Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-06-12 / 24. szám
KUCKÓ Bozena Trilecová Hurrá! Közeledett az iskolaév vége. Az elsősök kirándulásra mentek. Szenzációs kirándulásra! Egészen a Tátrába! Volt is ám nagy készülődés. Miska fűzőt hajszolt a bakancsába, Ivett viszont tarisznyát, Luba pedig a cipzárt javítgatta a viharkabátján. Végül szerencsésen elkészült mindenki. Az autóbusz az iskola előtt várakozott, a gyerekek beszálltak, aztán elindultak. Az autóbusz eleinte kisebb dimbeken-dombokon kapaszkodott fölfelé. Elkanyarodott jobbra, elkanyarodott balra, az ablakain túl pedig városok és városkák, falvak és falucskák maradoztak el. A legelőkön tehenek legelésztek. Az autóbuszban nagy volt a zsongás, mint egy méhkasban. A gyerekek ricsajoztak, énekeltek, kiabáltak. Csak Luba üldögélt csendesen, s az útmenti virágokat nézegette. Mivel azonban nem ismerte valamennyit, sebtében elkeresztelte őket: ezek a süketkék, azok a felejcsek, amazok a kíváncsikák, veréblábak, anyuka papucsai . . . Az út elkanyarodott, s ők beértek egy erdőbe. Hirtelen elsötétedett a világ, s a gyerekek is elnémultak. Aztán a lányok, mintegy jelszóra, visítani kezdték, hogy félnek. — Aki fél, ne menjen erdőbe! — kiáltotta Gabi. — Én ... én nem félek — suttogta a kis Ivett. Ilyen irtózatosan fekete fákat még nem látott életében. A rákövetkező pillanatban az autóbusz meglódult, a sofőr gázt adott. Kedves Gyerekek! 17. számunk rejtvényének helyes megfejtése Májusfa volt. Sorsolással könyvet nyertek: Nagy Erika Gömörmihályfaláról (Gém. Michalovce), Ármai Róbert Kürtről (Strekov), Tóth József Nagykaposról (Vei. Kapusany), Nagy Margit Dunaradványról (Radvan n. D.), Marasovszky Andrea Tardoskeddről (Tvrdosovce). 18. számunk rejtvényének megfejtése: Május 9., a győzelem napja. Könyvet nyert: Pandi Kornélia (Nagyszelmenc — Vei. Slemence), Balázs Klaudia (Fülek — Filakovo), Molnár Anikó (Szakállas — Sokolce), Vanyík Márta (Szelöce — Selice), Barta Sarolta (Hubó — Hubovo). 19. számunk rejtvényének helyes megfejtése: Majális. Könyvet nyert: Horváth Ernő (Nagymegyer — Calovo), Jakab József (Stúrovo), Kovács Andrea (Tiszacsernyő — Cierna nad Tisou), Lábadi Tímea (Padány — Padaó), Miskei Ferenc (Csáb — Cebovce). DRÓTKÖTÉLPÁLYA a kirándulók virágos rétek közt találták magukat. — Nini! Ott a Magas-Tátra! — kiáltott Ivett. — Ott van! Nézzétek csak, ott van! — kiabálta Miska is. — De hiszen az nem is a Magas- Tátra! Az csak egy ködgomolyag — harsogta túl a többieket Dása. — Márpedig én hófödte hegycsúcsokat látok! — így Ede. Neki lett igaza! A ködből óriási hegycsúcsok tűntek elő, s tetejükön csak úgy szikrázott a hó. — Gyönyörű időnk van, s így a kötélpályán jó magasra fölmehetúnk ... — örvendezett Miska. — De nekem nincs kedvem . . . — dünnyögte Luba. — Hogy-hogy? Talán még nem is mentél drótkötélpályán? — kérdezősködött Miska. — Hát... — Na, mentél vagy nem? — kíváncsiskodott Dása. — Nem! — dühöngött Luba. — És miért nem? — kiáltották a többiek. — Féltél? — kérdezte a kicsi Ivett. Luba elszántan hallgatott. — Féltél? Valid be! — kötekedett vele Ede. — Nem féltem. — De féltél! — makacskodott Miska. — De nem féltem. — Féltél, te hős! — Hát... egy kicsit... — vallotta be Luba. — Te talán nem szeretsz hintázni? — csodálkozott Ivett. — De. Csak mindig féltem, hogy az a kötél elszakad. — Hahaha, méghogy elszakad — nevetett Miska. — S éppen téged ne bírna el? Húsz ilyen Lubát is elbír egyszerre! — Tudom, de ... — Gyáva! — Ma is félsz? — kérdezte őt Dása. Luba hallgatott. A drótkötélpálya feljárója előtt hosszú-hosszú sor állt. Luba a legvégére maradt. Meglógjak, ne lógjak? Miska kinevetne. Meg a kicsi Ivett is. Miközben Luba ekképp töprengett, a sor csak fogyott, csak fogyott, s egyszercsak azon kapta magát, hogy már bent is van a kabinban. Megszólalt egy csengő, valami berregni. majd sípolni kezdett, és a felvonó megindult. A kabin szép lassacskán emelkedett fölfelé. De hiszen egészen jó benne, gondolta Luba. Mintha csak villamosban lennének. S közben még félni is elfelejtett. — Nézzétek, nézzétek csak, milyen kicsi minden! — kiáltotta Ivett. Luba kinézett az ablakon és úgy is volt. Egyre kisebbek lettek a házak, a fák, az emberek. Csak a hegycsúcs volt, ami nőttön-nőtt, s egyre magasabb lett előttük. — Kiskecskék! — kiáltotta akkor valamelyikük. — Méghogy kiskecskék! — sandított rá Miska. — Zergék, zergék! Nini. ott! — sivította Dása. Valóban. A sziklák között egy zergecsalád szökdécselt. A gyerekek azt sem tudták, hová nézzenek előbb. Minden olyan szokatlan volt számukra — a hegyek hatalmas láncolata, a törpefenyők subaszőnyege és a völgyben csillogó-villogó tavacskák tükre. A legjobban mégis fent a csúcson érezték magukat. Minden olyan volt itt, mint egy jégmesében. A korláton jégcsapok lógtak és a drótkötélpálya-állomást cukorfehér hó borította. A szarka szél elcsente Gabi sapkáját, Lubának pedig még a könynyei is kicsordultak a hidegtől. De mit számít egy kis hideg, amikor úgy örült annak, hogy egyáltalán felmerészkedett ide, s hogy ilyen, de ilyen magasan van! TÓTH LÁSZLÓ FORDÍTÁSA TURCSAN LÁSZLÓ ILLUSZTRÁCIÓJA
