Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-06-12 / 24. szám
A nehéz napokban kis Gergő volt a támasza. a kapaszkodó, aki állandóan a lába alatt ténfergett. A szomszédék Rózsikája iskolába ment, a kis játszópajtás már felesleges lett. Matildka csak bekiáltott érte. Nem ment be, mióta hire futott az esküvőnek. Juliskát nem lehetett megérteni, hiszen ő saját magát sem értette. Gyuri bácsi a bölcsöt pingálta, utána a koporsójával foglalatoskodott. Botra támaszkodva járt-kelt. A hallgatása Juliskának jobban fájt, mintha szidalmazta volna. Jakab is megérkezett. Juliska a mindenes ajtajában állt. A Jakab szót alig tudta kinyögni. Nem futott elé, Jakab ment hozzá, de szándékosan nem nézett rajta végig. Szó nélkül megölelte. Juliskának eleredtek a könnyei... — Ne ríjá, kis butám! — simogatta az arcát Jakab. — Ládd, hugyan vagyok e! — Sebaj, fácánykakas! — de az ő torkát is szorongatta a sirás, mert ö jobban szerette Juliskát, mint Miklós. — De gyere be, mit ácsorgunk a ajtóba! — Mék is, me látom, mákoscsík vanl — Morzsalíklé is van, eszö? — Nem, azt nem, csak csíkot. Gyuri bácsi éppen a levest kanalászta az ágyon ülve. Jakabbal kezet szorított, szélütött arcán a mosoly inkább sírásra görbült. — Sebaj, sógor, sebaj, fő az élet! — szája mondta, de a szive összefacsarodott a látottak után. Sógor csak bólintott. Jakab hallgatott. — Hallom, meglesz a lagzi... — nyögte ki nagy sokára. Juliska nem felelt. Zavarában a kötényét igazgatta. Egymásra vártak ... — Te, ahugyan elnyízlek, nem igény örösz! — Minek örőjek, nem mondanád meg? — Hát, magam se tudom ... — No ládd. nekem a legnehezebb, de nem engennek ínyi! Csak eröszakoskonnak velem! Az Hetemnek a fele a temetőbe ... — Minő kár írté, nagyon rendes gyerek vót. De Juliskám, mos má mit csináható? — A mama ... Az mindennek a oka! Minek eresztette rám azt a vadbarmot, no minek, kinek kőjött ez?! Erről eddig még nem esett szó. Sógor szinte belemerevedett a hallottakba. — Mama? — kérdezte hitetlenkedve Jakab. — Hát, ki más tenne ilyet a saját gyerekive?! Nem jó szántambó tettem, ezt tunnod kö! Ezt tennyi velem! Mikó meg má itt vót a baj, nem mondhattam meg Gergőnek ... Nem bírtam elmondanyi... Juliskának nehezére esett erről beszélni. A testvére segítségét kérte és megértését. Inkább meghalt volna, minthogy elmondja a teljes igazságot! Meg aztán elhinnék-e? Legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében! Gyűlölte a tehetetlenségét is, mert könnyebb lenne a teher, ha megosztaná velük. — A mama? — csodálkozott Jakab. — Mondom! — nyögte szégyenlősen Juliska. — De mé nem esté a torkának? Mé nem menekőté előle? — Hát hugyan, Jakab, hugyan, ha ránk zárta az ajtót?! Nem, nem lehetett, nem lehetett! Sógor leugrott az ágyról, még a botról is megfeledkezett. Le-fel vonszolta magát, nagyokat ütött az asztalra mérgében, és eszelősen kibálta: — Sárkány! Sárkány! Hogy az isten tegyen vele csudát! Alig lehetett érteni, mit mondott. Jakab visszaerőltette az ágyra. Juliska melléje ült, csitítani próbálta. — Ne fíje, egyhama nem visz el az ördög! Pegyig ennek is ö vót az okozója! Megá, megá, sétány, megá cigány, majd ellátom én még a te bajodot! — Hágasson, sógor bácsim. — Egyeg hágattam eliget, csak törtem azt a marha fejemet, és rád haraguttam, hogy besétátá a Farkas vermibe, mikó annyit figyelmeztünk, de most hallom csak, hogy másugyan vót! De mé nem montad mingyá, mi? — Nem kérdeztík ... Azt gundóták, hogy tán Gergöjé ... Mikó meg szerencsétlenő járt, má nem is bántam vóna, ha örökkí titok marad! — Igaz, igaz, nem kérdeztünk semmit. De máj adok én nekik esküvőt meg mennyegzőt, de mpgemlegetyik! Ilyen még nem vót a faluba, de nem ám! Vedd tudomásó, mink nem tárgyalunk, nem egyezkedünk, itt maradó és punktum! Anyád meg, verhetyi a seggit a főthő! Vagy mennyen hozzá ő! Hát ezé dídőgettük, ezé törtük magonkot, hogy prédának hagyiccson, hogy tönkretegyen!? Az a szívtelen, arra nem gundót, hogy valaki meg is dögöhetett vóna mijatta ?! — Még szerencse vagy szerencsétlensíg. hogy nem az a marha tette e lábaló, hogy nem mártotta beléje a disznóölő kést! — szólt közbe Jakab is. — Lássák, lássák, ezé hágattam ény is ... — Jobb is, legalább bíkessigbe nyugszik, pegyig be sajnálom, atyaisten, be sajnálom! — Nem jobban, mint ón! Juliska sírt, de olyan fájdalmasan, hogy mindkét férfi a sírással küszködött. A faluban jöttek-mentek a hírek, üzengetések. Minden háznál a Szegő lány esetét tágyalták. A szülést, az elhalálozást az esküvő várása háttérbe szorította. A kihirdetést megelőző szombaton Jusztinka a lekváros lábasokat hordta a padlásra, rosszul lépett, a létrafok kicsúszott a lába alól, olyan szerencsétlenül esett, hogy medencetörést szenvedett. Most a gipszágyat nyomta a városi kórházban. Az orvosok semmi jóval nem biztattak, mert alighanem a gerince is megsérült. Ez a hír mindenkit megdermesztett. Sokan nem is a szerencsétlenül jártat sajnálták, hanem a szenzáció elmaradását, ami igen élvezetesnek ígérkezett. Juliskának is nagy kő esett le a szivéről. A szerencsétlenséget fel sem tudta fogni. csak azt, hogy megszabadult. Sírt és nevetett örömében. A zárat rátolta az ajtóra, hogy senki ne zavarja. Reszkető kézzel szentelt gyertyát gyújtott. A gyér fénynél három ember imádkozott. Hálát rebegett istennek, hogy meghallgatta a kérésüket. Szinte észre sem vették, amikor a gyertya lángja ellobbant. Csöndesen aludni mentek. A kanóc füstje még sokáig terjengett a kis szobában. Juliska nem tudott aludni. Behunyt szemmel számolta a gerendákat. Számba vette a fontosabb iratokat, amelyek a gerendák alá voltak szúrva. A három király nevét ismételgette, és azon tűnődött, hogy vajon az ö gyerekét hogyan hívják majd ... Mindennek ez a születendő gyerek az oka! — ismételgette magában. Mennyivel boldogabb lenne nélküle. Talán el is tudna menekülni, de egy aprósággal még cselédnek sem veszik fel... Az elmúlt két hónap alatt igém megerősödött, és még hátra van három ... Mi történik még, mit tartogat számára az elkövetkező idő? — egyre azon törte a fejét, és rettegve várta a másnapot. Ha a kétségbeesés hullámai összecsaptak a feje felett, Gergőhöz menekült, most is nála állapodott meg. Szegény, már félt minden reccsenéstöl, roppanástól és főleg a borzalmas rémtörténetektől. Mi lesz vele, ha kicserélik majd a gyerekét? Ki védelmezi meg ettől? Hiszen erről sokat mesélnek, a „váltott" gyerekről... A boszorkányok minden hájjal megkentek, sok mindenhez értenek, van akiből idő előtt kinyomják a gyerekét! Óvatosan megsimogatta hasát. Félelmében imádkozott, s közben a gondolatai a temetőt járták. Barangolt az övéi sírjai között, és szíve a torkában kalimpált. Pedig alig várta az estét, hogy fáradt tagjait megpihentesse, de ennél jobban várta aztán a reggelt, hiszen napközben a sok munkától nem ért rá gondolkodni. De éjszaka a félelemmel és rettegéssel birkózik, ha elszenderedik. borzalmas álmok gyötrik, melyekben folyton menekül aprócska gyermekével, ismeretlen odúkban, sziklarepedésekben húzza meg magát, s ilyenkor Gergő a kapaszkodó, még álmában is csak hozzá tud menekülni, csak benne tud hinni... Siralmas, ha egy élőnek a halottba kell kapaszkodnia! De az élet kegyetlen. A zsúptetős apró házacskák nagyon sok szenvedést takarnak ... A napok, hetek, évek összefolynak, az értelem, az érzelem másodlagos, a föld az úr mindenek felett, s aki ebbe bele ' nem törődik, aki más akar lenni, mint ők, mint a többiek, azt kiközösítik, ferde szemmel néznek rá, mint most Juliskára is, aki nem ad hálát az istennek, hogy egy Farkas fiú felesége lehet! „Igen, elmegy szoptatós dajkának valahová! Úgy otthagyja ezt a falut, hogy bottal üthetik a nyomát!" — villant fel benne a gondolat. De mi lenne a gyermekével? Sógor, nene már magával is tehetetlen, és milyen anya az, aki elhagyja a gyermekét? Nem, nem, ezt nem teheti, hiszen még az állat sem hagyja el a kölykejit! Jaj, csak maradhatna minden úgy, ahogyan vanl Valahogy majd csak elboldogulnának ... Vagy ha lánya születne, talán György le is mondana róla ... Január végén nenéék bábaasszonyért szaladtak, aki Szegöéktöl a második szomszéd, de nem szóltak be Julisnak. Ő azonban megneszelte az eseményt. Otthagyta a főzést, és a csúszós úton nenéék után rohant, de sógor az orra előtt becsapta az ajtót. Nene lábujjhegyen megy, a kaszniból előszedi még a maga hímezte apró holmikat is, és gondosan az asztalra helyezi őket, közben kötényével a szemét törülgeti. A pólyakötőt többször is kibontja, összetekeri. Hónapokig hímezgette annak idején a saját gyerekének, aki nem jött érte. Most a sok drága holmi mégis gazdára talál, csak szerencsésen jöjjön a világra. Madár módjára tesz-vesz, ha Juliska feljajdul, megáll. A bábaasszony ilyenkor int, jelezve neki, hogy még messze van a szülés ideje. Éjfélre jár, amikor Juliska egy egészséges leánykát hoz a világra. A kicsike sírása sógort is kimozdítja. A pitvarban topog mert csak akkor engedik be, ha már mindent eltakarítottak. Amikor belép, Juliska már a tiszta párnák között pihen, mellette pólyába kötve a kis jövevény; gyűszűnyi szája, bele-belecuppog a semmibe, koromfekete haja nedvesen simul a kis fejhez. Juliska nem néz sógorra, az arcán a boldogság és a szégyen pírja ég. Nem is időzik mellette sokáig, a dunyhán pihenő kezére teszi az övét, és háromszor keresztet rajzol mindkettőjük homlokára. Egy pillantást vett még a kis betolakodóra, de hallgatása többet mond a kiejtett szónál. Az ajtóból visszafordul: — Panni, ha mégy, szójjá be értem, hazakísírlek. Még sötét volt reggel, amikor Jakab az apjával a kocsmárostól lovat és szánkót kértek. A pincéből három hordót tettek fel rá. Mire visszajöttek, nene és sógor jó melegen felöltözve már várták őket, a városi zsidóhoz igyekeztek a borral. Házőrzőnek Juliska apja maradt. Hogy ne tétlenül üldögéljen, a nagytőkét egészen a pitvar bejáratáig húzta, és nekifogott a favágásnak. Minden suhintásnál a megszokott módon nagyott nyögött, és mikor elfáradt, belopakodott, egy résnyire kinyitotta az ajtót, rábólintott a lányára, és visszament. Juliskának úgy tűnt, nagyon lassan múlik az idő. Délfelé a nyöszörgő kicsit próbálta megszoptatni, de nem tudta, mert még nagyon gyenge és lázas volt. A sógor hozta apró érmecskék, amelyek a pólyakötőre voltak kötve, tompán csőmentek. Majdnem felsikoltott, amikor Szemérmetés Imre kopogott az ablakon. (folytatjuk)
