Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-07-03 / 27. szám

Hogy várta ért a napot már kisgyerekkora óta ... Most a szegény, riadt nene öltözteti, igazgatja a színes szalagokat és nem Gergő.

Nene érdes keze letörli arcáról a könnyeket és megsimogatja:

— Gundojjá arre, kisjányom, aki neked a legeslegkedvesebb, érted mit mondok?

Juliska értetlenül néz. Nene állja tekintetét, majd felébe hajtja a világoskék rojtos kendőt, amely Gergő temetésén volt rajta. Juliska leguggol, hogy a fejére tehesse és az álla alatt összeakaszthassa, utána mint a hímes tojást, a szokásos módon maga előtt megforgatja!

— Be szíp vágyó, fácánykakasom! — és olyan kedvesen rámosolyog, mint régen.

György lép a mindenesbe, szinte meglepődnek egymástól... Szépen felöltözve, kicsinosítva, kipihenve, teljesen józanul. Olyan, hogy még álmában sem tud különbet elképzelni. Juliska tágra nyílt szeme még a kendőjénél is kékebb, György még soha nem látta ilyen szépnek, szomorkás arcán mosoly játszadozik. Meg akarta csókolni, de Juliska hidegen csillogó szeme megállította. így csak sután megsimogatta az arcát, megfogta a kezét, és hosszan nézett az arcába, mintegy jelezve, hogy bocsánatot kér a történtekért. De Juliska nem bocsát meg olyan könnyen...

Nene rózsafüzért, imakönyvet nyom a kezükbe.

Végre elindulnak. Elöl Juliska megy a két vőfély között, hátuk mögött György a koszorús lányokkal. Amint kiérnek a kapun, a legények a lányok gyöngysorához csatlakoznak, utánuk a násznép, legvégül a zenészek haladnak.

Az ének végén a lányok és menyecskék sikítanak. Miklós előre szalad. Mikorra leérnek, azok már az úton várakoznak. Az egész falu apraja-nagyja ott ácsorog. Juszt inka igen kicsípte magát. A sok alsószoknyától inkább szélesebb, mint hosszabb. A cigóriapapírtól piros szája, orcája. Mióta leesett, mintha nem lenne nyaka. így a nyakaba

kötött kendőtől alig tudja forgatni a fejét, de úgy tolakodik előre, hogy majd összetöri magát. Úgy tartja, hogy ő való az első sorba. Az egész út szélességét elfogják az első sorban, utána Miklósék, és csak azután Juliskáék.

Alig fémek a templomba. Egymás lábát tapossák. Van, aki úgy sietett, hogy még kötényt sem kapott maga elé. Az októberi nap a templom falán táncol, a zenészek az oldalához húzódnak. Aki nem fért be, kint ácsorog, a sekrestye felöl leskelödnek.

Juliska a szentségtartó üvegét bámulja, amin a nap keresztül világít, annak aranyozott nyelvei fényesen vibrálnak. A pap léptei alatt dobog az oltár. Az isten házában van, ami a rászorulók számára védelmet nyújt, szívüket megtölti melegséggel, most ő mégis fázik, mintha nem is ő állna itt a falépcső előtt, de valaki más, akit a sors akarata ellenére idekényszerített. A pap cipőit nézi. ami kifeketéllik a csipkés ruhája alól. Üresség tátong benne. Riadtan néz a papra, aki már előttük áll, arca kenetteljes és a kezükért nyúl

György erőteljes szorítását érzi karján, térdeplésre kényszeríti. A stóla keresztül csavarodik a kézfejükön a rózsafüzérrel együtt, az

ermecskék meg-megcsörrennek. Minden szem rajtuk. Csizmanyikorgás hallatszik, amint a hátul állók lábujjhegyre állnak. A lélegzetüket visszafojtják, hogy mindent hallhassanak. A nagy csöndben csak a templom melletti platánok susogását lehet hallani... A pap is vár, mintha gondolkodna, ebbe a csöndbe nyöszörög bele Terézke: — Mám, mám ...!

Ekkor György megszorítja a kezét és köhint, mintha sürgetné őt is meg a papot is. Juliska a kislányára gondol, vajon ö kivel térdepel majd az oltár elé?

Előtte száz és száz kézre fonódott már ez a stóla, és nagyon sokszor nem szerelemből, hanem érdekből, a szülök akaratából, boszszúból, földéhségből álltak itt a szerencsétlen párok, az oltár előtt, ahonnét nincs többé visszaút, mert amit az Úr egybekötött, azt ember szét nem választhatja ...

Juliska a gyereke boldogságára mondja ki az igent, hangosan, magabiztosan, hogy még György is meglepődik tőle. És legyen az bárki a faluból, akár a legszegényebbje is, nem lesz kerékkötője, nem lesz sírásója a legszentebb érzésnek, a gyereke boldogságának. Ha pedig a kis Gergő áll Teruska mellé, harcolni fog az ö szerelmükért: „isten engem úgy segéljen!" — mondja a papnak.

Az esküvő után a Mária-oltár előtt a tirangli kendő az ő fejére is rákerül. Itt a gyermekáldásért imádkoznak, kezükben égő gyertyával. A késve érkezett kántor egy szép Mária-éneket játszik és énekel, ami összeölelkezik a kinti Snejder Fáni zenéjével. De így van ez jól, hiszen esküvő van.

György napja, íme felsütött, elérkezett. A kapu kitárult előtte, de Juliskát most nyelte el örökre a farkasverem!- vége -Olvasóink kérdéseire válaszolva közöljük, hogy Ferenczy Anna Pitypangkoszorú című regénye könyv alakban nem jelent meg. Ha időközben kiadnák a művet tájékoztatjuk róla majd olvasóinkat is.

— Te mondtad, elalvás előtt mást se dünnyögtél.

Hosszasan hallgat.

Anikó lassú léptekkel megkerüli az iróasz talt, de nem ül le.

Kiürült arca alig láthatóan megrándul:

— Ne akard, hogy végképp pokollá váljon az életünk. Ne akard, hogy ...

(Anyámnak volt igaza:)

„Nem hozzád való, fiam, az a leány, se az a mód."

„Én jobban ismerem öt."

„Flangáló természet."

— Nem akarom.

— A gyereknek se tenne jót.

— Neki sem.

Tisztulni kezd a feje; a tárgyak fokozatosan megvilágosodnak.

(A kórházi ágy a tanúnk, törvénykezésed tanúja: Mostantól hármunké vagyunk; Én érte és érted. Te érte és énértem, ő kettőnkért, hogy erősek legyünk, mint a halál...)

Anikó a tenyerébe temeti arcát.

Hosszú, szőke haja rendezetlenül elörehull ...

A szoba hozzá igazítja vívódó csöndjét.

— Hidd el, mindent megpróbáltam. Arcára kesemyé s mosoly fut :

— Szóval válni akarsz.

Hallható nyeldekléssel:

— Nincs más megoldás.

(„TÉGY ENGEM, MINT EGY PECSÉTET. A TE SZÍVEDRE, MINT EGY PECSÉTET, A TE KARODBA, MERT ERŐS A SZERELEM, MINT A HALÁL KEMÉNY, MINT A SÍR, A BUZGÓ SZERELEM LÁNGJAI TŰZNEK LÁNGJAI.")

— Hallgatlak.

— Hidd el...

— Elhiszem.

(Akár az első. Duna-parti vallomásodat: Blúzom a kezedre vár. Mellem érintésedre. Milyen forró a tenyered, és milyen hűvös az este. Ne félj, nem lát meg senki. A kifehérüft köveken s a fogyásában is mosolygós holdon kívül nincs tanúnk, nincs tanúja titkomnak, ami ezután már a kettőnk titka.)

— Mindent megpróbáltam ...

— Veronkával, vele mi lesz?

Sírással küszködik:

— Mi lenne, nálam marad.

— Persze, persze, a bíróság mindenképpen neked ítéli.

„A gyerek fürösztése, pelenkázása nem a te dolgod."

„Anya, ebbe ne szólj bele.”

„Ki szóljon, ha nem én. Rossz nézni, ahogy bíbelődsz azza a leánykával. A feleséged meg csak meresztgeti a valagát."

Elszorul a torka.

Először tudatosul: vesztésre áll.

... Veronkát is elveszítheti.

Segélykérőén pillant az ajtóra — szárnyai mozdulatlanok.

Körülhordozza tekintetét — minden szokatlanul tartózkodó: Anikó ágya a díszpárnák mögé rejtőzik, az íróasztal feladja tükrös biztatását, a könyvállvány, mint aki érdemtelennek adományozott, gyanakvással húzódik a fal mellé, az állólámpa az ablakig hátrál, s mintha a fotelok is megtagadnák kényelmüket ...

— Hidd el, nekem sem mindegy. Fizikailag nem bírom tovább. Elég az ágyra gondolnom, s máris iszony fog el.

(Iszonyat? A Hűvösvölgy nem volt iszonyat?)

„Hova megyünk?"

„A Hüvösvölgybe."

„Tele van kirándulókkal."

„Majd csak találunk egy csöndes zugot."

„Nem mehetnénk inkább valamelyik barátnödhöz T

„Nem bízom bennük."

„És hozzátok?"

„Anya gyanakszik."

„Inkább az erdő?"

„Inkább."

„Engem zavar."

„Engem is, de nincs más választásunk."

Iszonyat.

Anikó arca megnyúlik.

— Kínomban, akár hiszed, akár nem, még imádkoztam is. Imádkoztam, hogy valamilyen módon elkerüljük ezt a beszélgetést. Már addig jutottam, hogy a halálodat kívántam ... Miközben vártam a szófiai gépet, arra gondoltam: bárcsak ne érne földet.

Miklós belesápad:

— Az én halálomat? Nem igaz!

— Igaz.

— Mondd, hogy nem igaz.

Fejtartása, erre a legbüszkébb, oldalpillantássá szűkíti a tekintetét.

— Igaz.

Miklós szeme indulatba fordul.

A csillogó szekrénysor, a kecses, barokk asztallábak felgyorsult mozgalmassága-pillanatnyisága összemosódik Anikó arcával.

— Szörnyeteg.

Anikó sírva rohan ki a szobából.

— Szörnyeteg — ordítja utána.

(Én ostoba, bekötött szemű, betömött fülű ostoba.)

„Szép volt az út?"

„Szép."

„Nem féltél?"

„Először repültem."

„Szófia 7‘

(nőüj)