Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-08-14 / 33. szám

7.

Az öreg az ajtókilincsre penderíti szalmakalapját :

— Tökig áztunk.

Miklós a fonott székbe veti magát:

— Tökig, a rókusát!

Szűnni kezd a vihar.

Ágas sugárzásban kisüt a nap.

Az öreg fürdőruhára vetkőzik.

— Mostanában sokat veszekedtek.

— Áthallatszik?

Kicsavarja az ingét:

— Minden szavatok.

Mint akinek növekszik az árnyéka:

— Sajnálom, hogy még ezzel is...

Az öreg mosolyos részvéttel néz Miklósra:

— Ne engem sajnálj. Verőnkét meg magatokat.

„Kerestél magadnak albérletet?"

„Még nem."

„Mire vársz?"

„Holnap feladom a hirdetést."

„Minél hamarabb."

„Holnap feladom."

— Mindnyájan sajnálatra méltók vagyunk. Kérdő pillantás rá a válasz.

Miklós is hallgat.

Abban reménykedik, elmarad a kérdezősködés.

Árnyékuk a jegenye árnyékába olvad.

(Mindnyájan... Ő azért mert... én meg... miért is? Pedig milyen finoman figyelmeztetett apám:)

.A hízelkedő asszony rossz asszony." „Még melyik rossz?"

„A páváskodó."

Azután?"

.A semmire is dicsekedő." rfMég azután?"

„Az örökké többre kívánkozó."

„Tud-e még?"

„Ne akard, hogy rossz asszonyokkal töltsem meg az éjszakát."

„Édesanyám?"

Anyádat külön teremtette az Isten."

Ebédre bontódik a hátizsák.

— Mit eszünk? — nyújtogatja Miklós a nyakát.

— Kettes kolbászt, friss hagymával.

— Már megint?

Tettetett szigorral:

— Napiparancs: amit ma megspórolhatsz, ne halaszd holnapra.

Mindketten nevetnek.

— Öt fölösleges falat, egy tégla.

— Tíz fölösleges falat, két tégla.

— Ha semmit se eszel, tíz tégla.

Erősödő nevetéssel:

— Ha így haladunk, halálom előtt felépül a nyaralónk.

— Fölé ... pü ... pül...

(A ti nyaralótok, de az is lehetséges, hogy az ö nyaralójuk... mire tető nőne rá, kiszédelegsz az árnyékvilágból...)

Miklós a párálló téglarakásra sandít, majd a körtefa ágkeresztjére feszíti tekintetét. Mérhetetlen ürességet érez.

„Most mihez kezdesz?"

„Mihez kezdenék, elmegyek dolgozni."

„Ha már ennyit tanultál, a végire jobban kellett volna ügyelned."

„Egy bukás nem a világ."

„Elég, ha a végire marad."

„Értse meg, apa, nem volt lelkierőm. Ha

Lázi nem hal meg, minden másképp történik."

„Hagyd el, a szívem még most sem találja a helyét."

„Nekem az eszem is utánamozdult."

„Hogy fogadkozott. hogy kitanittat."

— Elborult az arcod.

— El — mondja Miklós, miközben a csukódó virágok közt időzik.

Sziromzárásra készül a katángkóró, a szegfű a tüdőfű.

— Ne hagyd el magad.

Színültig tölti a kanna fedelét.

— Te mit tennél az én helyemben ?

Az öreg tanácstalan kézmozdulattal kíséri válaszát:

— Nem is tudom.

(Márpedig nekem tudnom kell.)

— Márpedig nekem tudnom kell — állítja meg az öreg tanácstalan kézmozdulatát.

Az öreg tanácstalan keze biztató mozdulatot tesz:

— Úgy van, állj a sarkadra.

— Elég volt a sodródásból, a magam lábán szeretnék járni.

— Csak legyen erőd hozzá.

— Miért ne lenne?

Az öreg hangja ismét sajnálkozásig halkul:

— Téged is ugyanabból a fából faragtak, mint engem.

Miklós teleönti a kannafedelet, szájához emeli... kétoldalt napot szikráztat a lecsurgó víz.

„Álmomban kútba néztem."

„Szerencsét jelent."

„Erőst mély volt a kút."

„Az még nagyobb szerencse."

„Nem, nem, az már kárt jelent."

„Nekem-e?"

„Neked, mert te hívtál a káva mellé, s mutattad, hogy milyen mélyről keresi a napvilágot."

„Ugyan, mi kár érhetne?"

„Ki tudja előre megmondani, fiam. Ahogy elnézlek..."

„Tudom: tipródó vagyok; hiábavalósággal bajlódó lelkűiét."

„Amig kívülről nem látod magad, ilyen is maradsz."

„Majd, ha eljő az ideje..."

„Nehogy hazugsággal kelljen beérned."

„Hogy kerül ide a hazugság?"

„Ahogy a lélekbe férkőzhet."

— Elegem van a tegnapi fákból.

Az öreg tekintete keresővé válik:

— Nekem is, de hát...

— Semmi de hát.

Az öreget izgalom fogja el:

— De hát végre!

Miklós úgy érzi, minden megváltozik körülötte, más a kert, nyúlánkabbak a fák, az ágak, másképpen terül a levelekre a fény, a létező világ több a létezésnél — a látványt megemelik, valóságosabb képekkel igyekeznek szolgálni a valóságot.

Eszméltető jelenség, gondolja.

Belső természete telis-tele titkokkal. Megújhodást kereső titkokkal.

„Megint új tollat vettél."

„Új esztendő kezdődik."

„A Naplód is új."

„Új esztendő kezdődik."

„Megint belefirkálsz néhány szót. aztán veted félre."

„Mostantól másként lesz."

„Mit ér a fogadkozás, ha ..."

„Ha csak leírni van erőm?"

„Ha hiányzik belőled a kitartás."

„Minden fogadkozással több vagyok, tisztább."

„Szavak."

„Szavakból kitömi készülő szavak."

„A tisztaságot élni kell. fiam, s nem keresgélni."

„Apám szerint."

„Mások szerint is."

— Gyere, lássunk munkához — mondja Miklós.

— Lássunk.

Emelkedett hangulat: homályos háttér, könnyű, mintás ruhák, oldott nyakkendős inggallérok, kapatos közelség, matató kezek; már megint túlhevítesz, asszonyos a melled, körültekintőbb lehetnél, még ilyen sírós heveröt, elfulladó visítások; kívánlak, én is: átázott a bugyim ...

Miklós nagy szemeket mereszt:

— Elegem van belőlük.

Anikó elengedi a kezét:

— Megkértelek ...

„Nem akarom, hogy az évfolyamtársaim megtudják..."

„Én sem."

„A kedvemért."

,A kedvedért."

— Nézz rájuk.

Anikó könnyű fejbólintással pillant a homálylásra:

— Ne törődj velük.

Miklós ráförmed:

— Azt mondtam, elegem van belőlük.

— Gyerekek, ne veszekedjetek, inkább boruljatok egymásra... A cselédszoba még üres — perdül melléjük Erdős Olga.

(Eredj, te csupaorr!)

— Megkértelek.

— Megígértem ...

Anikó a belső szoba felé indul. Miklós késve követi, mintha vonszolnák egymást.

„Korán találkoztunk."

„Túl korán."

„Mégis lekéstük egymást."

„Le. Végképp."

„Kialvóak a szavaid."

„Milyenek?"

„Kial&óak. Nem is kialvóak. Fagyosak. Mintha jéghegy mögül beszélnél... nem ilyen voltál."

„Ilyenné tettél."

„Álarcban ismertelek meg."

„Álarcban ismerkedtünk meg."

— Szomjas vagyok — lihegi Anikó.

— Menjünk mi is a homályba — mondja Miklós.

A háttér kinagyul: hódító szempárok, szemérmes és egyértelmű pillantások, kipróbált és tettetett mosolyok, kacarászó hangok, összefolyt sóhajtozások...

— Mindenkit ismersz? — mutat körbe Anikó.

— Azt hiszem. *'

Széles tenyér emelödik Miklós arca elé:

— Körmendy.

— Örvendek — viszonozza az erős kézszorítást.

Körmendy csontos arcára sejtelmes mosoly fut.

— Ő pedig Aljosa, a legjámborabb fiú — felhősül Anikó Körmendy mosolya elé.

Szelíd kézmozdulat:

— Varasdi Lajos.

— Örvendek.

— Üdvözlégy.

— Te is, Aljoska Karamazov.

Hahotával telik meg a szoba.

— Ezek egymásra találtak — vihogja Sárközi Kriszta.

— Két emberbarát már félbarát — társul a vihogáshoz Somos Sanyi.

— Nem vagy egyedül, emberiség — nyújtogatja törpeségét Arató Gyuri.

— Hogy nem szakadtok meg a szeretettől — térdel Király Zsófi Aljosa mellé.

— Igyunk a forráslelkűek találkozására — kuncogja Olga.

— Csirió!

— Csirió!

— Csirió!

Visszhangzanak a poharak.

Miklós körbefuttatja a tekintetét; laza szemhéjak, unott és öntelt arcok, öntelt fejtartás és még őnteltebb szavak ... hivalkodó mondataikba belefér az egész világ; de se az egésznek, se a részleteknek nincs értéke, beszélgetésük egyedüli sarkpontja az Én: Én úgy látom Én úgy ítélem meg. az Én nézetem szerint, Én ezt tartom fontosnak. Nekem aztán édesmindegy, felőlem akár a falnak is mehet, nem vagyok a magam ellensége ...

Megütközve hátrál.

Aljosa annál türelmesebben hallgatja a visszhangzó poharakat, komolysága: „Bocsáss meg nekik ..." lecsillapítja megvetését.

— Ha magasságod nem tartja méltatlannak, foglalj helyet mellettem — mondja Aljosa.

Néhány pillanatig tétovázik, majd ö is a szőnyegre kuporodik.

(Egyedüli ember, akihez közöm lehet)

Anikó Körmendy mellé sodródik.

Tekintetük rebbenésnyi üdvözlésre találkozik.

Miklóst nyugtalanító szorongás fogja el.

A következő pillanat (Körmendy biccent; felkéri Anikót, Anikó lassú kézmozdulattal átöleli Körmendy nyakát) megmozdítja gyanakvását.

(Hát itt a magyarázat!)

Szorongást halmozó felfedezése tovább erősödik.

— Hagyd a csodába őket — érinti meg (mintha vissza akarná fogni) Aljosa a karját.

Pillantása haragos:

— Törődj magaddal.

Aljosa közelebb hajol:

— Hallgass rám.

— Te meg hallgass el.

Aljosa szelídséggé nö:

— Ártatlan játék.

— Neked.

IOdaadó mozdulat rajongó pillantás...)

— Hidd el, angyali ártatlanság.

Már-már dühroham keríti hatalmába:

— Naiv és jóságos! Mint Grusenka. nem ? Mondd, minden nőt egyformának látsz?

(Folytatjuk)