Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-07-31 / 31. szám

Sajnos, egyelőre úgy tűnt, hogy nem képes felfogni a lényeget.

— De mitől lenne nekünk gyerekünk? — kérdezte és szépséges szemében már valami furcsa fény villogott, ami sehogyan sem illett mondanivalóm súlyosságához.

— Mitől, mitől! — mondtam egy kicsit talán türelmetlenül. — Nem figyeltél ? Azért, mert szerelmesek vagyunk egymásba. Ettől az érzelemtől, nem érted ?

— És semmi mástól? — kérdezte.

— Miért, ez nem elég? — mondtam az okosabb, a tapasztaltabb ember nyugalmával.

— Hátha nem elég — mondta Nyuszi vállát vonva; és tovább folytatta a kérdezősködést. — Szerinted a szerelmesek nem is laknak együtt, nem is alszanak együtt?

— Minek? — legyintettem. — Az a fontos, hogy szerelmesek egymásba. Ez az érzés aztán megteszi a magáét. A maga módján. Csodálatos a természet.

Megfordult a fejemben az a riasztó gondolat is, hogy talán Nyuszinak is mindenféle csúnya dolgokat mondtak, és ö, a szerencsétlen kis ártatlan a maga lelki-szellemi védtelenségében el is hitte ezeket a nevetséges és visszataszító hazugságokat, nem lévén felfegyverezve a tiszta logika fegyvereivel. Attól is féltem, hogy további részleteket kérdez, én viszont nem akartam elárulni, hogy egy-kót apró mellékkórdést még nem gondoltam végig. Nyuszi azonban nem kérdezett többet, hanem hosszasan rámnézett, és váratlanul ezt mondta:

— Mondd, Csusza, te ilyen hülye vagy?

És kipukkadt belőle a nevetés, de inkább

röhögött, és amikor látta, hogy én nem nevetek, sőt, riadtan nézek rá, hirtelen odahajolt az arcomhoz és puszit nyomott a számra, ő tudja, miért, mert eddig ezt sohasem tette. Aztán felugrott és viharos nevetéssel elszaladt. Nagyon szépen futott, szoknyácskája fel-fellebbent, nekem belefájdult a szívem. Bosszankodtam, de sajnáltam is Nyuszit. Bosszankodtam, mert ekkora komolytalanságot nem tételeztem fel róla. Végül is nagy fontosságú esemény történt két ember életében, szerelmes szívek szakadtak el egymástól, ezt az emberi tragédiát az eseményhez méltó felelősséggel kellett volna megbeszélni, ö pedig elröhögte az egészet, a maga léha tudatlanságában, komolytalanságában. A nők általában komolytalanok, felületesek, azt már olvastam több tiltott könyvben is, csak a magam jóhiszeműségével abban bíztam, hogy Nyuszi nem olyan, mint a többi. Ugyanakkor sajnáltam is tudatlanságáért. Mi lesz ebből a kis csacsiból az életben, amikor ilyen alapvető dolgokkal nincs tisztában, és csak vihog az élet nagy kérdésein. De nem tehettem semmit sem, az élet megy tovább a maga könyörtelen törvényszerűségével, amely egyszer még eltiporhatja szegény Nyuszit, ha olyan emberrel találkozik, aki tudatlan és felelőtlen. Egy kicsit sírtam is, de nem sokáig, mert az afféle férfiatlan gyengeség nem méltó hozzá. Mindenesetre megnyugtatott az a biztos tudat, hogy nem tehettem mást.

Később aztán már sok mindent másképpen láttam, és amikor egyszer összetalálkoztam Nyuszival, amint éppen három gyermekét kísérte — két kislányt és egy kisfiút —, átfutott az agyamon az a gondolat, hogy talán nem is kellett volna szakítanunk.

5.

Milyen a gyermek, szereti az ismeretlent; alig vártam az utolsó csöngetést, futottam a mezőre, a virágoktól fehérlő fák közé, egészen a szomszéd falu határáig, különösen esők után szerettem azt a kis patakot, amikor folyóvá duzzadt, sietős sodrása kimosta szememből az álmosságot. Ilyenkor még tovább kívánkoztam, egészen Pestig — a körbeaggatott képek aláírásából biztatást olvastam ki, különösen a Keleti pályaudvarról készült fénykép ragadta magával a képzelemet... Amire első osztályos koromban olyannyira vágyakoztam, öt esztendő múlva elém hullott. Vagy inkább én hullottam eléje; apám inasnak adott egy szarrágó lakatos keze alá. Mondtam is apámnak; hogy lehet ilyen szarrágó barátja, mire azt felelte; katonaismeretség. Apám becsületére váljék, mind a hetünknek szakmát adott a kezébe... Az inaséveket hagyjuk ott, ahol magam száradtam, a mesterről. Csorba úrról úgysem lenne sok jó szavam, a szegényről is éppen úgy lehúzta a bőrt, mint a módosabbjáról, ellenben dolgozni tudott, velem is megszerettette a mesterséget. Szabadulásomkor, meglepődésemre, kiderült, hogy emberi hangon is tud beszélni, meghívott ebédre a Diófába, s két nagyfröccsöt is fizetett, közbe-közbe elszórta célzásait: mi lenne, ha mellette maradnék, milyen jól tudnánk együtt dolgozni, hamarabb talpra adnék .. . csak mondta, mondta, de az én eszem már az Elzettben járt. Szerb Lajos, aki három hónappal korábban szabadult, előkészítette a terepet. Persze hogy őt választottam, gondoltam: cimborával mégiscsak elviselhetőbb a város. Meg aztán akkoriban államosították a gyárakat, dehogy cipelem én más után a szerszámosládát, amikor a sajátomat is cipelhetem. Tiltakozott minden porcikám Csorba úr ajánlata ellen, a cselekvéshez jutottakhoz akartam tartozni; osztozni velük a történelmi igazságszolgáltatás örömében. A kiszakadó lelkesedés hőfoka, elég, ha csak rágondolok, ma is felmelegít. Egyetlen hevület voltam. Az Elzett a menő

gyárak közé tartozott, Kínától Kanadáig ötvennyolc országba exportált, az udvaron tornyosán magasodtak a szállításra várakozó ládák. Szerb Lalival a karbantartó műhelyben heveskedtem, mint ahogy a többieknek, nekünk sem kellett a biztatás...

Lélegzete parazsat fúj...

Széktámlának feszült mozdulata ráébred fáradtságára, enged testtartásának.

A kormozott ablaküveg, mintha tovább csökkentené világosságát, rég lemondott arról, hogy maradék kékségével dicsekedjen.

„Minek örvend, apám?"

„A bizakodó mezőnek."

„Nagy öröme van."

„Amekkora a mező."

„S közte a kend földje."

„Az enyém s többi magauráé."

„Szépen zöldéi! a búza."

„Részeg it ön."

„Ebből áldomás lesz."

„Nem is kicsi."

— Ha akkor találkozom veled, a másik felemről ismersz meg.

— A másként heveskedövel?

— Még a micisapkám is félrebillent az örömtől. Ne hidd, hogy ez amolyan kifelé öröm volt...

Szavait lüktetés kíséri — S ettől a világ közepének éreztem magam, akinek csak szíve van.

/Szíve és bizodalma, mint apámnak:)

„Lélegezni való időt élünk."

„Úgy indul."

„Semmit se változtál, asszony, az ígérkezőnek akkor sem hiszel, ha kezedig ér."

„Az eleje mindennek szebb."

„Szebb, szebb, s hogy még szebb legyen, egészen megfogjuk."

„Nehogy kiüssék a kezedből."

„Ebből-e?"

„Abból, abból."

A felgyorsult percektől kiszárad a torka:

— Mivel a világ közepének éreztem magam, senki előtt nem estem hanyatt, ha apám dereka nem hajlott abban az urat tartó világban, miért hajoljon az enyém a demokráciában.

— S később?

Feláll.

— Később sem. El tudnál képzelni engem pecsétes szájjal? Nekem a micisapka továbbra is micisapka maradt, akkor is, amikor a hatalmat szajkózták alóla. A szorításos hatalomnak eszébe sem jut, hogy a lezárt szájból nemcsak a panaszt, a dicséretet se hallhatja.

Miklós utánamozdul, aztán mégis meggondolja, ülve marad.

— Magánéleted?

Hantos időt nyerőn krákog:

— Belefér?

— Meglátjuk.

Megint szisszen a szék :

— Nem valami változatos, s nem is újságba való, de hamár riport, legyen kerek ... A második feleségemet fogyasztom. Az első

kápolnavirágnak született, reggeltől estig imádkozott, ahogy a lelkét takargatta, a testéből se sokat mutatott. Minden este úgy bújt az ágyba, mintha nyilvános vesszőzésre vinnék... Amikor megismertem, nem volt a homlokára írva, hogy szélnek eresztett zárdás, én meg nem firtattam az előéletét, az első pillantásra megtetszett: szép. szentképre illő arca volt, szemérmesen pislogott, de a szemérmesség mögött, hamu alatti parázslással, igencsak parázslód. De amint közeledtem hozzá, mosolytalanná borult, mint akit megszállt a szentlélek. Párnába borult arccal jajveszékelt, Jézust emlegette, feloldozását kérte, amiért kényszerűségből vétkezett. Elég. ha én megbocsátom, fogtam tréfára az elején, vártam vagy két esztendőt, a szentlélek csak nem akart leszállni róla, végül eluntam, mondtam neki: döntse el, melyikünkkel akar hálni, mielőtt Jézust választotta volna, otthagytam, mint Szent Pál az oláhokat...

— A második?

— Egészen más. Úgy tud nevetni, hogy reng tőle a ház, az ágy ... ki tudna ellenállni ennek a rengésnek, melléje vetem magam, s

ami csak belefér... Azt meséli az orvos, meglehet, szépíti a dolgot: szülni is nevetősen szül... most várjuk a negyedik gyereket, remélem, mint a többi, ő is ámyékválasztónak jön a világra ... Nélkülük, nem is tudom, hogy viselném el az életemet...

— Szerencsés ember vagy ...

Hantos, miután újra feltűnik Radó, elnézést kér:

— Ne haragudj, majd máskor folytatjuk.

— Az öltözőben megvárlak.

— Nem bánom, de annak ára van.

— Mégpedig?

— Fésülés nélkül írod meg a riportot.

Miklós tartózkodóvá merevedik.

Hantos kedélyeskedön folytatja:

— Tudom, tudom .. . olvasom, minden cikkedet elolvastam. Tetszetősei némelykor bátrak is ... és mégis ... valami hiányzik belőlük. Mintha ki lennének heréivé ...

Remegő gyomorral szédeleg végig a műhelycsarnokon.

(Még hogy kiheréltek a riportjaim. Mit képzel magáról ez az ember? Nevetséges. Nem csodálom, hogy senki sem szereti. Majdnem bedőltem neki... Még hogy az igazság bajnoka ...)

Mire a szerkesztőségi szobához ér, haragja elillan.

(Ennyi is elég a portréhoz. Az Árnyék úgysem fér be, a végén az én nyakamra is rátelepszik, nagyszájúságával csak untatnám az olvasót. .. ami ebből használható: a gyermekkor, a tanoncévek, az iskolapadi ábrándok. Csorba úr meg a- történelmi igazságszolgáltatás évszakai. A magánéletről s a pecsétes szájról majd máskor, majd ha Udvarit leváltják. Furcsa párttitkár: Szabó Dezsőn nevelkedett ... Ezen még Szabó Dezső is halálra röhögné magát.

(Folytatjuk)