Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-06-12 / 24. szám
ez a karrierem Nekem Három és fél évtized az ember életében már önmagában véve sem kis idő. Még kevésbé az, ha valaki ennyi ideig áll helyt becsülettel egy és ugyanazon a munkahelyen. Nem gyakori az ilyen eset. A nyugdíjba vonuló ember tulajdonságaira, jellemére lehet következtetni abból, ha valaki abban a vállalatban mond búcsút szakmájának, évek hoszszú során megszokott mindennapi munkájának, amelyben azzal megismerkedett. Persze, ehhez sok-sok tényező szerencsés találkozására is szükség van, ám a fő szerepet mégis maga az ember játssza. Az az ember, aki hivatásnak érzi szakmáját, aki él-hal munkájáért, mert nélküle nem lenne teljes az élete. Drahomíra Smerdová a brnói Bytex nemzeti vállalat minőségi ellenőre. Már túl van a nyugdíjkorhatáron, ez év végéig mégis dolgozik. — Nehéz itthagyni ezt a munkahelyet. Életem nagy részét itt töltöttem. Nem az anyagiak miatt maradtam még egy évet... Nekem egyszerűen fontos ez a gyár. Nem is tudtam volna egyik napról a másikra nyugdíjba menni. Hiányoztak volna a munkatársak, a munka, az a légkör, amely több mint egy emberöltőn át körülvett. Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam. Bár fenntartásokkal jöttem ide — akkor még az volt az általános nézet, hogy a lány csak tanuljon meg főzni és varrni, elég az neki —, mert nem tanulhattam tovább, mégis hamar megszerettem ezt a munkát. Talán azért, mert itt mindig jó volt a kollektíva. Vállalatunk szőnyegeket gyárt, főleg exportra, de a belföldi piacra is. Az én munkám a kész termékekben hibát keresni, s minősíteni. Tudom, sokan elképzelhetetlennek tartják, hogy évtizedekig csomót keresni a szőnyegen érdekes munka lehet. Márpedig nekem az. Mert azért nem olyan egyszerű és monoton munka, ahogy az a kívülállónak tűnhet. Az az igazság, hogy nem is ezt csináltam egész életemen keresztül. Először szövőnőként dolgoztam néhány évig. Ellenőr csak az lehet, aki tisztában van a szőnyeggyártás minden fortélyával. Nekem ez volt a karrierem, hogy minőségi ellenőr lettem. De gyorsan hozzáteszem, hogy ezt egy csöppet sem fájlalom, sőt örülök neki. Ha nem mondanék igazat, akkor valószínűleg nem tértem volna vissza ebbe a beosztásba azután a hat év után, amelyet az üzem vezetőségében töltöttem, szakszervezeti elnökként. Szerettem azt a munkát is, mert mások ügyes-bajos dolgán segíthettem, mégis jobb nekem a termelésben ... Amikor az ötvenes évek végén párttag lettem, az volt a feladatom, hogy szocialista brigádot szervezzek. Meg is tettem. Aztán rájöttem, mi minden rejlik egy közösségben. Hogy milyen jó érzés, amikor közösen örülünk annak, amit együtt értünk el, csak tenni kell azért, hogy együtt örülhessünk. Ma már mindenki tudja, hogy a családi és a munkahelyi élet milyen nagy hatással van egymásra. Én gyermekkoromban szüleimmel, később családommal is harmonikus környezetben éltem. Tudom, jórészt annak is köszönhetem, hogy a munkahelyem légköre olyan volt, amilyen most is. Nyugodt, ahol nem az órát lesi az ember, mikor telik le a munkaidő... Ez velem még nem fordult elő. Hogy mi hasznom van abból, hogy ilyen vagyok? Nagyon sok. Úgy érzem, becsülnek az emberek, fontos vagyok nekik, hogy van értelme annak a munkának, amit csinálok, hogy nem élek hiába. És ez nagyon fontos. Legalábbis nekem az. S hogy mások is értékelik igyekezetemet, nem titkolom, jólesik. Az üzemi, a vállalati, az állami kitüntetések nemcsak önbizalmat és örömöt, nagyobb munkakedvet is adnak az embernek. Szerény körülmények között éltem mindig, mégis úgy érzem, sokat kaptam az élettől. Gyermekeim már felnőttek. A lányom közgazdász lett, a Brnói Nagyvásárban dolgozik, büszke vagyok rá. Többet ért el, mint amennyiről én álmodhattam ennyi idős koromban. A fiam meg a vállalatunknál villanyszerelő. Miatta sem kell szégyenkeznem. De ez már dicsekvés, ugye? Pedig távol áll tőlem, elhiheti, csak a boldogság hozza ki ezt belőlem. Mert legyen bármennyi gond is az életben, ha tesz róla az ember, megtalálja az örömöt is. Nekem a család volt mindig a legfontosabb, de szorosan mellette ott van még most is a munka. Ha nem a munkahelyi, akkor az otthoni, vagy az, amit mások és saját örömömre végzek. A nőszövetségi. Tagja vagyok a Csehszlovák Nőszövetség Központi Bizottságának, és Brno város egyik körzeti alapszervezetének az elnöke már ezerkilencszázhetvenegy óta. Chrlice az én szűkebb hazám, amely a város peremterületén húzódik meg. Az egykori falucska beolvadt a nagyvárosba. Az emberek azonban alig változtak. Itt még mindenki ismeri egymást, van jó szomszéd és jó barát. Mindenkinek egy-egy jó szava a másikhoz. És ez nagyszerű dolog. Talán ezért öröm a nőszövetségben is a munka. A fiatalokat sem kell rábeszélni arra, hogy közénk jöjjenek, a tartalmas rendezvényekkel, felejthetetlen kirándulásokkal, hasznos tanfolyamokkal értük el, hogy a város legnagyobb alapszervezete a miénk. S azt hiszem, nem tartozunk azon alapszervezetek közé, amelyeket nagyobb aktivitásra kell ösztönözni. Aki közénk áll, az tudja, a kötelezettségvállalás azért van, hogy azt teljesítsük. A munka-terv meg arra, hogy aszerint tegyünk valami hasznosat a társadalomnak, vagyis saját magunknak. Chrlicében is vannak már nagy lakóházak, és mégis sikerül onnét sok asszonyt kicsalogatnunk, mert nem igaz, hogy csak a rossz hír terjed gyorsan az emberek között. A jóra is felfigyelnek, csak legyen, aki vállalja a mozgató szerepét. Nálunk akad ilyen asszony és lány szép számmal, nincs nehéz dolga az elnöknek sem. Igaz, amikor elkezdtük, nehezebb volt. Most már van segítség, mert szerződést kötöttünk az alapiskolával, segít az ifjúsági szervezet, a nemzeti bizottság, mi meg nekik. S ha hulladékot, gyógynövényt kell gyűjtenünk, akkor azt nem nehéz megszervezni, mert örülünk, hogy együtt lehetünk, hogy néhány órára félretehetjük a munkahelyi vagy akár a családi gondokat, hogy jól érezzük magunkat, miközben magunkon segítünk. Ma már országszerte elismeri mindenki, milyen érdemei vannak a nőszövetségnek a népgazdaság eredményeinek javításában. Hogy én is részt vehetek szövetségünk országos kongresszusán, úgy érzem, megtiszteltetés. Örülök, hogy ott lehetek, ahol országvilág előtt számot adunk arról, mit tettünk a közelmúltban, mit szeretnénk tenni a jövőben azért, hogy társadalmunkban jólét, megelégedés s az egész világon béke legyen, aminél nem lehet fontosabb, nemesebb célja az embernek. Lejegyezte: Baranyai Lajos Rozsnyó Katalin, az udvardi (Dvory nad Zitavou) Auróra szövetkezet könyvelője meghatódva vette tudomásul, hogy a Szlovákiai Nőszövetség kongreszszusán az ellenőrző bizottság tagjává választották, s küldöttként részt vesz a Csehszlovák Nőszövetség prágai kongresszusán is. Meglepetés, nagy megtiszteltetés ez számára. És természetesen felelősség, mert ezentúl már nemcsak a helyi nőszervezet munkáját kell szemmel tartania, hanem az egész országét. Eddig egyike volt az udvardi nőszervezet 530 tagjának. Aktivistaként a sertéstelep dolgozó nőivel és a Jilemnicky utca asszonyaival tart személyes kapcsolatot. Az aktivisták utcánként és munkahelyenként osztották fel egymás között a tagságot, így tudják, kit mi érdekel, mibe tud és szeretne bekapcsolódni. Az ő utcáját fiatalok lakják. Hetente huszonöten-harmincan gyűlnek össze a tornateremben, s készségesen kapcsolódnak be a társadalmi munkába is, különösen ha az utcájuk „sorsáról” van szó, ahol még sok minden vár javításra. — Ezentúl már országos méretekben is látnia kell a gondokat. Ön szerint melyek a legégetőbbek? — A magám szakmájából indulok ki. A bérezésnél kezdem. A mezőgazdaságban nagyon eltérő a nők és a férfiak fizetése. Még ott sem teljes az egyenlőség. ahol teljesítmény utáni a bér. A vezető beosztásban. pedig sokkal kevesebbet kapnak a nők, mint ugyanolyan állásban a férfiak. Másik gondunk az
