Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-06-05 / 23. szám
\ Később azután a bátyám egy cselédlánynak kezdett udvarolni. Azért tetszett meg neki, mert mindig finom szappanszaga volt meg kisuvikszolt, tiszta, fehér vászoncipője. Ekkor elismerte a bátyus is, hogy igazam van. egy nőnek mindig tisztának kell lennie. Nem sokkal azután, hogy párttag lettem, háromhetes politikai iskolára küldtek a Nyitra melletti Patára. Ez vizsgával zárult, s akkor kaptam az ajánlatot, hogy legyek instruktor, vezessek olyan féléves tanfolyamokat, mint amilyenen én is voltam, a kezdet kezdetén. Nagyon megörültem az ajánlatnak, s nemsokára Újvárba kerültem, ahol akkor nyíltak először ápolónőképző tanfolyamok. Huszonnyolc-harminchárom lány váltakozott félévenként. Én irányítottam őket, meg az is az én dolgom volt, hogy előadásokat szervezzek a számukra. Ha most visszagondolok azokra a lányokra és magamra, őszintén be kell ismernem, hogy sokan nehezen birkóztak meg a tananyaggal, igen keveset tudtak. Ám ha segítségre volt szükségük, sosem tagadtam meg tőlük, mert nem felejtettem el, hogy én honnan jöttem. így fokozatosan ők is belejöttek a munkába. A mai nővérekkel összehasonlítva, természetesen nem volt olyan szakműveltségünk, mint a ma négy évig tanuló lányoknak, de a munkához, a betegekhez való hozzáállásunk sokkal jobb volt. Türelmesebbek voltunk, nyugodtabbak. Pedig többet dolgoztunk. Talán az is közrejátszott ebben, hogy míg a mai ápolónőknek rengeteg mellékes elfoglaltságuk van, fólia, háztáji, gyümölcsös, mi csak a hivatásunknak éltünk. A gyermekeinket is nagyobb önállóságra neveltük. S most is azt mondom: inkább legyen kevesebb pénz. de az ápolónői hivatás egész embert igényel. Csak a betegekre szabad koncentrálni, minden más mellékes. Telt az idő. Egyik tanfolyam a másikat követte. Én elégedett voltam, szerettem a hivatásomat, 1954-ben pedig beválasztottak az üzemi pártbizottságba és a szakszervezetbe. Minden olyan szép volt! S ahogy ott jártam osztályról osztályra, a nőgyógyászaton megismerkedtem egy fiatal cseh orvossal. Rövid idő múlva moziba hívott meg, csehül „biograf’-ba. Én nem tudtam, mi az, de nagyon gyanús volt nekem, mert ez a szó a kardiográfot juttatta az eszembe, meg azt, hogy a pincében vannak az ilyesfajta műszerek, ezért igen megsértődtem, hogy mit képzel rólam. Végül kisült, hogy miről van szó, s ettől kezdve gyakran jártunk moziba. Egyszer megkért, hogy segítsek télikabátot választani az édesanyjának. Engem ez nagyon meghatott, s arra gondoltam, ez nagyon rendes ember. De csak kb. négyhónapi együttjárás után mertem szólni az édesapámnak, hogy többször voltam moziban egy fiatal cseh orvossal. Mondtam, hogy szeretem, mert jó embernek látszik. Apám erre így szólt: „Mondd meg neki, hogy mi semmit sem tudunk neked adni, nincs staférungod. Tudod, hogy vagyunk. Valamikor az orvos vőnek rendelőt nyitott az apósa, hát nálunk ilyenre nem számíthat!” Azt feleltem erre: „Nem kérdezett ő tőlem ilyen dolgokat, édesapám, csak azt, hogy hány testvérem van. meg milyenek a szüleim. Én úgy érzem, ő is szeret engem.” Hogy cseh volt, nem jelentett bajt, hiszen édesapám Csehországban volt katona, jól beszélt csehül és németül. Amikor először mentünk együtt haza, ő" várt a buszmegállónál. A férjem, mert 1955 őszén megesküdtünk, nagyon jól érezte magát nálunk. Az édesanyám meghívta ebédre a testvéreimet is. Tizenöten voltunk, anyám „kincsei”. Persze, akkoriban furcsa volt, hogy egy cseh és egy magyar, pláne egy orvos és egy ápolónő házasodott össze. Nyelvi nehézségeink azonban nem voltak. A féljem igyekezett minél hamarabb megtanulni magyarul. De addig is megértettük egymást. A közös munka, az együvé tartozás volt a kapocs, amely egymáshoz fűzött bennünket. S hogy az ő szülei hogyan fogadtak engem? Ehhez tudni kell, hogy amikor a féljem megkapta a kinevezést, mint fiatal orvos. Újvárba, a nagyapja egész elrémült: ,fFiam, én Komáromban voltam katona, azok a magyarok igen heves vérű emberek. Szúrós szeműek, ekkora bajusszal, és alig szólnak egymáshoz, máris kinyílik a bicskájuk. Nekem semmi bajom velük, de igencsak szeretnek verekedni. Mi. csehek inkább énekelgettünk a kaszárnyában, azok meg inkább csak birkóztak...” S a sors iróniája, hogy a két megszeppeni cseh orvost épp egy ilyen szúrós szemű, nagybajuszú hivatalnok fogadta, Menk László, egy derék magyar ember! Amikor azután a férjem elmondta, hogy szeret egy ápolónőt, aki magyar, falusi szolid lány, négy testvére van, így szólt a nagymama, a bizalmasa: „Jól van. fiam, csak nagyon fekete ne legyen!” Mert azt hitte, hogy cigány vagyok! A deportáláskor ugyanis egy csomó cigány is fölkerült Csehországba, s ezek is magyarul beszéltek. Mindennek ellenére, amikor az esküvőnk VI. előtt júniusban először jártam náluk, nagyon kedvesen fogadtak. 1956-ban jöttünk Imelyre, mint körzeti orvos és körzeti ápolónő. Nagyobbik lányunk, Olgika, négyhónapos volt akkor. Emlékszem, a férjem tele koffer könyvet hozott hazulról, a többi könyvét pedig hetente egy nagy csomagban hozta a postás. Én nagyon szégyelltem magam, mert csak tizenvalahány könyvem volt. Egyik nap, se szó. se beszéd elmentem Komáromba egy nagy bőrönddel, hogy meglepem a férjem. Ez a mi famíliánk Fotó: Könözsi István veszek' könyveket. Hazacipeltem, kiraktam az asztalra a zsákmányt, s amikor hazajött a féljem, mutattam neki. Volt közötte Petőfi, Gárdonyi, de a nagy része nem sokat ért, csak a borítója volt szép. A férjem hümmögve nézegette, válogatta a könyveket. majd megszólalt: „Etelka kérem, ha máskor könyvet vesz. ne a borítólapot nézze, hanem a tartalmat.” Azóta nem veszek nélküle könyveket, még ma sem, pedig a féljem már megismertette velem az irodalmat, a földrajzot, a művészetet. Nagyon hálás vagyok neki ezért. .. Közben telt az idő. Nagyon nehéz körülmények között kezdtünk itt dolgozni. Sárfészek volt még akkor Imely. A féljem első körútjáról majdnem sírva érkezett haza, de amikor egyszer kiszaladt a számon, hogy menjünk el innen, azt válaszolta, hogy azt nem tehetjük, ott kell lennünk, ahol a legnagyobb szükség van ránk. Én akkor nem szóltam semmit, de még jobban tiszteltem, még mélyebben szerettem ezért. 1964-ben megszületett a másik lányunk, Szonya . . . A jelen ehhez a faluhoz. Imelyhez köt. Úgy érzem, megtaláltam az életben a helyem, s boldogsággal tölt el a hivatásom. Emlékszem, annak idején sokan le akarták beszélni a szüléimét vagyunk” arról, hogy elengedjenek. Úgy mondták az emberek, hogy az apácákat akaijuk kiűzni a kórházakból, pedig nem való ez a munka olyannak, aki féijet meg gyereket akar. S arra az örömteli pillanatra is emlékszem, amikor először öltöttem magamra a fehér köpenyt és a fehér sapkát, s a tükörben nézve önmagamat egyre csak azt ismételgettem: „nahát, ápolónő lettél. . .”. A mostani munkámnál nagyon fontos, hogy közel kerüljek az emberekhez, mert mi együtt élünk, mint egy nagy család. Tiszteljük őket, s ők is minket. Hozzánk bármikor be lehet jönni, nem telik le fél négykor a munkaidő... A családom is boldogsággal tölt el. A férjem józan életű ember, olvasni szeret nagyon. Jó, kényelmes lakásunk van meleg családi körben élünk. Olga lányom olasz—orosz szakot végzett. Bratislavában ment féijhez. a kicsi még tanul, portugál és francia nyelvet. Melegség tölt el, ha rájuk gondolok .. . De a múltam Búcshoz kapcsol. A háborúval kezdtem életem meséjét, s azzal is fejezem be. Mi, akik ott álltunk az új haza születésénél, úgy érezzük, egy pillanat alatt repült el ez a négy évtized. Ha a múltról szólunk, már a romjait sem leljük. S a fiatalok szemében minden hihetetlennek tűnik. Mit is mondhatunk nekik? Szerintem beszélni kéne az olyan emberekről is, mint például Lajos Gyula bácsi volt, aki hónapokig rejtegetett a házában egy zsidó házaspárt, akiknek sikerült Köbölkúton leszökni a vagonról. A falu tele volt nyilasokkal, német katonákkal, s minden búcsi lakos tudott a titokról. Amikor Lajos bácsi esténként hangosan dalolgatta, hogy éljen a Szálasi meg a Hitler, a felnőttek csak mosolyogtak magukban. .. De mesélni kellene a jóról is. Eltűnt a földekről az állat vonta eke. A szövetkezet kezdeti nehézségeit gyorsan leküzdötte a szorgalmas búcsi nép. Jöttek a Zetor traktorok és a kombájnok, sorra épültek az istállók, a farmok. Megalakult a színjátszókor. Felépült a művelődési ház, az új. modem óvoda és az iskola. A szövetkezetnek több tíz tonnás hűtőháza van, s évek óta első a tejtermelésben. Ha visszatérnének a háborúban elesettek, nem ismernének a falura. Tanácstalanul toporognának az aszfaltozott járdán, s talán el sem hinnék rögtön, hogy a cselédkönyvek a múzeumba kerültek, hogy az éhség, az osztva evés ismeretlen fogalom a fiatalok körében, s hogy ma senki sem jár már rongyos, foltozott ruhában. Persze mi tudjuk, hogy a háború sosem lehet nagy tettek korszaka. Ne legyen többet Búcsnak háborús halottja — nem hogy hetvennyolc, egyetlenegy sem! A háborúban csak pusztító erejét mutatja meg az ember. A békében megmutathatja alkotó erejét. Lejegyezte: LAMPL ZSUZSANNA A helységnevek szlovákul: Nitra, Komárno, Kolárovo, Stúrovo, Modrany, Nővé Zámky, Gbelce (nős) \ „Gál család
