Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-08-28 / 35. szám
kedves néni volt nyugodt: Frantiska Sedlárová. Örömtől ragyogó arccal ismételgette: „milyen szépek ezek a gyerekek, milyen csinosan öltözöttek..., s a lányok, csupa kis virág! Milyen helyes az ott, nézze, gyöngy van a hajában!" Megcsodálta a gyerekek tehetségét. „Mit jelent az a szó, hogy kisbojtár? — kérdezte, majd a táncoló stúrovói kislányok népviselete iránt érdeklődött „Nem szőgyéni (Svodín) ? Tudja, én surányi (Surany) születésű vagyok, és olyan ismerősek nekem ezek a leszabott szoknyák..S olyan lelkesen, ahogyan ő, senki sem tapsolt a teremben, pedig sokan voltunk, s a műsor nagy sikert aratott! A sok kedves, vidám dal, tánc és játék után elérkezett a két iskola közös ünnepélyének legizgalmasabb pillanata. Frantiska Sedlárová mesélni kezdett: „Én a háborút és a felkelést a hatszáz lakosú Slaská faluban éltem át. Kétosztá/yos iskolánk volt, én voltam az igazgató és a tanító egy személyben ..." A ma már nyugdíjas Frantiska néni szervezte meg a faluban a kosoríni ütközet sebesültjeinek ápolását Óriási haderővel támadtak a németek, sok volt a halott és a sebesült, már alig fértek el az iskolában ... „Ezekben a nehéz percekben szinte egyetlen csatáddá váltunk. A gyerekek is kötözték a sebesülteket búvóhelyeket kerestek, figyelték, nem jön-e az ellenség. Sosem felejtem el egyik tanítványomat, a 14 éves Jankó Sustert A kosoríni harcok után ő is elment, hogy segít a sebesültek Slaskába való szállításánál. De hiába vártuk, nem jött vissza, s amikor a lova már hazaérkezett de ő még mindig nem volt sehol, elkezdtük keresni. Végül meghozták őt a halottak között. Sosem felejtem el, ahogy ott feküdt piros szvetterben. Szörnyű csapás volt ez idős szüleinek... A másik fiuk partizán volt, róla sem tudták, él-e, hale... De a falu gyerekei is meg voltak döbbenve... Mert hogyan lenne képes felfogni az ártatlan gyermeki ész az értelmetlen halál tényét, ha mi, felnőttek sem tudjuk..." Frantiska néni szavait mi is döbbenten hallgattuk. S az a kislány, aki mindanynyiunk nevében köszönetét mondott Frantiska Sedlárovának, nem tudta viszsza fojtani a könnyeit... Beszélgetésre, sajnos, nem maradt sok időnk, mert az SZNF múzeumában már vártak bennünket. Felégetett, felperzselt falvakról szóló tárgyi dokumentumokat láttunk... Golyó lyukasztotta lélekmelegítőt, fegyvereket, szovjet partizánigazolványokat, angol ejtőernyőket... Közben Frantiska néni szavaira gondoltam: „Több mint húsz nemzet harcolt itt a szabadságért. Magyarok is! És mind egyet akartak, igaz barátok voltak..." Az események felgyorsulnak, az idő sürget: indulni kell haza. Még néhány képeslap az otthoniaknak! Apró ajándékok kerülnek az ennivalótól megürült táskákba. A sárga műanyag kanna is üres. S eszembe jutnak a vendéglátó pionírok krónikájába írott sorok a barátság virágáról, amelyet öntözni kell, hogy ne hervadjon el! LAMPL ZSUZSANNA