Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-06-05 / 23. szám
A fiú fél órával előbb indult, sétálva akart bemenni a könyvtárba. A Jázmin presszóba — ahol Évával szoktak találkozni — ösztönösen bepillantott a nagy üvegablakon keresztül. Nem, most nem volt szándékában fogyasztani, mert mindössze három forint lapult a zsebében. Éppen csak kíváncsiságból legeltette egy percig a szemét. Indulni is akart tovább, de egyszerre megdermedt. Bent a sarokban, ahol ök szoktak ülni, Éva egy másik fiúval beszélgetett. Először nem ismerte meg. csak miután erre fordította az arcát. Nagy Sanyi, aki két éve végzett, csapta a szelet Évának. Éppen valami kedvességet mondhatott, mert a lány nevetett, úgy. mint szokott — szinte hallotta csilingelő kacagását. Biztosan máskor is itt találkoznak — futott át rajta a gondolat... Be akart rontani a presszóba és odaállni elébük. Mit szólnának hozzá? Csupán megállna előttük némán, nézné őket egy percig, azután megfordulna, mintha semmi mondanivalója nem lenne, és csendben visszasétálna. Csak azért, hogy lássák, nem lehet az orránál fogva vezetni. — Most vele randevúzik, később jön hozzám a könyvtárba — mondta magában megvetően. Eszébe jutott, milyen ártatlan képpel javasolta tegnap, hogy feltétlenül találkozzanak az olvasóban. Lehet, Nagy Sanyit is ilyen behízelgő képpel hívta találkára. Lavírozik a kisasszony. Amelyik fél előbb bekapja a horgot, annál köt ki. Persze, Nagy Sanyi már keres, tanár úr! Ők meg csak ezután lesznek gyakorlóévesek. Nem, nem megyek be, ne mulassanak rajtam — határozta el. és továbblódult. Már nem tétovázott, szaporán szedte a lábát, közben azon töprengett, hogyan adja vissza a kölcsönt. Mert nem hagyja annyiban a dolgot, az egyszer biztos. Ő, mint valami szerelmes kandúr, úgy járkál utána, egy fúttyentésére ott volt mindig, ahol a kisasszony parancsolta. Bolond fejében már olyan elhatározás született, hogy összeházasodnak még a gyakorlóév alatt. Tulajdonképpen nem is ő határozta el, hanem Éva, ez is csak most jutott eszébe. Célzásokat tett Ibiékről, mondván, egybeklenek ők is és még néhányan az évfolyamról. Ez elég volt ahhoz, hogy beadja a derekát. Volt esze, vele mondatta ki az „igent”. Évike, a drága, éppen csak megemlítette. De úgy látszi, nem elég biztos a dolgában, és most fűzi a másikat is. Nagy Sanyi már az egyetemen is forgolódott Éva körül. Jól emlékszik rá, nemegyszer együtt jöttek előadásra, sőt a könyvtárban is gyakran szemközt ültek. Ugyanúgy, mint mostanában vele. A fiatalúr persze lekopott, amikor látta, hogy Éva hozzá húz. Két éve járnak már együtt, azóta szóba se került a tanár úr. Nem emlegette Éva, pedig nyilvánvaló, azóta is közöttük volt ez az alak, időnként még találkoztak is. De legalább ne ilyen pimaszul tennék, éppen abban a presszóban, ahol annyi kellemes órát töltöttek kettesben. Nagyon fájt a lány hűtlensége. Milyen odaadóan hagyta magát csókolni, milyen őszintének látszott, amikor a jövőről, az életről beszélgettek és közösen terveztek. Hát ennyi lenne a szerelem? Ilyen könnyen fel lehet rúgni, ilyen pimaszul lehet hazudni? Nem glóriás szent ő sem, volt már lánnyal dolga Éván kívül is. De mióta úgy látja, hogy összekötik a sorsukat, jóformán rá se nézett más nőre. Ott kacarászik azzal a másikkal. . . Még nem indult el, még nem vette fel az élszent pofát — gondolta dühösen. Megfordult a fejében az is, hogy nem váija meg a könyvtárban, egyszerűen el se megy ... Száz méter után mégis másképp határozott. Hadd jöjjön csak, lássuk, mit hazudik, mondta ki magában a döntést. Az olvasóteremben elővette a jegyzeteit, és megpróbálta idegességét leplezni. Ne vegye észre senki, mi dúl belsejében. Néhány sort sikerült megjegyeznie a szövegből, de aztán rájtött, nem megy a tanulás, bárhogy erőlteti is. Nézte a nagy falióra mutatóját, és a szorongás egyre gyűlt a lelkében. Már ide kellett volna érnie. Pontosan fél van, ekkorra beszélték meg a találkozót Vajon mit mond majd. miért késik? Azt jobban el tudná viselni, ha megmondaná az igazat. Közölje egyszerűen: vége mindennek, másba szeretett bele. Ez persze lehetetlen, bele kellene bolondulni, viszont ez még mindig tisztességesebb lenne... Ne hazudjon! Ne hazudjon! — zakatolt benne a gondolat egyre őíjítőbben. A felvilágosodás kora — nézett undorodva a jegyzetre. Szép kis felvilágosodást kapok én ma — gúnyolódott magán. — Modern emberek vagyunk, megértjük a dolgok lényegét hamar, nem csinálunk nagy ügyet belőle. Modem emberek, az atomkor gyermekei, mégis megesz a fene bennünket egy kis csalódás miatt. Kis csalódás? Köszönöm szépen! Az embert két évig az orránál fogva vezetik, ezt testvérek között is óriási felszarvazásnak mondják. Van nő elég, vissza lehet adni a kölcsönt. Mert tulajdonképpen mi különbség van nő és nő között? Két kis domborulat elöl, két nagyobb domborulat hátul, és kész. — De nem igaz! — üvöltött fel benne a keserűség. — Nem igaz! Hát miért éppen Éva tetszett nekem a sok közül? Miért éppen Éva... Hazudjak magamnak, mondjam azt: egy volt a sok közül... A mutató már öt perccel elhagyta a felet. Az asztaloknál halkan suttogtak, lapok zizegését lehetett hallani. A megszokott párok most is ott nézték egymást lopva, szemben, csak Éva nem volt sehol. Ez lenne a legpiszkosabb dolog a világon, ha el se jönne. Inkább hazudna, de ne lépjen le szó nélkül. — Egészen megbolondultam — kapott észbe hirtelen. — Előbb még azon könyörögtem, hogy ne hazudjon, mondja meg az igazat, és most meg már azt se bánnám. És végül az arcába csapnék, ha a szemembe hazudna. — Most már nem megyek el, azért is várok — határozta elszántan. Újra kinyitotta a jegyzetet, akkor nyílt az ajtó. Jött a lány mosolyogva, kissé restelkedve, letette sporttáskáját a kis asztal mellé, azután leült, és megszorította a kezét. A szoknyáját is a megszokott mozdulattal igazította el maga alatt, majd megszólalt: — Ne haragudj, nem tudtam előbb jönni. Nem szólt. Csak nézte. Majd megmondja, ha akarja, miért nem tudott előbb jönni. Hazudni fog? Mindent, csak azt ne! — Még egy sort sem vettem át, olyan bolond napunk volt tegnap, hogy semmire sem haladtam — mondta a lány suttogva. Színleli a nyugodtat — nézett a fiú mereven. — Ilyen színészi képességgel lenne megáldva? — ez hihetetlen. Ezzel a tehetséggel vezetett félre éveken keresztül? Hogy mosolyog, te jóisten, milyen ártatlan képpel! Nem bírta tovább. Kirobbant belőle: — Hol voltál? A kérdés hangosra sikerült. Többen odanéztek. A lány újra megfogta a kezét. — Tíz perc miatt ne légy ilyen dühös! Fontos találkán voltam! Nagy Sanyival beszéltem, tudod, két évvel végzett előttünk. Kollégiumba hív bennünket. Azt mondja, kérjük oda magunkat már a gyakorlóév alatt. Mindössze negyven kilométerre van Pesttől, vonaton is lejárhatunk .-.. És ami fo, ha véglegesen oda kerülünk, lakást is kapunk! No, ez csak megérte a tíz percet? Szólni nem bírt. Bólintott Nem mert a szemébe nézni sem. Az órán akadt meg a tekintete. Akkor ért a mutató a háromnegyedre. Federico García Lorca Soleá Feketébe öltözötten azt hiszi, hogy csepp a föld, és a szív, az véghetetlen. Feketébe öltözötten. Azt hiszi, hogy szerteröppen drága sóhaj s kiáltás szélfuvásban, messze ködben. Feketébe öltözötten. Erkélyét ha nyitva hagyja, erkélyén a hajnal átfut, s föl, föl, fid az égbe szökken. Jaj, jajajajaj, feketébe öltözötten. Tánc Carmen táncol odakint utcádon, Sevilla, hófehér haj s csillogó, táguló pupilla. Lányok! csukjátok a rácsot! Sárga kígyó, mint a láng tekerozik a fejére, s rémlik benne táncolóban réges-régi száz legénye. Lányok! csukjátok a rácsot! Mind kihalt az utca körben, s mélyén messzi félhomálynak andalúz szivekbe tört régi tüskék visszafájnak. Lányok! csukjátok a rácsot! Nemes Nagy Ágnes fordításai A 85 éve született spanyol költőre emlékezünk
