Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-06-12 / 24. szám
A felégetett falvak intenek Ék _ idén az első gólyahírt a klaki patak partján pillantottam meg. Egy pillanatra megálltam itt, ebben a tavaszi ragyogásban, s arra gondoltam, mily csodálatos a természet, a mindig megújuló, a megújulásban mindig ujjongó. Mert sem az erdők fái, sem a tovasiető patak nem emlékezik. Csak az ember emlékezik, holta napjáig. * * # Ezen a környéken, az egykori garamszentkereszti járásban — ma a Ziar nad Hronom-i járás — a partizánharcokra, hegyvidéki, hegyes terepre kiképzett fasiszta egység, az Edelweiss működött. Edelweiss annyi, mint havasi gyopár... Ez a különlegesen kiképzett fasiszta egység Közép- és Nyugat-Szlovákiában mintegy ötven megtorló akcióban több, mint háromszáz embert gyilkolt meg, több mint hatszázat ejtett foglyul, akiket a hazai fasiszta biztonsági szolgálatnak, csendőrségnek adott át, s akik közül a háború után egy sem tért vissza. Az Edelweiss különleges alakulat azonban nemcsak német katonákból állt, a parancsnok, Thun-Hohenstein őrnagy, sziléziai báró, beszervezte a hazai fasiszta szervezet, a Heimatschütz tagjait is. Ezek — ahogy Ostry Grúnban és Kl'akban ma is emlegetik őket : a „német szlovákok" — képezték az alakulat magvát, hiszen ők ismerték a hegyi utakat, a falvakat, településeket, és az embereket, akik nem hozzájuk csatlakoztak, hanem a partizánokhoz, vagy az otthon maradt civil lakosságot, akik a partizánokat támogatták. Báró Thun-Hohenstein őrnagy idillikus nevű alakulata, az Edelweiss, haditervében Ostry Grún és Klak 1945 januárjának 21. napjára volt bejegyezve. Ebben a két faluban összesen 146 személyt, köztük 56 nőt és 38 kisgyermeket gyilkoltak meg. Harmadnapjára visszatértek: Ostry Grúnban 112 ház és 78 gazdasági épület, Kl'akban 132 ház és gazdasági épület lett a lángok martaléka. Felégették ugyanekkor Hrabicovot, Prochot’ot, Zupkovot is. * * * Ostry Grúnban jelen voltunk azon az ünnepségen, amelyen az emlékműnél a zvoleni járás képviselői átadták a békestafétát a klaki völgy lakóinak. A koszorúzási ünnepségre összegyűlt vagy ezer ember előtt a tokajíki nők békefelhívását Anna Nováková olvasta föl. Anna Nováková, aki bizonyára nem ismeri a népirtás latin szavát, pedig átélte s túlélte a maga genocídiumát. Tízéves volt akkor, de annak a vasárnap reggelnek a szörnyűsége a tudat, a lélek mélységeiben oly plasztikusan él, hogy a képsorok álmában még ma is olykorolykor visszatérnek, s ilyenkor verejtékben fürödve, a rettegés szívdobogásával fölriad, s álmatlanul várja, mig fölvirrad a reggel... Anna Nováková emlékezik. „Vasárnap reggel volt, január huszonegyediké, havas, csikorgóan fagyos tél. Anyánk éppen a reggelit készítette, jó korán hozzá kellett látnia, sokan voltunk, nagy család voltunk. Aztán. Aztán ... a katonák lerohanták a falut, s mindenkit kihajtottak, és kora reggel lévén, hát a legtöbbünk persze csak úgy, pendelyben. Teremtőm, milyen hideg volt! A Debnárék udvarába hajtottak mindenkit, schnell! schnell! kiáltozták, s a puskatussal nógattak. Ott a Debnárék házában meg az udvarukon lőtték halomra az embereket. Én elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, félig a testvéremen feküdtem. Csurgóit a vér a szájából, Reggelente nem a múltra gondolok
