Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-06-12 / 24. szám
A fiam, a férjem, az apám, a szomszédom, a falunk népe A kl'aki emlékműnél. „Tetszik látni, annyi idősek voltak, mint mi, és még kisebbek .. hörögve, nehezen lélegzett. Helenka, Helenka, ne halj meg, kérleltem suttogva, ne mozdulj, várj, csendben légy, ha elmennek a németek, majd rám támaszkodsz, és elmenekülünk. De mire a németek elmentek, Helenka már meghalt. Megpróbáltam föltápászkodni, de nagyon nehezen ment, hisz hullák súlya nehezedett rám, ahogy erőlködtem, a kezem csuklóig merült a vérbe. Sikerült fölállnom, újból az ájulás környékezett, láttam, hogy anyám, apám, a bátyám, Emil és a nővéreim. Marka, Helenka halottak. A szobában, a konyhában, az udvaron halottak, szinte észre sem vettem, hogy megsebesültem én is, a lábam, csak úgy húztam magam után. Amikor a hullák alól kimásztam, a szomszédunk segített, a szomszéd házban életben maradt a nagymama, aki a tizenöt hónapos unokáját szorította magához. A pincében akartunk elbújni, de valami, nyilván az életösztön, arra késztetett, hogy eltűnjünk innen, menjünk, mindegy, hogy hova, merre, csak el innen. És néhány óra múlva a fasiszták, miután «lakban is legyilkolták az embereket visszatértek, és a Debnárék házát a hullaheggyel felégették. Ne maradjon nyoma az öldöklésnek... Ostry Grún és «lak vezetősége a koszorúzás és a békestaféta átvétele után kis „házi" összejövetelre invitálta a vendégeket. Az asszonyok, hiszen ez a nap tulajdonképpen az ő napjuk volt, felhordták az illatos húslevest, sorban hozták a frissen kisütött rántott szeletekkel púpozott tálakat, kínálták a könnyű hegyvidéki bort. Asztalszomszédom mozgékony, életvidám ember szemében lángocskák viliództak, jobban esett a falat, ha ö kínálta, szellemes közlékenysége ellenállhatatlanul magával ragadott mindenkit jókedvre hangolt. A neve: Frantisek Debnár, ő is emlékezik. „Tizenhárom éves suhanc voltam. Kora reggel volt. Nem értettem miért, s kérdezni időm sem volt már, a mi udvarunkba hajtották az embereket, főleg az öregeket, nőket, kisgyerekeket, de férfiakat is. Minden úgy összefolyt a géppuskák ropogásában. A családunkat a házban lőtték halomra. Semmi, de semmi érzés sem volt bennem, csak azt tudtam, hogy le kell esnem, és halottnak tettetni magam. Az idő megállt, nem tudom ma sem megmondani fél vagy egy, vagy több órát feküdtem-e így a hullahegy alatt. Valamit azért észleltem, azt, hogy a szüleim, testvéreim halottak, láttam, s ma is látom az akkor tizenegy éves Marienka testvéremet, ahogy védőn magához szorítja a legkisebbet, tizennégy hónapos Filip öcsénket. Halottak voltak. Látom őket így, ebbe az érthetetlen mozdulatlanságba merevedve ma is. Végül, hogy mikor, ne kérdezze, föltápászkodtam, kimásztam az ablakon, és elindultam. Felfelé a hegyoldalban, mert tudtam, hogy ott egy erdészlak van. Amikor odaértem, az ösztön tovább űzött minél messzebb attól a szörnyűségtől... Gyermekotthonokban nőttem föl. Aztán hazajöttem. És újból felépítettem a házamat, az otthonomat, pontosan a régi helyén. Szemben az emlékművel. De ha reggelente kilépek a kapun, s munkába indulok, a gyermekét szívére szorító anya láttán nem a múltra gondolok. Nem. A jelenben élünk és dolgozunk, és a jövőt építjük. Alkalomadtán — mert évente sok ezer ember jön a falunkba, hazaiak, külföldiek, s köztük németek is, és ilyenkor többnyire én vagyok az „idegenvezető" — a múltidézés a feladatom. De figyelve a nemzetközi élet eseményeit, ma már meggyőződésem, hogy a második világháborúban csak a hitleri fasizmust győztük le. De a fasizmus nemcsak „hitleri", más formában tovább él. Félelmetesen, fenyegetőn, többek között a nyugat-európai rakétatelepítésben. És megint csak ott vagyunk, hogy szembe kell néznünk a háborús veszéllyel..." * * * Másnap fölmegyünk a busszal «lakba. A falu közvetlenül a hegyek aljában fekszik, a Vtácnik ormai örködnek fölötte, lombos erdők s fenyvesek gyűrűje veszi körül, védőn övezve a házakat, udvarokat, otthonokat. A felkelés elnyomása és Banská Bystrica eleste után a felkelők nagy része ide húzódott vissza, mert a környék lakossága megbízható volt. A Vtácnik-hegységben működött a legnagyobb partizánegység. Itt összpontosult a Nálepka-brigád, a felső-nitrai Ján Zizka-brigád, a „vorosilovok", az Ernest Thälmann-csoport és a Bohdan Chmelnicky-brigád egy része. Pár ezer partizán ... Köztük magyarok, franciák, olaszok, jugoszlávok, angolszászok. Az autóbusz végállomása «lakban a főtéren van. Itt van a művelődési ház, a vegyeskereskedés, a plébánia, a vendéglő. És egy sor pad, ahol a nyugdíjasok találkoznak, megvitatják napról napra a világ folyását. Azért jöttünk, hogy Ján Benccsel, a helyi nemzeti bizottság elnökével beszélgessünk egy kicsit, s megmutassa a művelődési házban berendezett emlékszobát. Az elnököt azonban az éjjel beszállították a kerületi kórházba szívinfarktussal. Kissé elszontyolodva, tanácstalanul tébláboltunk a főtéren, mígnem egy idős bácsi megszólított s megkérdezte, mi járatban vagyunk, mert «lakban idegenek általában csak csoportosan jönnek, mi meg itt árválkodunk ketten a fotós kollégával. Pavol Lupca emlékezik. Hetvenhat éves. „Hát amikor Ostry Grúnban végeztek, rohanvást jöttek ide föl «lakba. Nem sokat teketóriáztak, s mivel kicsiny volt a falu, először a házakban végeztek az emberekkel. Emberekkel?! Asszonyokkal, öregekkel, csecsszopó gyermekekkel. Látták az emlékművet? No, ott van fölirva Anna Haringová kicsinyének a neve is ... Jozefka ... Az anyja éppen fürdette, háromhónapos is alig volt, a német fasiszta meg kitépte az anyja kezéből, és a falhoz csapta, aztán az anyát lőtte le. A saját portájukon így végeztek a Zúbek az Adamov, a Bista, a Pavlík és más családokkal. Nyolcvannégyen estek így áldozatul. Aztán odaállt a németek elé a papunk, ez a Rudolf Klucha, és összetett kézzel, megalázkodva könyörgött, hogy kíméljék meg a falu többi lakosságát, hiszen ártatlanok. Nos hát addig-addig tartotta őket szóval, amíg motorkerékpáron befutott egy összekötő német tiszt, azzal, hogy itt már nem kell gyilkolni, csak evakuálják a falut, de tüstént. így is történt. A csikorgó hidegben, fagyban gyűltek össze a megmaradottak, itt éppen, ahol most állunk, és a németek géppuskával terelték őket le, Zarnovica felé. Amikor aztán a menet elindult, «fakót is fölégették. És odalent, a völgy bejáratánál utóbb kitették a táblát: Bandengebiet! Wer in diesem Raum aufgetroffen, wird, wird ohne Aufruf erschossen!" (Bandák területe. Felszólítás nélkül lövünk.) * * * A felégetett falvak — Ostry Grún, Kfak, Hrabicov, Zupkov — elnéptelenedtek. A háború végéig csak az üszkös romok emlékeztettek rá, hogy itt emberek éltek. Egyszerű emberek, favágók, erdőmunkások. * * * Ostry Grún és Kfak a háború után rohamosan újjáépült. Családi házak, művelődési ház, óvoda, alapiskola, bolt. Mert a túlélők visszatértek, hazajöttek. Itt alapítottak családot, kezdtek új életet, s nemcsak az erdőgazdaságban dolgoznak tovább, hanem a környező ipari üzemekben keresik meg a kenyerüket. A háború befejezésétől számítva Ostry Grúnban és Kfakban immár jóval több mint ezer gyermek született ...! Anna Nováková, Frantisek Debnár, Pavol Lupca és a többiek pedig ott állnak a vártán, emlékezve és emlékeztetve gyermekeiket és gyermekeik gyermekeit : Őrködjetek! Soha többé háborút! LÁNG ÉVA (nŐ9)
