Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-08-14 / 33. szám
Annie Motleri kisasszony kopogtatást hallott, kiment ajtót nyitni, öreg barátja volt az, a jegyző, Alberto Fassi doktor. Motleri kisasszony rögtön észrevette, hogy csuromvizes a vendége kabátja: odakint eshetett az eső. — ó, micsoda öröm, kedves Fassi doktor — mondta. — Jöjjön csak, jöjjön. — A férfi mosolyogva belépett, s a kezét nyújtotta. Motleri kisasszony kopogtatást hallott, összerázkódott, s kiment ajtót nyitni, öreg barátja állt a küszöbön. Fassi doktor, fekete, esőáztatta kabátban. — Ö, micsoda öröm, kedves Fassi doktor — mondta Motleri kisaszszony mosolyogva —. jöjjön csak, jöjjön. — Fassi súlyos léptekkel került beljebb, s kezet nyújtott. Annie kisasszony összerázkódott: valaki kopogtatott odakint. Fölugrott a kis karosszékből, lerakta hímzését, s szaladt ajtót nyitni. Az öreg jegyző volt az, Fassi doktor, a ház régi barátja, aki már jó néhány hónapja nem jelentkezett. Mintha elnehezedett volna, amióta nem látta, igen. sokkal testesebb, mint ahogy az emlékezetében élt. Erősíti ezt a benyomást, hogy a férfin igen-igen bő, fekete esőkabát van, melyről vastag redők omlanak alá, s nedvesen csillog, patakzanak rajta az esőcseppek. Annie erőt vesz magán, mosolyog, úgy mondja: — Ö, micsoda kedves meglepetés, drága Fassi doktor. — Mire a férfi súlyos, döngő léptekkel vonul be. s üdvözlésképpen feléje nyújtja hatalmas, otromba kezét. ólomsúlyú léptekkel közeledik, az egész házat betöltve dübörgésével. Amikor Motleri kisasszony az állhatatos dörömbölésre kiszaladt ajtót nyitni, egy fekete lénnyel találta szemtől szemben magát: fekete, fényes páncélzat volt rajta, s merőn nézte őt, feléje nyújtva két fekete mancsát, mely öt-öt piszkos-fehér karomban végződött. Annie ösztönösen hátraugrott, s megpróbálta gyorsan rácsapni az ajtót — Ne, ne! — nyöszörgőit közben. — A Megváltó Úristen szent szerelmére... — De amaz nekidőlt iszonyatos súlyával az ajtószámynak, egyre nagyobb rést nyitva rajta, mígnem sikerült benyomakodnia; a gigászi tömeg alatt recsegett-ropogott a parketta. — Annie ... — nyüszítette-hörögte a betolakodó —, Annie ... jaj. jaj... — És kinyújtotta feléje borzalmas. fehér karmait. Annie Motleri nem bírt segítségért kiáltani, nem volt ereje hozzá, amikor az erélyes dörömbölésre, melytől tüstént valami különös, megmagyarázhatatlan izgalmi állapot lett úrrá rajta, kiszaladt ajtót nyitni, s egy sötét, tisztátalan tömeget pillantott meg a folyosón; egy nedvesen fénylő óriás szörnyeteget, mely csótány is volt, DINO BUZZ ATI cKescewo LUIS ROGELIO NOGUERAS A „Köd" című szerelmes vers odalett Pompás verset írtam a tegnap kár érte tudom is én hol elveszítettem most már nem jut eszembe sehogy de bámulatos volt valami afféléről szólt hogy szerelmes vagyok másként írtam persze amint mondtam kiváló volt a vers de a leány mást szeretett és itt valóban gyönyörű rész következett melyben fákról szélről beszéltem aztán a halál került szóba természetesen nem halált írtam sötét karmot vagy ilyesmit majd néhány remek versszak következett s úgy a végefelé arról verseltem hogy puszta utcát járok egyedül szentül meggyőződve afelől hogy az élet újrakezdődik bármely utcasarkon kétségkívül nem hangzott ilyen giccsesen de jó volt a vers kár hogy elvesztettem kár hogy elfeledtem A kubai költő versét Asztalos Lajos fordította Ferdics Gábor illusztrációja Elmúlt már fölötte az ifjúság, bizony elvirágzott immár Motleri kisasszony amikor egy nap, szalonjában hímezgetve (a világítást csupán a hosszú, esős délután ólomszín fényei szolgáltatták), épp elsimí-. tott homlokából egy ősz hajfürtöt, s ím, egyszerre vad dorombolást hallott az előszobaajtó felől. Ideges rángás futott végig a testén, fölugrott kis karosszékéből, elfúló lélegzettel rohant ajtót nyitni. Tagbaszakadt férfi állt a küszöbön, fekete, páncélszerű gumiköpenyben, melyről csurgóit a víz. Motleri kisasszony lassanként mintha fölismerte volna a jövevényben Fassi doktort, az öreg jegyzőt, a régi, régi időkből való barátot, s mosolyt erőltetve ajkára így szólt: — Ó, milyen kedves meglepetés, milyen kedves meglepetés! De hát parancsoljon, kerüljön beljebb, kérem. — Mire a látogató bevonult az előszobába, súlyos, döngő léptekkel, mint valami óriás, és üdvözlésképpen kezét nyújtotta, a széles, izmos tenyerét. • A lakás délutáni bágyadt hangulatába törő ismételt dörömbölésre Motleri kisasszony aki egy bonyolult hímzésmintán dolgozott éppen, hevesen összerázkódotL Akarattalan bábuként ugrott fel kis karosszékéből. földre ejtve a félig kész hímzett térítőt, s erős szívdobogással, levegő után kapkodva sietett ki az előszobaajtóhoz. Ahogy kitárta, hatalmas, csillogó fekete alakkal találta magát szemtől szembe; a látogató merőn nézte őt. — De hát maga... — mondta Motleri kisasszony visszahőkölve —, de hát maga... — S csak hátrált, hátrált, miközben amaz benyomult a kis előszobába, s léptei különös visszhangot vertek az óriási bérkaszámya csöndjében. Annie Motleri egy pillanatig sem késlekedett, amúgy kócosán, szanaszét lógázó ősz tincsekkel sietett ki az ajtóhoz, amikor azt valaki kívülről gyors egymásutánban többször megkopogtatta, bebocsátást kérve. Reszkető kézzel fordította el a kulcsot, majd a kilincset lenyomva ajtót nyitott. A folyosón valami vaskos és tömör és fekete és csupa pikkely alakzat, valami élőlény, átható tekintetű aprócska gombszemek, és nyúlós, nyálkás tapogatócsápok, melyek feléje csápolnak, feléje. — Ne, ne ... — nyöszörög Annie Motleri kisasszony — kérem, ne... — S rémülten hátrál, miközben amaz szkarabeusz is. pók is egyben: csak nézte őt a két kicsi, foszforeszkáló szemével (tekintetében életünk minden nyomorúsága, szánalmas, szánalmas végzetünk), s kinyújtotta feléje több száz merev tapogatócsápját, melyek mindegyike véres horogban végződött. — Ne, ne .. . Fassi doktor, ne! — könyörgött Annie hátrálva, majd elhallgatott, ajkára nem jött több szó. Ekkor a rémalak belévájta iszonytató körmeit. Annie Motleri kopogtatást hallott, s kiment ajtót nyitni. A rém állott előtte, a pokol, az őskori csúszó-mászó isten: foszforeszkáló, lángokádó szemének tekintete a leányka velejéig hatolt. S mielőtt Annie akár csak megkísérelhette volna, hogy visszahúzódjék, meneküljön — a szörny kinyújtotta feléje ollóit, hatalmas karmait pedig a gyönge kis testbe mélyesztette, Annie Motleri fiatal húsába, belső részeibe, érzékeny, fájó leikébe. Ismeritek Annie Motleri kisasszonyt? Ugyan, még hogy negyvenöt éves, jó vicc! Igen, egyedül él. persze. Mit képzeltek, ki volna még, aki... immáron? Csak hímez, egyre hímez a csöndes kis lakásban. De hát mi ütötf belé most, miért ugrik fel a karosszékéből? Tán kopogott valaki az előszobaajtón? No hiszen. Nem. nem. senki sem kopogott, senki, senki. Ki kopogtatna még be hozzá? Mindazonáltal szalad a kisasszony, sajgó, nyilalló szívvel szalad, megbotlik a szőnyegben, nekivágódik a szekrény sarkának, liheg, el-elakad a lélegzete. Megfordítja a kulcsot a zárban, lenyomja a kilincset, kitálja az ajtót. Üres a folyosó. Üresek a kőkockák, a csempék. A szürkeség, mely a lépcsőházi nagy szürke ablakon szivárog be, s mely nem ismer irgalmat, a fekete, mozdulatlan korlát... mozdulatlan a szemközti lakás ajtaja is. minden mozdulatlan, üres. és örökre elveszett. Nincs senki. Senki. A semmi, a semmi, a semmi. Csak a régi bánat, a késő bánat, az igen. Csak gyógyíthatatlan seb. az igen. A messze tűnt évek átkozott reménykedése, az igen. A láthatatlan rém, az igen. Elfogta megint, a hatalmába kerítette. Lassan belémártja fullánkját a magányos szívbe. Tdegdi Polgár István fordítása
