Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-07-10 / 28. szám

— Azt hiszem, Eszti, mi apró gyermekkorunktól fogva szerelmesek voltunk egymásba.

— Ó — kiáltott fel, majd gyorsan csöndesen folytatta —, szerelmesek voltunk, szerelmesek voltunk... Te is így látod?... És akkor azt is meg tudod mondani, hogyha „voltunk", mióta nem vagyunk?

Élesen nézett Egon szemébe, mint aki föltétlenül tisztázni akarja ezt a kérdést, de unokafivére újra a paplanra szögezte tekintetét, majd kis habozás után, színtelen hangon adta meg a választ.

— Talán vagyunk is ... Vagy inkább lehetnénk.

— Miért lehetnénk? — faggatta türelmetlenül. — Miért nem lehetünk?

— Mert — mosolygott Egon elszántan —, mert szerelemnek semmi helye köztünk. Unokatestvérek vagyunk. Csaknem testvérek ... Úgy kell vennünk, hogy mi ketten nagyon szeretjük egymást. Jobban, mint a többieket. Sokkal jobban. De a gyermekkor már mögöttünk van, s jól tudjuk, hogy ez lehet a legtöbb. Ez lehet minden.

Alkonyodon, a hó bevilágítod a szobába, s ő pontosan tisztában volt vele, hogy nem szállhat szembe azzal a kemény, elszánt mosollyal.

Hallganak. Úgy emlékszik, elég hosszú ideig hallgattak. Tudta, hogy nem tehet mást, megadta magát.

— Rendben. Ez lehet minden: jobban, mint a többieket. De ez, ugye érvényes lesz ránk mindig?

Egon nem felelt, magához ölelte, arcát az ö forró arcához szorította. Érezte, amint a láza szökik fölfelé, és ezekben a pillanatokban maradéktalanul boldog volt.

Hallották a folyosón a lármát, a nevetést, megjöttek a korcsolyázók.

— Egészen besötétedett — szólalt meg Egon, és megnyomta a kis asztali lámpa gombját. Fölemelkedett, s akkor ő rádöbbent hogy ilyen percei sosem lesznek többé. Utána kapott, hogy visszatartsa, de a zakó alja kicsúszott a kezéből. Egon talán észre sem vette. Az ajtóból visszaintett:

— Gyógyulj meg, Eszti.

Ezzel a két emlékkel néha nagyon gazdagnak érezte magát, néha nagyon szegénynek. Aztán ez a két emlék is lassan fakulni kezdett.

A háború végén Pali bácsiék Németországba mentek, ők meg hajszálon múlt, hogy nem kerültek át Magyarországra. Sokáig semmit sem tudtak egymásról. Ök kétszer is más városba kerültek, míg a végén Zsuzsi nógatásának engedve, úgy látszott, hogy Pozsonyban végképp letelepednek.

A régi házat, a ricsajozásokat már csak emlékeiben őrizte. A szülei is a Mórton-temető lakói lettek, megüresedett szobájukat Zsuzsi két fia foglalta el. Úgy szaladtak az évek. oly zsúfoltak voltak a háború utáni viszontagságokkal, halállal, születéssel, változásokkal ... Sodródott, ahogy épp a pillanat diktálta, nem volt módja választásra.

Az információs irodában, ahol dolgozott, néha alkalma nyílt egy kis külön keresetre. Évekig rakosgatta élére a garast, hogy ne kelljen minden este Zsuzsiék nappalijának heverőjén álomra hajtani a fejét.

(Befejezés a következő számunkban)

2

„Plovdiv jobban tetszett. Képzelj egy várost ... három gránitdombra épült. A Gorkij utca macskakövein úgy éreztem magam, mint aki az idők kövezetét rója. Lamartine háza előtt részegülten álltam, a természet végnélkülésége varázslattal borzongott át rajtam. A mérhető és a mérhetetlen pillanat találkozott bennem."

„S a tenger?"

„Elmondhatatlan. Egyszer talán megírom. Mióta megismertem, befoghatatlan a vérem."

„Én nem is hiányoztam?"

„Dehogynem."

„Mint most a tenger?"

„Mint most a tenger. És én T

„Te is. Különösen Veronkának."

Fejfájása felerősödik — bárcsak ne érne földet, visszhangzik fülében a könyörtelen kívánság.

Tehetetlen dühében tömi-zúzni szeretne, felismerhetetlenné rombolni a jégveremmé vált szobát, már-már az ajtóhoz vágja az éjjelilámpát, karja elemyed:

(Itt semmi sem a tiéd.)

Semmi szorítja össze a fogát.

Dühét csillapító, tompult fáradtság váltja fel.

(Én ostoba.)

Visszaül az ágyba, halántéka mintha megaláztatását hullámoztatná, kínzóan lüktet.

„Milyen íróasztalt szeretnél?"

„Mindegy, csak íróasztal legyen."

„Kolóniái jó lesz?"

„Ugyan, mama, sokba kerül."

„Azzal ne törődj. Az én vöm nem ülhet akármilyen íróasztalhoz."

„Igazán..

„Vedd úgy, hogy ez az én esküvői ajándékom."

Mély lélegzetet vesz.

A visszatérő percek, órák, napok, esztendők, hullámszerű torlódással, józanító tarajlással árasztják el.

(Esküvői ajándék. Egy kabát egy öltöny, egy íróasztal, egy könyvszekrény — és máris kezdődhet a fogócska. Egyedem -begyedem, kendertánc — kis vőlegény mit kívánsz? — Nem kívánok egyebet — A sarokban szegletet!)

Veronka tipeg be.

Megáll az ágy előtt szipog.

— Apucika.

Szemhéja felpattan:

— Tessék, Vercsike.

— Elfogyott a nevetésed?

— Dehogy fogyott el, ide nézz.

— Még.

— így jó?

— Jó. maradj így, szólok anyunak, hátha abbahagyja a sírást

— Sir?

— Nagyon sír.

— Simogasd meg.

— Gyere te is, ketten simogassuk.

— Apu beteg.

erőm, — emeli a hangját. — Anélkül képtelen lennék kivergődni ebből a házasságból.

Tolulásos arccal:

— Az úristenedet, mit képzelsz, meddig gázolhatsz az önérzetembe?!

Anikó hökkenten hátrál.

Veronika riadt szemrebbenéssel követi.

A magas nyakú éjjelilámpa erős fénnyel keríti be az íróasztalon heverő könyveket.

(Olvasni sincs kedvem... Mintha beteg volnék: magamig terjed a világ, bizonytalan lebegésem semmit sem érzékel mindabból, ami rajtam kívül történik, nincs munkahely, nincs Márta, nincsenek barátok... Egyedül a szülői ház, a húsvéttá fehérült falak.)

„Akit kiválasztasz, legyen tetszésedre való, olyan, akit holtodig egyetlennek tartasz."

„Bízza rám."

„Rád bízom, fiam. de intésemet ne feledd, jusson belőle a nehezebb napokra is. Mert a házasság, úgy, ahogy az ember élete, nemcsak csokros napokból áll."

„Beosztom."

„Bizakodásod nagyon előrefutott, nehogy bánattá feketedjen."

I. — Mijed fáj?

— A fejem.

— Akarod, hogy ettűnőzzem ?

— Akarom.

Szeme kékesre oldódik.

— Csiri a vajézslat biri a vajázslat...

(Varázslat Veronka varázslata, anyám gyógyfüves varázslata... nincs az a varázslat amelyik használni tudna...)

„A leánykát miért nem hoztad magaddal r

„Majd, ha betölti az esztendőt." „Formáz-e téged?"

„Kicsit."

„S a nagyapját?"

„Öt inkább."

„Nagyot nőjön."

„Nő, de még mennyire."

„Anna, hogy viseli az anyaságot?" „Anikó."

„A cifra nevek kirekednek a fejemből." „Kezdi megszokni."

„Úgy is van rendjén. S te az apaságot?" „Viselem."

„Nem szeretem, ha a szavaidon nem tudok elmenni. Magad vagy a tanú, sose szóltam bele a dolgodba, de most szükségét érzem, hogy elmondjam: ha már elérkezett a gyermekáldás, nem futhattok széjjel, még akkor sem, ha rosszára fordul a házasság. Legjobban a leányka szenvedné meg." „Nem azért keltünk egybe."

„Kívánom, hogy a szemed sose kívánkozzon másfelé: sose kelljen nap után járó fűvel gyógyítsd a szívedet."

„Milyen fűvel?"

„Amelyik oltja a bujaságot." Megsimogatja Veronika arcát.

— Eredj, majd én is megyek.

— Most gyere.

Már indulna. Anikó az ajtóban áll.

— Veronka, hagyd békén az aput.

Nem várt mást, mégis hitetlenkedve nézi Anikót.

— Ha a gyerekkel együtt látlak, elfogy az

(Nincs Márta, nincsenek barátok... .Akit kiválasztasz legyen tetszésedre való, olyan, akit holtodig egyetlennek tartasz " Anikót választottam ... Márta talán az egyetlen marad. ..)

Papírt vesz elő.

Hosszan nézi... Le kellene írni, ki kellene írnia magából az emésztő estéket, hátha könyörületesebbé válna az éjszaka, a reggel s a többi, nélkülük kezdődő reggel...

A legparányibb menekítő szó is elegendő lenne...

Érzi: ritkul benne a remény, hogy rátalál — csak a megszenvedett szónak, csakis a megszenvedett szónak van hatalma.

Érzése óráról órára kínzóbb: eddigi szenvedése felületi sérülékenység volt csupán; a hiúság szenvedése, oldalazó kedvességgel, Anikó túljátszott kedvességével táplált szenvelgés.

Csend.

Fojtogató csend.

(Igaza van Anikónak. Bűn így együtt élni. Egy idősek vagyunk a tudatlansággal. Komédia az egész Fagyos komédia. A megtévesztő és a megtévesztett komédiája.)

Anikó neszei végig a szobán.

Sietős mozdulattal surran a takaró alá.

Karját szemérmesen maga elé tartja.

A kettős fedezék teljesen eltakarja a mellét; a mellbimbók erősen bamáHó holdudvarát.

— Mióta vagy szégyenlős?

(Mintha idegen volnék.)

— Tessék?

— Mondom: mióta vagy szégyenlős?

Meglepetten:

— Nem vagyok szégyenlős.

— Mint amikor megismertelek ...

(folytatjuk)

(nő 15)