Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-07-31 / 31. szám
Nehéz szíwel gondoltam a sorsdöntő találkozásra, de eltökéltsége------------ met nem gyengítette a szorongás nyomasztó érzése. Pedig ott sajgott a fájdalom a szívem mélyén, nem lévén érzéktelen gépember, mint sokan mások, akik híjával vannak a mély érzelmeknek. Sohasem irigyeltem ezeket a falelkű, üres szívű embereket, de ebben a kínos helyzetben nem bántam volna, ha bennem is lett volna valami abból a felelőtlenségből, amely lelkiismeretlenül semmibe veszi mások lelkivilágát. Ám senki sem tud kibújni a bőréből, ezenkívül pedig változatlanul szerettem Nyuszit, talán jobban, mint valaha, hiszen éppen ez a nagy szerelem erősítette meg bennem a felelősségtudatot. Nem lehet könnyelműen játszani mások érzéseivel, olyan emberek sorsával, akik a legközelebb állnak hozzánk. Hogyan is tekinthetném Nyuszit afféle élvezeti tárgynak, citromnak, amelyet az ember kifacsar, aztán eldob. Nem, ez nem méltó hozzám, elsősorban nem méltó a minket összefűző mély szenvedélyhez. így gondolkoztam, csak abban nem voltam biztos, hogy Nyuszi megérti-e, átérzi-e azt a roppant felelősségtudatot, amellyel én közelítettem meg kettőnk dolgát. Sokat változott mostanában, hallgatott rám, még hálás is volt nekem, hiszen tulajdonképpen még a nevét is nekem köszönhette. Eredetileg eléggé szerencsétlen neve volt: Nyúl Irén, szinte nevetséges. Hogyan lehet egy mulatságos, ugrifüles állat valakinek a vezetékneve, és még melléje Irén ... maga az unalom. Én neveztem el Nyuszinak, mennyivel kedvesebb név az, komolyabb, méltóságteljesebb. mindenki elfogadta, a szülei is. ő pedig nagyon örült neki, használta is, nem egy levelem van tőle ezzel az aláírással: „Sírig hű szerelmed. Nyuszi." Mindent egybevéve azonban mégsem komolyodott meg olyan mértékben, ahogyan azt joggal elvárhattam volna. Pedig két hónappal idősebb nálam, ó már elmúlt tízéves, én csak a jövő hónapban érem el ezt az életkort, amely szinte mérföldkő, hiszen a következő napon már húsz éven aluli férfinak mondhatom magamat. Nyuszi gyakran viselkedett komolytalanul, korát meghazudtolva, szinte gyerekesen. Nemegyszer"előfordult, hogy lassan ballagva valamilyen komoly dolgot magyaráztam neki, például a parasztlázadások okáról, meg a perpetuum mobiléról, amelyet már majdnem feltaláltam, csak néhány kisebb részletkérdés volt még hátra, szóval fontos kérdések fejtegetése közben előfordult, hogy elnevette magát, pusztán azért, mert bal lábbal belerúgtam egy kis kavicsba. Még azt sem tudta megérteni a kis csacsi, hogy szeretnék bekerülni az iskola válogatott kölyökcsapatába, de sok a vetélytárs, aki tud hízelegni, meg kész a csokiját is feláldozni megvesztegetésre, engem pedig azon a címen túrtak ki, hogy süket a bal lábam, ez ugyan így, ebben a formában nem igaz, de nekem nem szokásom az öncélú duzzogás, inkább megragadok minden alkalmat arra, hogy gyakoroljak, és beidegezzek olyan mozdulatokat, amelyeknek esetleges hiányát kihasználják ellenem. De a Nyuszinak túl magas volt. Ezért voltak kétségeim, hogy vajon fel tudja-e fogni a kérdést a maga teljességében. Halasztást nem tűr az ügy, dönteni kell, mielőtt még nem késő, bár az ilyesmiben az ember sohasem lehet eléggé biztos. Amikor odaértem szokott találkozóhelyünkre a homokbánya szélére, nem messze a nádastól. Nyuszi még nem volt ott. A pontossággal sohasem törődött, később vagy korábban, neki nem volt fontos. Az is előfordult, hogy jóval korábban érkezett, ilyenkor csípős megjegyzéseket tett: „Mi az, elaludtál?" Vagy: „Anyukád nem engedett el?" Az ilyen komolytalan gyanúsításokra igyekeztem ügyet sem vetni, bár bosszantott Nyuszi léhasága, de túltettem magamat rajta, másra tereltem a szót. Hogy egy kicsit belém lásson, beavattam haditerveimbe: hogyan lehetne megverni az ellenséget még 1916 vége előtt. Nem értettem ugyanis, hogy a hadvezérek miért olyan csacskák, miért nem gondolnak például arra, hogy az ellenségnek a tejeskávéjába álomport lehetne szórni, persze titokban, és az alvó ellenséget könnyűszerrel el lehetne fogni. Buták, ez az igazság, bár nem minden felnőtt buta. apunak például vannak érdekes észrevételei, érti a dolgokat, nem hiába magyaráz neki az ember. Ezekben az órákban azonban nem foglalkoztam a háború kérdéseivel, komolyabb gondjaim voltak. Igyekeztem újra meg újra világosan és emberien megfogalmazni súlyos mondanivalómat. Közben feltűnt Nyuszi. Kék szoknya volt rajta, piros trikó és a hajában fehér szalag. Máskor alig veszem észre az öltözetét, néha meg is sértődött, amikor megjegyzés nélkül hagytam valamilyen új holmiját, vagy megdicsértem félig szétrúgott tavalyi cipőjét. Most azonban, ebben a drámai helyzetben szinte ösztönszerűen igyekeztem megrögzíteni magában minden porcíkáját, ruházatát, hiszen talán sohasem látom többé. — Szevasz, Nyuszi! — mondtam, és éreztem, hogy egy kicsit remeg a hangom. Ezen erőt kell vennem! — Szevasz, Csusza! — köszönt vissza. Ez a csúfnév különben akkor ragadt rám, amikor egy döntő fontosságú bajnoki mérkőzésen tiszta helyzetben elcsúsztam a kapu előtt (sáros volt a pálya), és a labda mellé rúgtam. Nem ügyetlenségtől, hanem a fizikai törvények balszerencsés összejátszása miatt estem hanyatt, de ezt hiába magyaráztam a buta tömegnek. Nem szerettem ezt a csúfnevet, fájdalmas emlék fűződött hozzá, mondtam is Nyuszinak, hogy ne szólítson így, nekem jó a Mókus is, mellékesen ö adta nekem ezt a nevet. Volt valami vésztjósló abban, hogy éppen most Csuszának nevez. Nem tettem szóvá, komolyabb időket élünk, okosabbnak találtam, ha rátérek a lényegre. — Nézd, Nyuszi, szeretnék veled komolyan beszélni! Tessék, máris elnevette magát! — Mi bajod van, te savanyú uborka ? Elfenekeltek otthon? — Engem nem szoktak elfenekelni. — Csak felpofozni? Ez a vihogás több, mint zavaró. Hát nem, ez a sorsdöntő beszélgetés sehogyan sem akar elindulni, gondoltam keserűen. Aztán elszántam magamat. — Ide figyelj. Nyuszi, rólunk van szó. — Hallgatlak, Mókus. Most komolyan csengett a hangja. Megdobbant a szívem. Nyuszinak nagyon szép fekete szeme volt, kiragyogott az arcából. És nyúlánk, szép alakja, hosszú formás lábai, nem véletlenségből szerettem bele. Arcocskája mint egy kisangyalé, amikor komolyan nézett, de még a komolytalanságában is volt báj. Most azonban úgy éreztem, hogy felnőtt a helyzet jelentőségéhez. Elkövetkezett a döntő pillanat. — Nézd, Nyuszi, nekünk ezt nem szabad tovább csinálnunk. — Mit? — Hát, hogy szerelmesek vagyunk egymásba. Nyuszi értetlenül nézett rám. Láthatóan megdöbbent. — Mi történt? — kérdezte riadtan. — Beleszerettél a Katiba? Legyintettem. — Hagyd ezt a buta féltékenységet! Szó sincs Katiról. Csak rólad. És rólam. — Nem értem. — Megmagyarázom, Nyuszi. Nem akarom, hogy gyerekünk legyen. Nézd, tulajdonképpen még fiatalok vagyunk, iskolába kell járnunk, nem is kapunk zsebpénzt, hogy taníttatni tudjuk a gyereket, például ha repülő akar lenni. Nekünk is meg kell élni. Nyuszi arcán halvány mosoly villant fel, s most már mintha megértőbben kérdezte volna : — De miért lenne nekünk gyerekünk? Én is elmosolyodtam. Szegény kis isten madárkája, mit tud ez az életről. Türelmesen, szelíden oktató modorban kezdtem beszélni, ahogyan szoktam: — Azért, Nyuszi, mert szerelmesek vagyunk egymásba. Ebből előbb-utóbb gyerek lesz. Te ezt még nem érted, nem foglalkoztál ilyesmivel, de megmagyarázom, figyelj! Hosszú fejtegetésbe kezdtem. Régóta foglalkoztatott ugyanis az a kérdés, hogyan születik a gyerek. Azokkal az ostoba és mocskos beszédekkel, amelyeket már fiúktól hallottam, természetesen nem törődtem. Korábban keljenek fel, ha engem ilyen hülyeségekkel akarnak becsapni. A gyermek születése sokkal komolyabb, magasztosabb dolog, semhogy idétlen malackodással el lehetne intézni. Valami nagyobb, szentebb dolgoknak kell történniök ennek érdekében. Talán szerencsém is volt, amikor villanásszerűen jöttem rá, hogy az egész dolog magától a szerelemtől van. Milyen világos! Férfi és nö szerelmes egymásba, és ennek az érzelemnek a következtében egyszer csak megjelenik a gyerek az erre a célra előre odakészített bölcsőben. Sokat sir, majd később beíratják az iskolába. Néhány jelentéktelen részletkérdés még nem volt egészen világos előttem, de afelől nem volt kétségem, hogy a fő dologban megragadtam az igazságot. És ez a fontos. Két ember szereti-szereti egymást, néha megfogják egymás kezét, esetleg egyegy puszi is elcsattan, aztán egyszer csak mire hazamennek a moziból, már sir a csecsemő. Másképpen ez az egész el sem képzelhető. Akkor aztán elkezdődnek a gondok, a gyereket is el kell tartani, játékot is kell neki venni, fel is kell nevelni. Igyekeztem ezt a kétségtelenül nagy fontosságú eseményt egyszerű szavakkal elmagyarázni, hogy Nyuszi is követni tudja gondolatmenetemet. FELEKI LÁSZLÓ Szakítás
