Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-07-03 / 27. szám

E számunkban megkezdjük Tamás Menyhért Holtág című regényének folytatásos közlését. Önéletrajzi ihletésű, lírai és balladai elemekkel átszőtt művében az író sokakat érintő, súlyos emberi problémákról szól hitelesen, nagv nyelvi erővel. A regény egy házasság felbomlásának lélekbe markoló története; főhőse Márton Miklós, akárcsak a többi, sok ezer városba érkező fiatal, könnyen sebezhető, kiszolgáltatottan védtelen.

Az eredeti stílusú regény bizonyára sok olvasónk legbensőbb kérdéseire választ ad.

Süllyedő éjszaka, süllyedő reggel.

És homály — a tárgyak elvesztik formájukat, a szemhéjak lebegtetésében átrendeződik a szoba, mindinkább idegenné válik.

Eltompult állapota akaratlanul követi sejtelmes mozgásukat, távolodásukat, majd visszatér az ablakredőny bizonyosságához.

Úgy érzi, hasztalan keres fogódzót.

Vár.

Hátha széthullik a képsor.

Lehunyja a szemét, a mennyezet forgása elakad.

Szemhéja mögött mozdul a kísérteties kazalfej, kedélyeskedőn mosolyog, az asztalon továbbterebélyesedik az üvegerdő, az üvegerdő fölött Bérces villogtatja fogsorát:

„Tényleg váltok?"

„Tényleg."

„Egyik napról a másikra?"

„Egyik napról a másikra."

„Megáll az eszem."

„Még három rum, s az enyém is ..

(A rumnál csak a sört utálom jobban... meg Bérces Karcsi vizslató pofáját...)

,A kanóccal van a baj?"

„Miféle kanóccal?"

Hrapka Tibor kollázsa

„Amivel befüstölsz a feleségednek."

„Marha."

„Hamar ellobban?"

„Lobban az apád ..

„No-no, pajtás, nagyobb tiszteletet a lőmestemek."

„A bányarémek kanócmesterének?"

„Ne keresd a kijáratot, pajtás."

„Legszívesebben ..."

„Megfojtanál. Ha megkérhetlek, halaszd későbbre. Addig is beszélgessünk. Komolyan és őszintén."

„Métely."

IMár Szekszárúon az volt a gimnázium mételye.)

Felpillant.

Újra megindul a mennyezet, szemmértéke bizonytalan; meg se próbálja felbecsülni a szoba távolságait, hasztalan igyekezet lenne.

Nevethetnéke támad.

Éppen úgy nevet, mint mielőtt teljesen lerészegedik, széteső arccal, a két homályos időpont csupán abban különbözik, hogy másnapra elfogy az ereje, olyannak érzi magát (bevallatlanul is), amilyen valójában, gyengének.

Szánalmasan gyengének.

Amikor erősebb, az se más: jóságossá rendeződnek vonásai.

Megejtöen-megnyerően jóságossá.

A fal felé fordul, hátha kifehérül emlékeiből a füstös lebuj, az asztmás presszógép, a sörszag. a félbemaradt növésű zsokék hangoskodása ; a szájszögletükböl kihulló, biztos tipp, a kazalfejű felszolgálónő, legfőképpen Bérces, aki csak akkor boldog, ha a mások magánéletében vájkálhat...

„Ide süss, falusikám, nem akarod, hogy

bemutassalak a barátnőmnek? Kimustrált balerina, de ... fogadom, mutatóban se marad a gerincedből."

„Tartsd meg magadnak." f

„Ne légy kishitű."

„Még hogy kishitű!"

„Soha jobb alkalom, hogy bebizonyítsd: nem a kanócodban van a hiba."

„Eredj a fenébe."

„El is megyek. Te meg, a nyomoroddal együtt, maradj ott, ahol vagy."

„Marha."

„Ide figyelj, te pogácsaképű. Hiába ülsz úgy, mintha örökké a nappalaidat élnéd, elfelejtettek felébreszteni. Nem érted? ELFELEJTETTEK FELÉBRESZTENI!"

„Ó, te címzetes strici."

„Most én mondom, hogy marha. Gondolj bele, gondolj a most-keltünk-egybe, márisugrunk-szét házasságokra, a kricsmikben idő előtt szétrohadó fiatal szervezetekre, a dilibogyósokra, a csináld magad ítéletvégrehajtókra ..."

Homlokát kiveri a veríték.

Kinyújtja a karját, keze beleakad a lámpazsinórba.

Közömbösen követi a lámpaernyö lengését.

(Az esővárók utcája többé nem az én utcám ...)

„Jó itt?"

„Jó."

„És velem?"

„Veled is."

„Nem mondtad meggyőzően."

„Hidd el."

„Örülök neki."

„Ne butáskodj, Anikó, nem illik hozzád." „Mégis, mi illik hozzám?"

„Mondjuk: a délutáni zápor. Emlékszel? Amikor megismerkedtünk, éppen esett az eső. Az esövárók örömével futottál végig a fasoron."

„Rég volt."

„Hat esztendeje."

„Hat."

„Rosszul vagy? Nem hallod? Mi van veled?"

„Semmi."

„De..."

„Ha egyszer azt mondom, hogy semmi, akkor semmi."

„Jól van, jól."

„Nincs jól!"

„Csak azt tudnám, mitől lettél ingerült. Úgy kezdted a beszélgetést, mint csillagzásunk idején."

„Úristen!"

„Szóval r

„Hát nem veszed észre?"

„Mit kellene észrevennem?"

„Hogy hova akarok kilyukadni."

„Hova?"

„Úristen, még most sem érted? Hát nem érted? Tovább nem élhetünk így."

Szédül.

Sokadszorra ismétlődik a jelenet, homlokán ugyanaz a rajzolat; az értetlenség szelíd

rajzolata, amely mindig a legdöntőbb pillanatban zárja előtte rövidre a világot:

„Hogy igy?"

„így! Együtt!"

„Nem mondod komolyan."

„Az isten szerelmére ... Talán ez a könyv segít..."

„Mi ez?"

„A Kreutzer szonáta."

„Mit-kezdjek vele?"

„Olvasd el."

„Nem érdekel."

„Majd én ..."

„Nem érdekel."

„Pedig érdekelhetne. Hallgasd csak: Nálunk az emberek megnősülnek, közben a párosodáson kívül nem látnak semmit a házasságban, s az egészből mi sül ki: csalás vagy erőszak."

„Marhaság."

„Tolsztoj neked marhaság?"

„Marhaság."

„Folytassam?"

„Ne folytasd."

„... igen gyakran előfordul, férj és feleség magukra vállalják a kötelezettséget, hogy egész életüket együtt élik le. a második hónaptól már gyűlölik egymást; szeretnének szétmenni, s mégis együtt étnek; akkor ebből

olyan szörnyű pokol kerekedik, amelyben ázásra adják, főbe lövik, megölik, mérgezik magukat, s a másikat..."

„Elég!"

Halántéka pattogzik.

Zavaros szeme lobbanásig telik haraggal:

„Elég."

„Azt hittem, megértesz."

„Mit kellene megértenem?"

„Meg kell értened. Nem bírom tovább."

„Nem te mondtad, nem is olyan rég: ha megtudom, hogy megcsalsz, megöllek?"

„Én mondtam."

„Érdekes."

„Akkor úgy éreztem."

„Mit éreztél?"

„Hogy nélküled nem tudok meglenni. Még igy sem."

„Hogy sem?"

„Hogy nem illünk össze."

„Nem?"

„Nem."

„Eddig ezt nem tudtad?"

„Tudtam, de sose volt annyi bátorságom, hogy..."

„Megmondd."

„Nem akartalak az önérzetedben megbántani, meg aztán ..."

„Meg aztán?"

„Úgysem érted meg. Csak egy nő tudja, milyen érzés, milyen kínzó érzés, amikor szeret, kíván valakit, s csak félig jó vele... meg aztán ..."

„Meg aztán?"

„Azt hittem, bennem van a hiba ... hogy elrontottam magamat. Könyörgöm, elégedj meg ennyivel. Meg kell elégedned."

Mogorván csikordul az ajtó.

Az ajtó mögött suttogás.

Anikó viharzik végig a szobán, húzza fel a sortűz riasztású rolót.

— Nyolc óra.

Miklós rámered.

IMi ez az arcjáték? Mintha kényszerűség mozgatná.)

„Sose válassz magadnak olyan lányt, aki csak a szájából beszél."

„Mindenki onnét beszél."

„Annyit még én is tudok. Neked meg azt kéne tudnod, hogy másra gondoltam.” „Ugyan mire?"

„Legalább anyád előtt ne tettesd magad."

— Nyolc óra?

— Már el is múlt.

— A fejem — nyögi Miklós. Szájszöglete, mintha só rakódott volna rá, fehérük.

— Megint részegen jöttél haza.

— Megint.

— Kivel ittál, ha szabad érdeklődnöm?

— Bérces Karcsival.

— Ennyit ér a fogadalmad ...

— Pontosan ennyit.

— Attól a rohadt stricitől csak rothadást kaphat az ember.

— Kiváló grafikus.

— És szar barát.

— Alig ismered.