Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-01-24 / 4. szám
— Terka nene! Terka nene! Juliska! Juliska, hun vattok? • Ók a kert végében sarabolták a szőlőt és az elszabadult tőkéket kötözték. — Tuggyák mi hír? — Majd elmondod. — Juj, júj, hát megvan a gyerek! — Hún?- — Hun, hun, hát a Farkasnyi! — úgy hadart alig értették. Előre van! Előre van! — Hát a gyerek az nem vár, együtt nekije az ideje. — Jaj, Terka nene! Ez nagyon is előre gyütt! Erre nene nem tudott mit válaszolni. Juliska észrevette zavarát. Kiálltak a sor végére. — Hát úgy vót, mikó má érezte, baj van, föllípett a létráre, mintha a pallásre menne, oszténgat kíszakarvá mellé lípett. A Zsiga szette fő! De ippeng csak behúzta, má meg is vót, ötét meg ugrasztották a papé, csak kíplagbó, hátha meghálna, de nem hált meg, mer kivót az ideje! — Kivót hát kivót, nem? — Jujúj, hát nem értyik ? — Értem, már értem. Csak azt nem értem, mé kő ezen így vihognyi, másvá is megeshet, tán meg is esett! Juliskának összeszorult a szíve, a gyomrát a torkában érezte. Tehát igaz, gondolta, és nagy-nagy szánalom fogta el Bözsi iránt. Ilus csak hadart, de ő alig hallotta, mert gondolatban már a szőlővégi venyigerakás mellett kuporogtak, ahol Bözsi elárulta neki titkát. Szegény, hogy remegett a félelemtől... Az ütések alatt összehúzta magát, mint egy madár... Istenkém, kire fog hasonlítani? — Hátha má megvan, meg meg is marad ... — sóhajtott nene. A szülés, a gyerek, ami neki nem adatott meg, mindig szomorúvá tette. A száraz, magtalan kóró, amit Margit a fejéhez vágott, még sajgó seb, de azért nem kívánt rosszat nekik. — Gyerek vagy jánka? — kérdezte nagy sokára. — Jánka. Az öregannya nevire keresztőtík. — Melyikére? — Hát a Bözsijére, a Margit nevet atták nekije. Juliska már a kapát igazgatta, így akarta tudtára adni Húsnak, hogy elég volt a beszélgetésből, de őt nem lehetett megállítani: — Úgy kő nekik! Jaj, be őrölök! — dörzsölte össze a kezeit. — Ilus, Ilus, ezen csak ne örvendezz! — Terka nene, ők mindenkibe belékaphatnak? Nekik mindent szabad? Má még a Jusztinkénknak is odavetettík, hogy meztelen seggö Szegöve kötött! Mé ők mennyive különbek, no mennyive? Ha szíveosztják a bentvalót, nekik se marad sokvá több! Szegíny Jusztinkánk csak emisztyi magát, oszténgat ha írnak Ferencnek, az meg szó Miklósnak, olyan messzirö ki tuggya, mi a igasság me ügyi má minket is kikeztek! Meg mit gundó, Terka nene, kinek a rivin dót ki a fa? Csak György lelkin szárad! No meg a többi is: a eke, barona, de ne fi, máj állrtnak helette! Juliska hallgatott. Már beállt a sorba, de Ilus csak folytatta. A szégyen újból belémart. a tőkéken babrált, hogy elrejtse az arcát. Hátha még azt is tudná, mit kapott az anyjától ?! Tőlem soha nem hallja meg, gondolta Juliska. Ilus csalódott volt, hogy a nagy hír nem váltott ki olyan nagy hatást, mint amilyenre számított. Elvárta volna, hogy helyeseljenek neki, így csak álldigált elégedetlenül, a kötényében igazgatta a rafiát. Nene és Juliska a kapanyelet szorongatták, még a tökékhez is lehajoltak, ezzel is jelezve, hogy részükről elég volt. Nene kigombolta a pruszlikját. A felsőszoknyáját már régen levetette magáról. A nap a felhők mögé bújt, nem tűzött. Jó dologidő volt. Juliska kigombolta az ingét, hogy a.kellemesen hűsítő szellő átjárja testét. Nene megállt, a kapára támaszkodott és ujjain számlálta a hónapokat, amelyek sehogy sem akartak megegyezni az esküvő dátumával, pedig húzta-tolta az eseményeket, mint a kapa a rátekeredett füvet. — Te, ki járt hozzá? — Kihö? — Hát Bözsihő! Juliska nem válaszolt, de nene megrekedt a gondolatnál. Ő is a hónapokat számolgatta. Gondolatai Gáspárhoz vezették: — Az ősz elején vagy a közepén járt itthon az anyja temetésén, tán akkor? Október, november ... A kapra megállt a kezében, mert így kijött. Szent isten, milyen kegyetlenség! Szegény gyerek, már az anyja hasában megbélyegződött, csak a jöttét lesték, hogy rá is üthessék! Hurcolhatja majd egy életen keresztül. Igaz, van ott mivel eltakarni. De a szegény ember lánya mivel takargassa szégyenét, nyomorúságát, a rövid takarót bárhogy húzogatja, a feje vagy a lába takaratlan marad. A háború első napjaira gondolt, amikor az egész falu egy nagy jaj volt. Mindenki az igazságot kergette a nagy igazságtalahságban. Az emberek jöttek-mentek, átkozódtak. Az ő igazságuk már a háború kezdetén kimérettek, mint az öngyilkosé a temető gátjában. Szegény apám is, hol, kinél keresse az elveszett fülét, és a többi sok nyomorult, aki kint veszett? Kiegyenesedett, majd ismét lehajolt. Egy fiatal oltvány tövének gödröt csinált, hogy az esővíz jól a gyökeréig hatolhasson. Szülnek, temetnek, dédelgetik álmaikat, mint most ő a fiatal oltványszőlőt. Kifelé indult új sort kezdeni. A szomszéd földjében rozs hajladozott, szélén itt-ott apró mezei virágok, szarkaláb. búzavirág, pipacs, vadmogyoró. A rozs már hányta a virágját. A szél hajtotta ostorával, mintha szaladna ... Juliska elmosolyodott, Gergőnek mondta egyszer, hogy szalad a rozs, amin jót nevettek. Ha ki tudna szaladni a világból, de nem lehet, mert az ember a föld terhe, a föld meg az emberé. Aki bírja, marja! Szeretet, az nagyon kevés terem rajta, ami lenne is, még a csírájában igyekeznek megfojtani. Leült a barázdába és nenére várt, aki a füvet válogatta a libáknak. Juliska dudorászott, hogy az Ilus hozta hírt elriogassa magától. Gondolatban sütött, főzött, száz alakban tolakodott elé a jövő. Észre sem vették a lenyugvó napot, amely már a hegyek mögé szorult. Döme bárány csengője sógor jöttét jelezte az állatokkal. A csengő hangja egybeolvadt sógor vidám fütyörészésével. Nene kezéből kiesett a kapa a csodálkozástól, mert a párját legénykora óta nem hallotta fütyülni. Ennek csak valami titok lehet az oka, gondolta nene. A napiok úgy elrepültek, mint a korai vadlibák a falu felett. Juliska néha találkozott Gergővel, de alig kérdeztek egymástól valamit. Mindig valami megfoghatatlan vibrált körülöttük, ami összeszorította a torkukat, s csak a kezük kapaszkodott egymásba. — Anyád hugyan van? A legszebb szó, most halotti lobogóként lebegett előttük. A várakozás szivük kristályát csiszolgatta, nemesítette. Gergő anyja betegsége is bonyolította a dolgokat. A korait szüretelték, mikor a teli puttonnyal megbotlott. Azóta az ágyat nyomja, mert nem bírja meg a gerince. Majd jövőre összeházasodnak, vigasztalták magukat. A jövő reményét ápolták, óvták, féltették ... Ahol nagy beteg van a családban vagy netán halott, ott az egy évet ki kell várni, így volt ez évszázadokon át. Az egyéves gyász, a halottnak kijáró végtisztesség még a csecsemő elhalálozásakor is legalább hat hét. Minél tovább tart a gyász, annál kedvesebb volt az, aki elment. A komor felhők már a hegy mögött táncoltak rosszat sejtetve. Talán napok, órák kérdése, hogy rátelepedjenek Gergőék házára is... Az egyik vasárnap délután Juliska összetalálkozott Matildkával. — Titokva vótá Juliska? — Hát. — Be jó, hogy talákoztunk! Szalaggyá fö, vidd el anyám titkát, nekem még el kő mennyi a keresztanyámékhó ... — Matildka fázósan összehúzta magát, szép arcán félelem ült, szomorúság, a markában meg ott lapult a rózsaszín papírdarab. — Mennyéi, fő köll kiszőnyi mindenre! Juliska nem tudta mi tévő legyen. Gergő apja halála óta nem járt ott. Matildka szeme kérlelte, de tekintetében más is volt. és hogy mi, azt, mindkettem jól tudták. Pár pillanatig zavartan álltak, majd Juliska felfelé indult. Tétovázott néhány pillanatig, majd tovább ment a Nagyárok felé. Ahogy közeledett, léptei még lassúbbak lettek, körülnézett, de nem látott senkit. IA kesernyés avar szaga az orrába csapott. Az erdő már kibontotta sokszínű ruháját. Az árokban kiapadt a víz, csak néhány lehullott levél akadt fenn a pókhálókon, a szél a bokrokat rázta. A hegyekből lehordott kövek békésen lapultak a sárga agyagban, a hegyre igyekvők keskeny utakat tapostak ki közöttük. Feketerigó bújkált a bodzabokor alatt keresvén éjjeli szállást. Juliska nem tudott megmozdulni, az emlékek fogva tartották, mint a pókhálók a faleveleket. Képzelete megduzzasztotta a patakot, ahol Gergővel halacskázott. Ha valamelyik halacskát elnyelte a forgó vagy a jég, hogy erőlködtek a kiszabadításán! Gergő még fejszével is vágta a jeget! Még a fogát csikorgató hétfejü sárkányt is látták, amely elnyelte és fogva tartotta az aranyhalacskákat. A nagy játékban gyakran csuromvizesek lettek. Gergő anyja ilyenkor a siskón szárítgatta őket. Juliska átment a patak medrén, és Gergőék háza előtt újból körülnézett, s veszélyt nem látva, benyitott. A pitvar saroglyájának nyelvét sehogy sem találta. Mire felegyenesedett volna, Gergő fogta meg a kezét. Csak álltak, egyikük kint, a másik meg bent. Végül a zár Gergőnek engedelmeskedett és befelé indultak. A mécses gyér fénye a beteg arcán táncolt. Szeme lehúnyva, arca öklömnyire zsugorodva, vékony csuklójára a rózsafüzér rátekerve. Juliska annyira megdöbbent, hogy alig tudott lélegzetet venni. Gergőre nézett, ö mutatóujját az ajkára tette. Ők lassan, tétován, egymás kezét fogva a beteg ágyához léptek. — Má nagyon, de nagyon vártalak, kisjányom — mondta, és vékony keze az övékét kereste. Lassan végigtapogatta az összefonódott ujjakat, majd a magáét rajtuk megpihentette. Mindhárman sokáig hallgattak. — Jó, nagyon jó... — nyöszörögte. — Juliskám, vigyázzá Gergőre, nagyon vigyázzál — fáradt ujjai Juliska csuklójára tapadtak, és beesett szeméről a szemhéjak felemelkedtek. — Csak bólincsá, nekem ennyi élig! Juliska a sírással küszködött... — Tudod, átok ül rajtunk, szörnyű átok! — Ugyan má, Eszter nene! — rebegte a könnyeit törülgetö Juliska. — Még jánykoromba, a vásárba egy aszszony kiolvasta a tenyerembő. hogy korán elmék, hát ládd, má itt van. — Drága, jó szülém, ne fárassza magát. — Csak azé mondom, fijam, hogy ő is tuggya. Mindketten letérdeltek az ágya mellé. — Mer tik úgy essze vattok nyöve, mint a fán a kettesszíva, ha az egyiket lecsípik, a másik esatnyó, tönkre mén, de ha egybe marattok, akó nincs baj! Filtern Gergőt, nagyon filtern! — folytatta hosszabb hallgatás után akadozva. — Szülém, ídes szülém, tudok én vigyázni magamra! — Tudó fijam, tudó, de az a átok rád is rád nehezegyik, és az a erősebb! A kártya a padot is megmutatta! Meg hogy te is a levegőbe lógó! Juliska ijedten Gergőre nézett, de ő csak a szemével intett, hogy nyugodjon meg, hogy ne higgyen a jóslatban. ffolytatjuk)