Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-06-05 / 23. szám
— Ides neném. ne rijjá, ne fi, nem vagyok beteg! — Felül, de nene mécseshangon tovább sír. És a bácsikája is sír az ágy végébe kapaszkodva. Nene két kezét a szívére szorítja, levegő után kapkod, s mint az eszelős egyet darál: — Drága magzatom, drága fíjam, ides gyermekem! Jajaj, jajaj, vígé mindennek, vígé! Jajaj, Gergőcském! Juliska csak most kezdi érteni, hogy valami nagy baj történt, és nagyot fordul vele a szoba. Kérdés helyett valami értelmetlen motyogás hagyja el a száját, lábai összerogynak és ő lassan csúszik az asztallapjába kapaszkodva. Félig nyitott szeme az almáriumra téved, annak üvege mögül a szűzanya néz rá, kék palástba öltözve, egykedvűen. — Hazugság! Hazugság! — ordítja, de a hang benne reked. Valójában még fel sem fogta, mi is történt. Nene a mécses hangján úgy húzza, ahogy a halottakat szokta siratni. Ö az ágyon fekszik keresztben. Valaki a lábát törölgeti. Bácsikája a maga csinálta széken ül, fulladása meggörnyeszti, egészen az ágyig hajol. Értelmetlen összevisszaság amit hall: valami a bárányokról, meg esküvő, pince, villám, kutya ... Kopognak. — Jó napot! Má ki is van terítve... — köszön be Andris szomorúan. Csak így, röviden, értelmetlenül. Ki, mi van kiterítve, és miért, mi történt itt voltaképpen ? És nene megint rákezdi: — Drága kis fíjam, jajaj, jaj, mi lesz velünk! Ides istenem, mi lesz velünk? — Nincs Gergői? — döbben rá a borzalomra. — Jézusom, mi lesz velem? — sikolt - ja. — Ha nincs Gergő, minek az ílet? Ha vele nem, néküle se! — ordítja magán kívül. Teste visszahanyatlik fadarabként, és eltompult agya csak a halál gondolatába kapaszkodik. A lélekharang már Gergőnek szól. Erre nagy erővel tör fel belőle a sírás, rázza az egész testét, bordáit majd szétveti a fájdalom. Nene ajtót, ablakot nyit. Tehetetlen emberként topog egy helyben, kapkodva kerül elő szenteltvíz, pálinka, de a görcs fogóként zárja össze fogait, a pálinka lecsurog nyakán, dörzsölik, itatni próbálják, de hiába. Sógor a férfi józanságával ráveti magát a rángatózó testre, a születendő gyermeket is féltve. Időbe telik, míg a görcs feloldódik, utána csend, mélységes csend, a nyitott ablakon csak a tyúkok egykedvű karattyolása hallatszik be. Szörnyű nap. A terhességet le lehet nyelni, de Gergő halála letaglózta őket. Virrasztani sem mennek, nehogy Juliska kárt tegyen magában. Gergőt kedden temették. Az idő borús volt, a nap a felhők mögé rejtőzött. Aki járni bírt, igyekezett, hogy le ne maradjon valamiről. Sokukat nem a részvét, hanem a kíváncsiság, a látnivaló csábította. A hoppon maradt menyasszony, aki már asszony, hiszen gyermeket hord a szíve alatt, akinek apja idő előtt felült a Szent Mihály lovára. Juliska kábultan, de nagy gonddal készülődött. Az övéi már az udvaron várakoztak, időben akartak érkezni, ha már a virrasztáson nem lehettek ott miatta. Nene beállt a pitvarajtóba, befelé lesett, követte minden mozdulatát. Ezt tette vasárnap óta. Ha már Gergő elrepült, legalább Juliskát nem engedik utána szállni! Most is, mint mindig, magukról megfeledkezve csak a születendő gyerekre gondolnak, legalább megmentik Gergő gyermekét az életnek! Juliska a kendők között válogatott. Haja koszorúba fonva, amolyan asszonyosan. Fekete szoknyát, kötényt vett fel, most a világoskék, nagyrózsás, sokszínű rojtoskendöt igazgatta, a fehér, hímzett zsebkendőt négy csücskénél fogva markába szorította, és kifelé indult, de úgy, mint aki se nem élő, se nem halott... Csak úgy feketéllett a környék, mint a varjaktól a vetés, amint megpillantották öszszesúgtak, de ö nem törődött velük, csak a lába alá nézett. Mindenki befelé tódult, ajtón, kiskapun egymást lökdösve. Látni szerették volna a szerencsétlenül járt halottat, akinek az arca kékesszürke, és nem fehér, mint más halotté. Sírósan károgtak, nyöszörögtek, de a fekete kendők alól Juliskát lesték, aki nem ment megnézni a szeretőjét, nem is sírt, nem is jajgatott, de még csak nem is imádkozott, amint elvárták tőle. Kihozták a koporsót. Juliska nem állt Matildkáék mellé, a másik oldalon maradt. Karikás szeme a szemfödelet bámulta merevül, mozdulatlanul... „Mezítláb futnak a tavaszi szélben a friss fűben, kis markában a nene hozta ibolyacsokorral, laskával kínálja, melengeti hideg kezét ..." A kántor tőle is búcsúztatta, de nem hallotta, mert nem is akarta hallani. Szája szögletében inkább mosoly, mint sirás reszket ... Minden szem rajta, de ő nincs közöttük ... Gergő barátai megemelték a Szent Mihály lovát, és lassan kifelé indultak. Juliska egészen hátraszorult, ment, mint az alvajáró; ha megálltak, ő is megállt, ha indultak, ő is indult. A kis zsebkendő-batyucskán sok kíváncsi szem megakadt, mert se imakönyv, se rózsafüzér nem volt a kezében. Ki látott még ilyet? — csodálkozva csavargatták a fejüket. A temetőben a pap mellé sodródott, az szinte észrevétlenül belékarolt, így értek el a tátongó sírig. Juliska a köveket, hantokat nézte. Gyönge, alig áll a lábán, a tömjén illatától émelyeg a gyomra. Gyorsan a kereszteken lévő írást olvassa: Ács Gergöné született Czakó Eszter... A lélekharang feljajdul, erre megrázkódik, a koporsót pedig elnyeli a tátongó gödör... Éneklés, sírás, jajgatás, minden összekavarodik benne. Úgy érzi nincs levegője, a zokogás megrázza a vállait, de befelé nyeli a könnyeit, szeme száraz marad ... Hátát már szúrja a visszatartott sirás. Kis Gergő maszatos kis kezébe nyomja a zsebkendő-batyucskát, közel mennek a sírgödörhöz. A kis Gergő a hantokon bukdácsol. Juliska kezébe kapaszkodik. A sírásók megállnak, a két kéz a gödör fölé hajlik, és elengedi a zsebkendőt. A gödörben szétnyílik, és elővillannak a májusfa szalagjai a hantok között. Gergő lábánál az apró csiga, amit a dunyhájára tett, mikor beteg volt, a földszeme követ is újból elnyeli a föld. A sok drága emlék visszakerül ahhoz, akiktől kapta, nem hagyott meg semmit, az emlékek benne élnek, elevenen. A gyermekszem megakad a kis fahalon ... — A halacska hozzája úszik? Juliska bólint, mond is valamit, de mintegy magának, s a föld már zúdul is a kis kendő tartalmára. A szalag villan itt-ott, és a két kék gyöngyszem néz a legtovább rá .. . Augusztusi fülledt meleg volt. Behúzódtak a hűvös szobába. Nénikéje az aludttejes köcsögöt kevergette. Jólesne, legalább hűsítene, ha már az étel napok óta érintetlen, de a tejből is alig ittak valamit. Keveset beszéltek, mindenki a maga gondolataival volt elfoglalva, így sötétedett rájuk. Lámpát se gyújtottak, bácsikája kint foglalatoskodott, és amikor bejött. Juliska és nene már ágyban voltak. Sokáig szöszmötölt a sötétben. Mondandója volt, csak nem tudott hogyan belekezdeni. Ki-kinézett az apró ablakon, mint aki vár valakit, mig végül a széket Juliska ágyához tette, és nehezen beszélni kezdett: — Idehállgass, Juliskám! No ez alatt a három nap alatt vót min törnyi a fejemet. Bizony, nekünk se könnyő, mer igenycsak megszerettük, hát még neked. Rivásvá nem megyünk semmire, se te, se mink! Ha valami szamárságot forgató a fejedbe, ne tedd, mer ügyi a egissigve szűkibe vagyunk, még egy csapást nem tunnánk túlínyi! — Hát, hát — nyögte nene. — Ha Gergő gyerekit az isten a világre segítyi, a mejénk, és ezt soha ne feledd! Csak egíssíg legyen, főnevejük böcsöletve. És firhö meg nem kö menned, ha nem akarsz, mongyon ki mit akar, ránk ezt mirte a sors, meg rád is, visejjük türelemve! Juliska nem szólt, csak a gerendákat nézte. — Figyelsz, kisjányom? — Ühüm. — Ha van eszed, nem töröcc semmive! Mink a nenédve a hátad megett állunk, amíg csak ílünk! — Hát, Így van, Gyurim! — Az anyád meg ide többet nem teszi be a lábát, ezt előre megmondom, me kipenderítem, isten az atyám! Előre mondom, meg tudom is, hogy meg fog környikéznyi, mint a sétány, de ne hágass rá, magadnak kö edöntenyi, mit is akaró, érted?! Ha pegyig időve gyünne valaki, hogy elvesz a gyerekve, az is a te dógod, ahugyan döntő, az a mi dörrtisünk is lesz. Csak azé mondom mindezt tudd magadot mihő tartanyi! Szegény beteg ember csak mondta, mondta mintegy magát is biztatva. — Ahugyan vígzek a sok tennyivalóval, nekifogok a böcsöfaragásnak. neki én! Nem haggyuk magonkot a csapásoktó térdre kínyszerítenyi, mer az gyün, mint a hívatlan vendig! Tovább nem is merte folytatni Juliska miatt, hiszen van annak most elég baja. Juliska sírt, mert nem mondhatta el, hogy kierőszakolt gyümölcs érlelődik benne. Gondolta, elhallgatja az igazságot, mint Gergő előtt is ... Csak attól rettegett, hogy ki ne tudódjon! Az öreget nagyon kifullasztotta a sok beszéd, a vigasztalni akarás. Levetkőzött, és befészkelte magát az ágyba. Úgy érezte, mindent elmondott, amit akart. Nene vénasszonyosan szemezgette a rózsafüzért, csak az érmecskék csilingeltek, amint imádkozott. A bakter már a tizet tülkölte, de Juliska még mindig nem aludt. A vigasz a bánattal, a remény a reménytelenséggel, az élet a halállal viaskodott benne. Hetekig senki nem nézett feléjük. Juliska elbújt, kerülte az embereket, csak a kis Gergő járt a nyomában, akit úgy dédelgetett, mintha Gergőből szakadt volna. Türelmesen hallgatta a mindenre kiváncsi fiú csacsogását, kedves arcán rajta-rajta felejtette a tekintetét, mert egyre jobban formázta a nagy Gergőt. — Mennyivel könnyebb lenne az élete, ha valóban Gergő gyerekét hordaná a szive alatt! De minden hiába, sorsát vállalnia kell, bármilyen nehezére esik is! így kettesben gyorsabban teltek a napok, csak az éjszakák voltak nehezebbek, ilyenkor az emlékeibe merült és abba az álomba, amit akkor álmodott, amikor Gergő már halott volt. De miért éppen akkor álmodta azt a furcsa álmot, hiszen már máskor is álmodott vele? Talán azért, hogy azt amit életében már nem tudott megtenni, megvalósítani, legalább álmában valósította meg! Be-behúzódott a csűrbe, újból és újból latolgatta, hogy érdemes-e élnie. A halál gondolatától nem tudott szabadulni... — Október, október... — sóhajtozta hitetlenkedve Juliska. Bizony, rohamosan közeledett az esküvője napja. Nene a piacra járt. Ha már meg kell lennie, legalább meglegyen a hozzávaló; a süvegcukor, a mazsola, a fűszerek. Úgy tett szegény, ahogy tennie kellett. Nem örült, de belenyugodott. Az élet kemény iskola, Gergőt pedig már úgysem lehet feltámasztani... A férje is lassan lábadozott, de nem beszélt senkivel egy szót sem. Azt gondolták, hogy megnémult. A kifizetetlen koporsók rendelői sorra jelentkeztek. Volt olyan nap, hogy sógornak hárman is segítettek. Juliska nem győzött főzni rájuk. (folytatjuk) (nőis)
