Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-06-12 / 24. szám
Mikola Anikó új versei A halál kedvenc színei Ősömnek in memóriám A tűzhely esti fénye arcodon kihunyt Eltompult kezedben balta fűrész s megannyi penge öregszenek a kések is Száll száll a pernye havazik régi ünnepekre lassan elborít A halál néha óvatos: mikor mundérba öltözik, olyankor tompa tónusok, sötét színek jelképezik. Mivel hiú is egy kicsit, a barna, s patkányszürke színt úgy viseli mint elveit, s civilbe öltözik megint. A kék, a réz, a rőt, a zord neki, a kénsárga még jobban áll neki. A dzsungel-zöldről nem beszélve. Vasrozsdára és alvadt vérre emlékeztető színeket kever neki a gyors ecset. Mindig az új divat szerint: az új hullámnak rózsaszínt, püspöklilát a néma küzdelemnek haragos-kéket gúzsnak, köteleknek, salétrom-sárgát éhenhalóknak rézgálic-szint a borivóknak. Koporsónak szép mahagónit, . szemfedőnek acélt — valódit. Csak a fehér nem kell neki: a számvetést nem kedveli. Akkor már inkább feketét, vagy gyárkémények füst-színét, vagv pernye-színt a béna megadásét, vagy fád viaszt — zörgő papírvirágét. Az égszínkék? Ha más nincs, hát jöhet. Egy kis vigasz, egy cseppnyi enyhület az áldozatnak. Ajtód sötét keretében fellobognak a fák: Az erdő üzen hogy mindent megbocsát Karszt Heveny eső a forró mészkövekről felsistereg a gőz tépi a kiaszott füvet viszi a soványka földet is A domb fehéren szemérmetlenül tárulkozik ki a fénynek Lenn a hajlatban egymás árnyékában a fák Miféle ősi kín ez miféle szomjúság így kapaszkodni a tele vénybe? Ezer gyökérrel így inni nedveit? Hazának nevezni e maroknyi földet? (nőu) KERÉNYI GRÁCIA Mentőakciók — Szia, Lidka. — Szia. Mi újság? — Hallottad Búbocit? — Nem. Mi van vele? — Öngyilkossági kísérlet. Zárt osztály. — Mi ütött belé? Ezer éve nem láttam. Szerelmi bánat ? — Talán inkább férfiklimax. Olyan józan volt mindig, sose hittem volna. Nem kellene utánanézni? — Jaj, de igen, tudom, mikor bent feküdtem a Nyéki úton, mondták az orvosok, hogy aki egyszer megpróbálja, gyakran visszaesik. Fölhívnád? — Megpróbálhatom, talán már otthon van, de inkább te. Te sokkal jobban tetszettél neki. — Mikor volt az, legalább tizenöt éve! De jó, megpróbálom. Mentsük meg. — Mentsük meg. — Szia! — Mi újság, Lidka? — Nagyszerűen sikerült a telefonbeszélgetés. Azzal kezdtem, hpgy szükségem van egy ideggyógyászati könyvre, és te azt a tippet adtad, hogy ö biztosan meg tudja szerezni a munkahelyén. Én így egészen simán tudtam arra terelni a szót, hogy milyen beteg voltam, persze eltúloztam, a depressziómat meg mindent, és ö persze rögtön elmondta, hogy ő is, és kölcsönösen panaszkodtunk egymásnak, és nagyon megértettük egymást.' Tudod, ez a legjobb terápia, az orvosom kipróbálta súlyos katatonokkal, mihelyt ő kezdte a bajait panaszolni, a betegei rögtön aktivizálódtak, és csak vele törődtek mind. — Nagyszerű! És miben maradtatok? — Hogy néhány napon belül jelentkezik, és akkor megbeszélünk egy találkozót, elhozza a könyvet, és beszélgetünk. — Nem fogott gyanút? — Nem, dehogyis. — Nagyszerű! — Szia, képzeld, bemondta magát jövő szerdára! Elhozza a könyvet, alig várja a találkozást. — Csak félre ne értse a férjed! — Teljesen ki lett velem tolva, te vagy mindennek az oka! — Miért? Mi történt? — Eljött és nagyon jó formában volt és sokáig itt ült, és teljesen abban a hitben volt, hogy meg kell engem menteni, mert öngyilkos akarok lenni, és azt a terápiát sütötte ki, hogy kössek neki egy pulóvert meg egy kardigánt. De nagyon sürgősen, mert síelni megy a Tátrába. — Mióta tudsz kötni? — Ez az, hogy nem tudok, de nem mondtam meg neki, mert annyira fellelkesedett az ötletért, hogy milyen jót fog ez tenni nekem. Pontosan megbeszéltük, milyen színű és milyen vastag gyapjúból kössem, megmondta, melyik boltban vehetem meg a hozzávalót. — Veled vétette meg? Ne viccelj. — Azt ígérte, majd valahogy meghálálja. És kénytelen voltam megkérni az anyósomat, pedig tele volt munkával, és kifizettem neki a saját zsebemből. Még azt se kérdezte meg, hogy a gyapjú mennyibe került! A munkaterápia keretében. — És nem hálálta meg? — Küldött a Tátrából egy képeslapot.
