszel Az avignoni szerelmesek-re ?“

„Emlékszem."

„A falfeliratokra is?"

„Azokra is. Miről jutott eszedbe a szerelmet álmodó város?"

„A szerelemről."

„ELJÖTTÜNK

HÜ ZARÁNDOKOK ..."

„URAM, HADD SZERESSEM ŐT

ÍGY — MINDÖRÖKKÉ."

földszint,

nyikorgó, kukás lehetető kapu.

Pozsonyi út.

Mintha sehova se vezetne...

Kisdobrány.

Köldöknyi község, dombok közé ékelt utcákkal, kígyózó házsorait még a nyúlánk templomtorony sem tudja szemmel tartani, völgyére felparcellázott ég borul, derűje magasságot látó, borúja hirtelen haragú; felhöszakadásos; kocsikat sodró futammal érkezik, éjjelei csöndesek, nappalai egyedúlvalók.

Miklós (elszokott az emelkedőktől) a második kaptató előtt megáll, leteszi a bőröndjét, fölnéz ... az Erdős-hegyet keresi.

(Hegy? Dombok közt is a kisebbek közül való.)

— Mintha alacsonyabb lenne — szűkíti össze szemhéját.

— A fák magasával — mondja utcabeli útitársa, Fábián Ferencné.

— Valóban, a fák hiányoznak — hátrál emlékezete gyermekkoráig.

Fábiánná fejkendője meglazul:

— Nincs, amivel az égbe kapaszkodjon.

Miklós az asszony felé fordul:

— Irtásnak maradt?

Az asszony megemeli méricskélő tekintetét:

— Nem, nem, betelepítették.

— Akácossal?

— A fene se tudakolta, amennyit láttam belőle, mire kinyújtóznak, megtöltjük a másik oldalt.

— Megtöltjük? — reked Miklósba a szó, a másik oldal; a temető a nyelvére nehezedik.

— Volt erdő, nincs... azóta fogyakozik a levegő; a hegy, a völgy... — sóhajtja az asszony.

— Lélekben is? — tér vissza Miklós a másik oldalról.

— Abba' csak igazán.

(A falvak bolydulása ide is elérkezett... hűséges, földhöz, tájhoz ragaszkodó emberek lakták...)

— Merre szélednek?

— Amerre több ígérkezik.

— Több? A téesz többet ígér.

— Pénzt, az lehet...

— Értem.

— Őket vagy engem ?

— Őket is és...

(folytatjuk)