Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-06-05 / 23. szám

ségek növekedéséhez, esetleg a házasság felbomlásához is vezethet. De a szülőnek sem csupán örömök forrása az együttlakás. Tőle is tűrést, alkalmazkodást, addigi életmódján való bizonyos mértékű változtatást kíván. Csak hogy más példát ne említsünk, az együttlakással hangosabbá válik az otthon, a rádiózás, a magnózás, a gyermeksírás jócskán megnöveli a lakás zajszintjét. S a zajra sok idős ember különösén érzékeny!

Mégis a fiatal házasoknak több mint a fele a szülőkkel él együtt. Visszakanyarodhatunk tehát a lakásgondokhoz. Ennyire nincs lakás Magyarországon?

Ma Magyarországon annyi lakás van, ahány család. Ez meglepő adatnak tűnhet, de Így van. A baj az, hogy nem ott vannak a lakások, ahol a családok lakni szeretnének. Míg Budapesten nagyon nagy a lakásínség, a várakozási idő az új lakásra nagyon hosszú, addig egyes faluk kihalnak az országban. A vidéki családi házak egy része persze nagyon öreg, rossz állapotban van. Egy részük azonban szép, korszerű, mégis üresen áll. Pedig a szülők nagyrészt éppen azért építették kétszintesre, sokszor egyenesen kétlakásosra, hogy majdan a fiatalok is elférjenek benne. Ez azután nagyon sok további gondot hoz magával, hogy a kisebb faluk először értelmiség nélkül maradnak, mert munka híján először az értelmiség költözik be a városba, aztán lassan egész vidékek elnéptelenednek.

De mi mást tehet a fiatal, ha otthon, a falujában nem talál a végzettségének megfelelő munkát, mint hogy elköltözik?

Természetesen senki, még, a szülő sem kívánhatja a fiataltól, hogy mondjon le hivatásáról, a választott életformáról, amire rákényszerülne, ha a munkalehetőséget alig kínáló, a szolgáltatások vagy akár a kulturális élet terén alig fejlesztett faluban maradna. Talán hosszabb távon is az a megoldás követhető, hogy a szülök és a gyermekek elérhető távolságban maradjanak egymás mellett, hogy a fiatalok rendszeresen látogathassák a később esetleg ápolásra, gondozásra is szoruló idős embert.

A magatehetetlen vagy állandó gondozásra szoruló idős ember felügyelete azonban mégsem oldható meg több tíz kilométer távolságból napi munkába járás mellett. Mennyit vállal magára ezen a téren a társadalom?

Az idős emberek ellátására igazán nagyszerű rendszerünk van, ez azonban a rászorulóknak egyelőre csupán húsz százalékát szolgálja ki. A nyugdíjasházak állandó lakhelyet jelentenek, de ez csak egyfajta megoldás lehet, mert nem minden idős korú költözik ki szívesen megszokott otthonából. Más lehetőséget kínálnak a napközi otthonok, amelyek lényege az, hogy naponta meleg ebédet adnak, és alkalmat nyújtanak az idős embereknek pár órás délutáni, esti együttlétre, társalgásra, közös szórakozásra. Végül a házi gondozás, a betegnek, az ápolásra szorulónak nyújtott szolgáltatás, ahol a gondozó naponta felkeresi otthonában az idős embert. Ez a húsz százalék azonban azt jelenti, hogy továbbra is nagyrészt a család feladata, hogy gondoskodjék az idős szülőkről, sokszor a súlyosan szklerotikus vagy a magatehetetlen betegről is, ami viszont már nagyon megterheli a gyermeket és a szülőt egyaránt, és elronthatja a köztük lévő addigi jó viszonyt is.

KOCSIS ARANKA

Nagy László és Könözsi István felvétele

Bizonyos, hogy az a fajta családszerkezet, amelyben generációk egymás mellett élve, munkaerejük egészével járultak hozzá a családnak mint közösségnek, benne minden tagjának a fennmaradásához. amely éppen ezért elsősorban termelői közösség volt. s amely nálunk a paraszt- és a kézművesiparból élő családokat jellemezte elsősorban, már a múlté. Ismeretes ennek a családtípusnak az egyént s vele az önállóságot, a másságot, a kezdeményezőkészséget, az érzelmeket elnyomó, háttérbe szorító legfőbb jellemvonása. Megalapozatlan éppen ezért minden olyan sóhaj tozás, amely a régi nagycsaládot sírja vissza. De! Az ember gyarló és esetlen. Öregkorban például, amikor már a munkából kihullt, szívesen veszi, ha gyermekeit mága körül tudja, tehetetlenségében esetleg nem vigasztalja, ha idegenek ápolják; s a gyermek is, életének különböző szakaszaiban újra s újra visszatér a szülőhöz, „rászorul”. A generációk egymás mellett élésének újféle alapokon való kialakulásának lehetünk tanúi napjainkban. Ezekről a kérdésekről beszélgettünk dr. Kosa Erzsébet szociológussal, az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetének munkatársával az SZNSZ és a Szlovák Tudományos Akadémia „A nő és a család” elnevezésű idei tudományos konferenciáján.

Ön az előadásában a magyar fiatal házasok lakáshelyzetével foglalkozott, s ezen keresztül nyújtott átfogó képet a mai magyar családokról. Milyen módon jutnak lakáshoz Magyarországon ma a fiatal házasok?

Csupán tíz százalékuk kezdi közös életét önálló lakásban. Húsz százalékuk albértetezik. És 52—54 százalékuk a szülőkkel lakik együtt közös háztartásban. A közös háztartásban együttélők aránya Budapesten a leg-Egymás

mellett

magasabb (54 %), egyrészt, mert Budapesten a legnagyobb a lakásínség, másrészt pedig azért, mert a budapesti szülök vannak leginkább olyan szerencsés helyzetben, hogy gyermekük munkavállalás miatt nem kényszerül elköltözni a városból. Vidéken, amint haladunk lefele az egyre kisebb települések felé, ez az arány csökken.

Végül is örvendetes jelenség az együttlakás, vagy csupán szükségmegoldás?

Vannak jó oldalai és rosszak is mindkét félre, a szülőkre és a gyermekekre nézve egyaránt. Anyagi előnyökkel jár például a fiatal házasokra nézve. Mert a szülők szinte soha nem kérik a fiatalok anyagi hozzájárulását a közös háztartáshoz, azt mondják, hadd gyűjtsenek a fiatalok lakásra. Ez sokszor a szülőket túlórázásba, másodállás vállalásába kergeti, szóval egy olyasféle hajtásba, amilyent esetleg saját önálló életük megkezdésekor éltek át. Persze az, hogy a szülök túl sokat vállalnak magukra gyermekeik életéből, azután is, hogy azok már önállóak lettek megtörténik együttlakás nélkül is.

S az anyagi előnyökön és hátrányokon túl ?

Azon túl már egyértelműbb a kép. A fiatal házasok szempontjából sokszor nagyon előnytelen az együttlakás. Nincs terük és nincs idejük a fiataloknak az összeszokásra, az új, önálló életforma kialakítására. Mert a szülő — akár öntudatlanul — továbbra is gyermekstátusban tartja immár felnőtt gyermekét, éppen azért, mert az továbbra is' együtt lakik vele, mert eltartottja. Az önállóságnak a sokszor csak vélt, de sokszor valós hiányát a fiatal nagyon sérelmesnek érzi, ami saját házasságán belül a szerepek és viszonyulások tisztázatlanságából adódó feszültBeszélgetés Kosa Erzsébet szociológussal