Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-06-12 / 24. szám
CSALÁDI KOR Az alkotás, az alkotó munka s az alkotó személyiség fogalma manapság az egyre gyakrabban előforduló kifejezések közé tartozik mind a publicisztikában, mind az egyes tudományágakban, de mindennapi életünk szótárában is. Ez korántsem véletlen jelenség, s időszerűsége azzal magyarázható, hogy társadalmunk fejlődése nap mint nap új, egyre bonyolultabb feladatok elé állít mindannyiunkat, melyeknek sikeres megoldása többek között az új iránti nyitottság képességét is feltételezi. Ez a képesség pedig az alkotó személyiség egyik jellegzetes tulajdonsága. Ha tudománytörténeti szempontból közelítjük meg az alkotás problémáját, láthatjuk, hogy a „téma" nem új, évszázadokon keresztül a legvitatottabb tudományos kérdések közé tartozott. Főleg a filozófusok tették fel számtalanszor a kérdést — miben rejlik az alkotás titka, mi az a különleges, semmi mással össze nem hasonlítható erő, amely az eddig létezőtől merőben eltérő új gondolatokat és müveket hoz létre. A múlt nagy gondolkodói az alkotás fogalmát az emberi tevékenység két szférájával társították: a tudományos és a művészeti tevékenységgel. A tudomány és a művészet hosszú ideig a gazdagok kiváltsága volt, így az alkotás is évszázadokig a gazdagok képességeként élt a köztudatban. Az alkotás tudományos igényű vizsgálatában Marx és Engels munkái jelentették a forradalmi változást. Ők mutattak rá arra, hogy az anyagitárgyi tevékenység terén elsősorban a munka az, ami meghatározza a társadalom s az ember életét, majd a munka társadalmi feltételeit vizsgálva eljutottak a felismerésig, hogy bizonyos társadalmi feltételek és társadalmi viszonyok közepette a munka is alkotó jellegűvé válik. A munkát még ma is hajlamosak vagyunk a sztereotípia, az ismétlődő folyamatok kategóriájába sorolni, s szembeállítani a gyakran misztikus ködbe burkolt alkotás fogalmával. Ennek egyik oka, hogy a mezőgazdaságban, az ipari termelésben — gondoljunk például a futószalag mellett végzett munkára — még gyakori az olyan munkafolyamat, melynek jellege valóban nélkülözi az alkotás csiráját is. Nem feledkezhetünk meg azonban arról sem, hogy egy-Fero Spáőil felvétele (nőio) egy munkafolyamat alkotó jellegűvé válásában lényeges szerepet játszik a munkát végző személy is. A látszólag egyhangú munka sok esetben nyújt tág teret az emberi fantázia röptének, s nem zárja ki az alkotó módon való hozzáállás lehetőségét. Az alkotókészség az emberi tevékenység bármely szférájában megnyilvánulhat. Lélektani vizsgálatok bizonyítják, hogy az alkotás képessége nem „isteni ajándék", nem a kiváltságosok osztályrésze, hanem a személyiség normális fejlődésének szerves alkotóeleme. Azt persze nem állíthatjuk, hogy minden ember egyformán alkotó személyiség, de azt igen. hogy az alkotókészség kisebb-nagyobb mértékben minden személyiség struktúrájában fellelhető. S hogy ez a képesség mennyire bontakozik ki, tehát a megvalósítás lehetősége — illetve ennek a lehetőségnek a hiánya — a meglevő társadalmi körülmélesztésének mekkora jelentősége van, azt bizonyítják a felnőttkorukban az átlagot jóval túllépő, kimagasló alkotó személyiségek. Az ö alkotókészségük már gyermekkorukban tudatos irányítással fejlődött. Mozart például édesapja és nővére szakavatott irányítása mellett bontakoztatta ki zenei tehetségét, s már négyéves korában komponált. Említettük azonban, hogy az alkotás nem csupán a tudomány és a művészet sajátossága. Fontos szerepet' tölt be az alkotókészség a mindennapi problémák megoldásában is. Sőt, a szakemberek az alkotás folyamatát leggyakrabban a problémamegoldás folyamatával társítják, miközben nemcsak a nagy jelentőségű gondok megoldására gondolnak. Ide tartozik a helyes életvitel, a társadalmi-politikai munkában való aktív részvétel, a szabad idő megszervezése, a gyermeknevelés is. Életünk ezen szféKiből lesz ALKOTO EMBER? Régi téma új köntösben • Elődeink az alkotásról • Alkotás futószalag mellett? • Ne fojtsuk el gyermekünk önállóságra való törekvését! • Az alkotókészség és a hétköznapi gondok • Az iskola kettős feladatáról • Tények megoldása helyett gondolkodni tanítani! nyéktől függ. A szocializmust megelőző társadalmi-gazdasági alakulatokban az emberi munka szükségszerűen nélkülözte az alkotó jelleget. Pontosabban, ezekben a formációkban a tevékenység alkotó jellege csak mint meglevő, de megvalósíthatatlan elvont lehetőség létezett. A szocialista társadalomnak nagy szüksége van az alkotó módon gondolkodó és dolgozó emberekre, ezért nagy hangsúlyt helyez az alkotókészség fejlesztésére, melyet már a korai gyermekkorban el kell kezdeni. Az alkotásra való készség bizonyos jelei megtalálhatók minden gyermeknél. Tudatos és célszerű fejlesztésük az alkotó személyiség kialakulásának elengedhetetlen feltétele. Az alkotókészség fejlesztésére irányuló nevelés első számú szubjektuma a család. A kisgyermek fejlődésében a család játszik elsődlegesen fontos szerepet, amihez később társul az iskola s a tágabb értelemben vett társadalmi környezet. A szülőknek ezért arra kell törekedniük, hogy minél tágabb teret biztosítsanak a gyermek személyisége kialakulásának, s a szó szoros értelmében vétkeznek, ha elfojtják gyermekük önállóságra való törekvését. Pszichológiai felmérések bizonyítják, hogy azokban a családokban, melyekre a szülők (esetleg az egyik szülő) korlátlan egyeduralma a jellemző, a gyermek gondolkodása beszűkült. Azokban a családokban viszont, amelyekben elismerik s tiszteletben tartják a gyermek igényét bizonyos fokú önállóságra, ahol a gyermeket egyenrangú félként kezelik, a gyermek gondolkodása és tettei kimutathatóan tartalmazzák a későbbi alkotó személyiség elemeit. Fontos, hogy a szülök ne igyekezzenek gyermekük értelmi és érzelmi megnyilvánulásait mindenáron a már beidegződött, megrögzött viselkedési normák sablonjába szorítani. Hiszen az alkotókészség fejlődése elképzelhetetlen az alkotó képzelet, a fantázia érvényesítése nélkül, ami pedig törvényszerűen magával vonja a már megszokott határok túllépését. Az alkotókészség megnyilvánulásának egyik formája pl. a régi, megszokott környezetből való kitörésre irányuló törekvés. Ám ez a törekvés nem mindig pozitív irányú. Az érvényes társadalmi normák elvetése, a nihilizmus, különleges, néha nagyon is kétes értékű „értékrendszer", amely a fiatalkorúak egyes csoportjait jellemzi, nem azonos az alkotókészség megnyilvánulásával. Az alkotókészség megnyilvánulásáról ugyanis csak a pozitív, haladó irányú törekvések esetében beszéltünk. Hogy az alkotókészség gyermekkorban való fejrái gyakran állítanak bennünket olyan feladatok elé, melyeknek megoldására képtelenek lennénk anélkül, hogy ne lépnénk át a már adott módszerek, cselekvési típusok határát. Az alkotókészség fejlesztése tehát nemcsak a már gyermekkorban megnyilvánuló tehetségek kibontakoztatásában játszik fontos szerepet, hanem a társadalmi fejlődés és a személyiség kialakulásának is mindinkább nélkülözhetetlen feltételévé válik. Az alkotókészség nem azonos a szellemi képességek halmazával és a műveltséggel, s ezért nem is mérhető — legalábbis nem a teljesség igényével — a hagyományos intelligenciatesztekkel. Ezek ugyanis elsősorban olyan képességek megállapítására szolgálnak, mint az emlékezőtehetség, a figyelem összpontosításának képessége, a szókincs és a szavak használatának helyessége, s többé-kevésbé figyelmen kívül hagyják az alkotókészségre jellemző képességeket, amelyek közé sorolhatjuk a gondolkodás eredetiségét, a tapasztalatátvitel képességét, az asszociációs készséget. Nem helyes azonban tagadni a műveltség szerepét az alkotókészség kibontakoztatásának folyamatában. A tárgyi ismeretek összessége alkotja ugyanis azt az alapot, amelyre az alkotókészség épül. Ezért az alkotókészség fejlesztésénél az iskolára kettős feladat hárul — egyrészt az iskolai oktatás folyamatában szerzi meg a gyermek azt a műveltségi alapot, melynek hiánya gátolná vagy teljesen lehetetlenné tenné az alkotókészség kifejlődését, másrészt viszont az iskolának is törekednie kell arra, hogy az oktatás és a nevelés ne csak bizonyos mennyiségű ismeret átadására irányuljon, hanem pozitív módon hassa át ezen ismeretek alkotó jellegű alkalmazását mind a gyakorlati életben, mind az új ismeretek elsajátításának folyamatában. Az alkotókészség kibontakoztatására kedvezőtlenül hat az ismeretek kiforrott, „kész" formában való tálalása, Mert ne feledjük, gyakran nem is annyira a tény ismerete a fontos, hanem a megismeréséhez vezető út feltárása. Vagyis: nem csak a tudás a fontos, hanem az is, hogy tudjunk helyesen gondolkodni. A helyes gondolkodás birtokában a tudás is könnyebben szerezhető meg. Épp ezért kell szem előtt tartani, hogy a tanítás fő elve az aktív tanulás legyen. Az előzőekben leírtak természetesen távolról sem merítik ki az alkotó személyiség fejlődésének témakörét. Ám a lehetőség adva van, s az alkotás útján — mint tudjuk — bárki elindulhat. PhDr. SZAPU MARIANNA
