Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-07-03 / 27. szám

Az első júniusi hétvége igazi nyárral köszöntött ránk. Derűvel, ragyogással, tán épp azért, hogy feledtesse a korábbi bosszúságokat, fárasztó gyakorlásokat, s félszabadulttá tegye azon csoportok táncát, amelyek a XIX. Országos Népművészeti Fesztivál tánccsoportjainak versenyében a lévai (Levice) Barátság művelődési ház színpadán egymásnak és a bíráló bizottságnak táncoltak. Mert nézőjük a városból alig-alig akadt. Nem mintha zárt körű versenyt akartak volna rendezni élvonalbeli felnőtt népitánc-együtteseinknek, csak éppen nem „jön össze" Léván a telt ház, a közönség, s feltehetőleg azért, mert ezt a versenyt a városban különösebben nem is népszerűsítik.

Annál többen voltak azután szombaton és vasárnap Zselizen (Zeliezovce), a Schubert park szabadtéri színpada körül! Emberek ezrei töltötték meg a gyalulatlan, töredezett deszkákból eszkábált padsorokat, s tapsoltak szívet melengetőén a nógrádi szokásokat bemutató csoportoknak, amelyek a losonci (Lucenec) járás folklórjából adtak ízelítőt, s azt követően éjfélig pedig az ONF '83 nagydíjasainak, az ekeli (Okoliéná n. O.) Tátika, a gortvai Barkóca, a somorjai (Samorín) Csali és a szepsi (Moldava n. B.) Fehér Liliomszál gyermekcsoportoknak, a nyitrai (Nitra) Zobor folklóregyüttesnek, a CSEMADOK KB Szőttes Népművészeti Csoportjának, a Nyíregyházi Tanárképző Főiskola Néptáncegyüttesének, Király Györgyi és Béres Ferenc szólistáknak. S a hajnalig tartó táncházon is lemérhettük: egészséges érdeklődés nyiladozik fiataljainkban nemzetiségünk és az egyetemes magyar népi tánckultúra iránt.

Értékes, szép és látványos műsorokat kínált az idei fesztivál. Persze öröm üröm nélkül aligha létezhet. Vitát kavart egyrészt maga a verseny — és a helyezések —, s feltehetőleg ez a vita folytatódik még a jövőben is, mert az amatőr népitánc-mozgalom további fejlődési irányát, jövőjét érinti. Felnőtt táncegyütteseinket egyszerre jellemzi a befelé fordulás és a világra nyitottság. Táncaikban — többségükben — a hazai nemzetiségi népi tánchagyományokból, gyűjtésekből és koreográfiákból válogatnak, ezt ötvözik összefüggő műsorrá. S ezt is tartják elsődleges feladatuknak. Magyarországi vagy egyéb, határokon túli magyar táncokból kevesebbet mutatnak be, ugyanakkor azonban a zenei kíséretet e csoportok zömének esetében a tájainkra egyáltalán nem jellemző parasztzenekarok szolgáltatják. A táncházak és a parasztzenekarok meghonosodásával együtt azonban felvetődik az a kérdés is, hogy az e zenéhez illő s e zenét vonzó népi táncok — elsősorban az erdélyiek — milyen mértékben kerülhetnek (kerüljenek) be népi együtteseink műsorába. Az idei versenyen az Ekeli Summások (a verseny 2. helyezettje) táncolt mezőségi, kalotaszegi és sóvidéki táncokat, ragyogó technikai tudással, pontosan, kiváló színpadképet teremtve. A mindössze négy párra épülő kamaraegyüttes, gyermekekkel kiegészítve, biztató, ígéretes jelenség táncmozgalmunkban: példa arra, hogy a folyamatos, jó munka gyümölcse — ha lassan is — beérik. Hodek Mária öt év kemény munkájával maga nevelte fel e csoport bázisát, s a gyermekként táncolni megtanuló fiatalokból egy-két év múlva hivatásosakkal versenyt bíró és álló együttes lehet, hiszen csak létszámban kell gyarapodniuk. Az ekeli Tátika és a Summások még valamire jó példa. Nevezetesen arra, hogy művészet csak egy van, s még ha amatőrök állnak is ki a színpadra, a művészeti ág kívánalmait és követelményeit kell teljesíteniük, csak akkor alkotnak maradandót, értéket. Ez a törekvés a többi versenyző együttesre is jellemző (főként a győztes Új Nemzedékre és