Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-01-17 / 3. szám
Sárga virágai összehúzódtak, a zöldben így teljesen elveszett. Gergő! Tehát öl Szegény Matildka köténye, szoknyája most árválkodhat a szalagok nélkül. Még a süsüje szalagjai is itt kergetőznek a szélben. Berohant. Az öröm majd szétvetette. — Mi van. fécánykakas, honnan repősz? Válasz helyett körülugrálta a két kíváncsiskodót. — Megvan! Megvan! — Mi? — Hát a fa! — Azt bentrö is látnyi! A két öreg boldogan nézett egymásra, mert ami Juliskának örömöt szerez, az nekik duplán! Nemsokára llus szaladt fel, az egész szoba tele lett vele. Irigyelve nézte barátnőjét, mert neki vajon ki állít fát? — No mi van, falunyelve, mit hoztá? — kérdezte sógor. — Hú, sok mindent! — válaszolt lihegve. — Akkó kivele! — buzdította sógor. — Miklós írt! Magok még nem kapták meg? —írt? És mit írt? — Há, hogy gyünnínek haza. — Azt elhiszem. — Csudáre szip levehet írt! Még virágot is pingát rája! — No ládd! És neked nem írogat senki? — Még akkőne! Előbb az elsőnek kő kirepőnyi, csak utánna én! — Pegyig vót má ilyen, llus! És te is ekukurikóná valakinek a portáján, fíkomatta! — Én ugyan nem, de Juliska má alighanem! Erre senki sem felelt, llus is hallgatott, de a kíváncsiság majd megfojtotta. — Ki állította? — llus, llus, be sürgős! Pegyig azt csak a fa tudná megmondanyi. — Szent isten, há nem tuggyák?! Tán iderepöt a szomszíd erdőbő?! — mondta gúnyosan. — Ki monta? — Hát mongyák... Csak a hegy megett nyö ilyen magos. — FíkomattaI Te má ezt is tudod? — Jó van no, kérdeznyi csak szabad ? Meg azé gyüttem, főmehetünk-e a hegyre? Viv szünk ennyivalót, nos elmarháskodunk, ko> ránnyába meggyünnínk. — No iszeny, most kelt ki nem rigibe az \ ágybó, nos mingyá fő a hegynek! — Be fityik, nincsen cúkortoó! — Persze hogy nincs, de vasbó se, ha nem ! engedem a templomba, a hegynek meg í nekiengedem, mi? — Tik csak mennyetek, kukuríkójjatok. de [ níköle! — No iszeny, ezér kár vót fögyünnyi! — I llus megsértődött. — Akkó nem gyühet? — Nem! — Hát akkó, dicsírtessik! — Mindörökkí! — llus még kintről is jól j szemügyre vette a fát, majd odébbállt. Juliska Miklósra próbálta terelni a szót. : Nene tett-vett, az edényekkel csörömpölt. — Valahugyan nem kedvelem ezt a Illust... Mer ennek az esze sehun sincs. Méghogy fő a hegyre... Ezér a fájér is szorolonk, ha rágyün, hogy ki állította. : Anyádnak igény jó a szimattya! Julis azonban most nyugton maradt. Tar: tott az urától. A bordája még mindig sajgott. ; De pár nap múlva felüzent Imrével Gergőnek, i hogy ha még egyszer a ház körül mer ólál; kodni, lúgkővel önti le őt. Az üzenet Juliskáf nak is szólt. Gergő megmondta sógornak, hogy az el; maradásnak mi az oka. Juliska nem tudta . meg, hogy betegsége alatt Gergő megláto'< gáttá. Nene is hallgatott, mert megbánta, hogy Gergőt segítségül hívta az átöltözés■ hez. Csak annyit mondott, hogy Gergő érl deklődött. Juliskának ez is jól esett. Az egyik este Gergő magával hozta Andj rist. Szecskavágás közben félig-meddig megtörtént a leánykérós. Sógor nagyokat í pislogott, mert por csípte a szemét. Nagyo: kát bólogatott, mert örült, hogy megtörtént ; az, amit akart. Leült a vályúnak szánt jege' nyére és kereste a szavakat, hogy mindent : pontosan tudasson a fiatalokkal, amit ő már ; kitervezett, vagy ami miatt aggódik. — Most én lehetník a falu legboldogabb j embere, ha enyim vóna, de az annya ... Az ‘ annya inkább látná a szent Mihály lován, i mint Gergő ódalán! Ezt el köjött mondanom, I de ezt magatok is tuggyátok. Ö bizony na: gyón kivált a családbó, tán a üdére tojta I keserüsígnek! Sokáig hallgattak. Sógor háta meghajlott, : melle még jobban beesett. Beszélgetés közben Gergő arcát nézte, aki az istállóajtót ; támasztotta. — Hát akkó, mi legyen? — Azér vagyunk itt, hogy egy barázdába | típjünk! — Ény is így látom jónak, fijajim. De fiko! matta, kinyötiték a kacát, a csűrt, a kertet, a 1 gund meg veletek nyőtt! — Sokat forgattam ény is a dógokot, me : ződek még ezek! Ügyi én a katonaság után nősöltem, mer engem nem kergetett senki ; és semmi, de itt másugyan van! — okosko: dott Andris. I — Jó mondod, jó! — Gergőt igazábó rendes, böcsöletes emí bemek ösmerem! Még télen egurtdótuk, j hogy bárhugyan fordójjon is, mink a kamráhó ' ragasztunk egy eggyest. Nyáron kivettyük I hozzá a vályogot, nos kísz! Sógor helyeslőén bólogatott, majd nagyr sokára megszólalt. — Jó gundótátok, Andris fijam, de mink ; meg úgy szeretnink, ha ide keröne. Amink ■ van, az az övéké maranna. Ezt Terkáva mink ■ má rígen megbeszitük. A lentyi bentvaló maranna a két fíjjnak. Ha Julis semmit se • anna vele, Juliskának még akkó is többje l lenne. Andris a magukét becsületesen szétosz• tóttá, még az állatokra is sor került, végül ] úgy döntöttek, maradjon ez a hármuk titka. | Szegőékhez csak végső esetben mennek, : megvárják a fejleményeket szépen csendj ben. — No, Gergő fijam — fordult feléje sógor j —, csak megírjem, hogy igazábó az én fijam | lehessé.., — Gyuri bácsi, má csak szeret bennünköt [ az isten! — Hát ránk férne, nagyon is ránk fémé, me a rosszbó má élig vót. — Hát akkó megállapottunk? — Meg fijajim, meg! — mondta sógor a kezét nyújtva, és elköszöntek egymástól. — Akkó má ez is megvót — örvendezett sógor. Körüljárta az udvart, mindennek gon‘ dósán utána nézett. Vacsora után rátelepej dett a meleg siskóra. „Csak az anyja meg ne szagoljon valamit, i mert ránk gyújtja a házat!" — gondolta. De ; örült nagyon, hogy mégis túljárnak az eszén. Még hallotta a bakter tülkét, amint tizet fújt, utána mély álomba merült. Amikor beorditottak az ablakon, azt sem tudta, hol van! — Iá, iá, iá! — zúgott az udvaron az : eltorzított szamárordítás, macskanyávogás. — Füttyös Gyuri, gyere ki! Füttyös Gyuri, ■ gyere ki, ha leginy vagy, ha ember vagy, ] gyere ki! Nene és Juliska is felriadt, de lámpát nem ’■ gyújtottak. Sógor, amint magához tért az : ijedségtől, leugrott a siskóról és az ajtóhoz , sietett, de nem tudta kinyitni. Kint éktelenül : kacagtak. Az történt ugyanis, hogy az ajtó' hoz egy szamarat kötöttek, és sógor minél | jobban húzta befelé, a szamár annál jobban : kifelé. A patája megfeszült a kövekben, ami. vei a fa! alja volt kirakva. Vitéznek se híre, se : hamva nem volt, mert ki volt kötve, és egy : friss bárányfejet rágott. Nagysokára Juliska • kinyúlt a résen, és a nagykéssel elvágta a : szamár kötelét. Az fergeteges iázással végig; szaladt a hosszú udvaron, felóbégatta az , egész környéket. Már majdnem hajnalodon, ' mikor újból ágyba kerültek. Juliska sírt, nene ; jajgatott, sógor mérgelődött. Mindhárman ' tudták, ki tehette, de nem szóltak egy szót ? sem. Reggel Vitéz ugatására ébredtek. Elrágta a » kötelet. A kapura ugrált, majd visszaszaladt az ajtóhoz: Juliska kiugrott az ágyból, kikémlelt az ablakon, és nagyot sikított. Nene úgy megijedt, hogy visszahanyatlott. Sógor lekecmergett a siskóról. — Mi van? — kérdezte. — A fa! A fa... a májusfát kidöntöttik. még a kerítíst is megrongáták. — Barmok, állatok! — csúszott ki sógor száján. — Ilyen még nem vót ebbe a faluba! Hát má valóba elszabadót a pokol, majd minden napra kikérő valami! Te meg ne rijjá. ami eccer kidőt, fő nem támaszthatod! — De mér tettik? Kinek ártott? — Ládd! Sógor vigasztalni akarta nenét és Juliskát, de rettenetesen el volt keseredve, gyötörte a tehetetlensége. A sokgyerekes Annus apróságai a fa körül kiabáltak. A legnagyobb kezében a borosüveg, a többi kezében a szalagok. Amint megpillantották Juliskát, futásnak eredtek, de később megint visszaólálkodtak. Nemsokára sógor is kijött a fejszével és fűrésszel. Nene a szamár ürülékét takarította, majd a bolthajtást tapasztotta, amit az állat kínjában lerugdalt. Sok munka várt rájuk a határban, de otthon maradtak, hogy eltüntessék a nyomokat. A jövő-menők megálltak, és nézelődtek, kíváncsiskodtak. Juliska a szalagokból néhányat megtartott, a többit a gyerekek között szétosztotta. A fa koronáját a gyerekek elvitték, amiért segítkeztek a sógornak kerítést javítani. Ki szöget, ki lécet tartott, a nagyobb az ősszeapritott fát huzigálta a csűrbe. Amikor végeztek, egy csésze teát kaptak, vajas-mézes kenyérre. A gyerekeket így tavasszal felcsalta a kenyérevés reménye. Fát aprítottak, segítettek sógornak, teheneket, libákat őriztek, de be nemigen mentek, csak a pitvarban álldogáltak. Juliska és nene soha nem engedte őket haza üres kézzel. A szamarat még kétszer az ajtóhoz kötötték, de beletörődtek, nem csináltak nagy ügyet belőle. Egy idő után, úgy tűnt, hogy nyugtuk lesz, mert Juliska kedvességet színlelt. Sógort a tervei szinte megfiatalították. A szép rozstáblát nézve, már a négyük kenyerét látta. A szalmából fonott méhkaptárakat fakaptárakkal cserélte ki, családokat telepített, szaporított. „Kell a méz, ha jön majd a gyerek" — gondolta. A lakodalomra gondolva még két bárányt is vett. Húsukból a disznóhússal vegyítve jó kolbászt készít. Sokszor gondolt arra, hogy megosztja titkát párjával, de mindig elállt ettől, az asszonynép nem való titokörzésre. Nene nem győzte csodálni férjét... A bárányok vásárlásakor szóvá is tette: — Gyuri, Gyuri, ki fog még ezekve is veszőnnyi ? — Ugyan, Terka, meglesznek a tehenek mellett. — Meg, meg, szó se róla, de minek hajtod magadot ? Andrisék is kikinlódták a fiataloknak szánt fészket, már csak az aratást kell megvárni, hogy az új zsúpból rákerüljön a tető. Juliska az őszt várta, a leánykérést, ennek izgalmában élt. Százszor elképzelte, amint a két férfi ünnepélyesen végigvonul a hosszú udvaron, és nagyot köszönve megáll az ajtóban ... Ettől visszatért még az énekes kedve is. Csak nene nem tudott eligazodni az élet effajta labirintusában. De ami a tervezgetés a jókedv mosolyából rá visszatükröződött, őt is bearanyozta; fiatalosan tett-vett, mint régen, dudorászott a kis pitvarban főzés közben. Úgy június közepe táján llus rohant fel, mint akit kergetnek. Alig tudta maga után becsukni a kaput. Az ajtót zárva találta, ezért kiabált. (folytatjuk)
