Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-06-05 / 23. szám

Pavol Koy§ érdemes művész

Amikor a szívünk diktálja a szavakat

Milyen szavakkal is köszöntsem Elena Litvajová elvtársnőt? Milyen méltató szavakat írjak arról a személyiségről, akit sokrétű, gazdag politikai tevékenységéért már oly sokszor részesítettek a legnagyobb elismerésben és kitüntetésekben? Hiszen ezt mindenki tudja. Hogyan vázoljam fel életét, rajzoljam meg profilját a legendás hírű partizánnak és országépítőnek ? Hiszen őt még a pionírok is ismerik. Hogyan szóljak mindenkor kellemes találkozásaink maradandó emlékéről? Mert végtére is az emlékek az idő múlását jelzik, márpedig őrá az állandó, fiatalos optimizmus a jellemző. Hogyan gratuláljak neki? Hiszen ebből az alkalomból, száz- és ezerszámra kapja az üdvözlő leveleket És különben is, régi újságírói tapasztalat, hogy mindig könnyebb a számunkra ismeretlen emberről írni, mint arról, aki személy szerint is közel áll hozzánk. A fontolgatás észokait korrigálják az érzelmek — és viszont

Tehát hogy is kezdjem soraimat? Talán a legjobb, ha mellőzök minden formalitást, s az őszinteséget választom. Félre hát a formákkal, félre a zsánerekkej most, amikor a szívünk diktálja a szavakat

Csakhogy a szív sem tudja félretenni az emlékeket. És az én emlékeim visszanyúlnak a háború utáni évekbe. Elenka akkor még Chúfková, az SZLKP trenéíni kerületi bizottságán dolgozott Mi — mint éretlen gimnazisták — ide, a Hviezda mozi fölötti titkárságra jártunk plakátokért és egyéb propagandaanyagért. Emlékszem, hogy Martin Gajdossal egyszer annyit „zsákmányoltunk", hogy alig bírtuk elvinni a nehéz plakáttekercset No, de hamar megszabadultunk a tehertől, mert a plakátokat azonnal kiragasztottuk az utcákon, és a vasútállomáson átadtuk számunkra bizalomgerjesztő embereknek, vagyis olyanoknak, akik munkásruhában voltak. Elena Litvajová sohasem utasított el bennünket, tőle mindig kaptunk anyagot s ha ebből nem volt elég, akkor jó szót. Akkoriban a párt tisztségviselőinek nemigen volt idejük hivatalnokoskodni, viszont a gyűlésekre, az agitációra, a polemizálásra elegendő időt tudtak szakítani. Azokban az években a háború még élénken élt az emberek emlékezetében, a fasizmus bestialitása által ejtett sebek még túlontúl fájtak. Őneki nem kellett hangos szóval hirdetni az antifasizmust, nem kellett szónokolnia a szocializmusén, a békéén. A lényében volt a leghatásosabb érv: az élete. A saját, egyszeri élete, amelyet minden feltételt kizáróan a fasizmus elleni harc szolgálatába állított Két nővére belehalt ebbe a harcba, őt a szovjet elvtársak mentették meg — a tizenkettedik órában.

Néhány, nem is oly sok év múNa ismét találkoztam vele, az ifjúsági szövetségben, amelyben a pán kulcsfontosságú feladattal bízta meg. Személyes agitációval nyen meg, hogy dolgozzam a CSISZ-ben. Ugyanis az, amit mondott, saját meggyőződéséből fakadt, a példamutatásából, és éppen ezért minden szava hiteles és meggyőző volt. Az ifjúsági, mozgalom akkoriban a kezdeteknél tartott, hiányoztak a „nagy" tapasztalatok, de a mozgalomban megvolt az egyedülálló, sosem volt, óriási lelkesedés ereje. A mi E/enkánkban pedig megvolt az, amit a közismert Kalinyin-mondás jelzett: csak az gyújthat föl valakit aki maga is égő fáklyaként lobog. Nagyon jó! emlékezem akkori felszólalásaira. E felszólalások tartalmát aligha tudnám pontosan idézni, de azt az atmoszférát amelyet akkor a fiatalok körében tudott teremteni, még ma is érzem. Lelkesedést ébresztett az emberekben, minden szavában szív és lélek volt, és még azt is hozzá kell tennem, hogy mindennek, amit mondott súlya volt, a vezető tisztségviselő hitelessége volt benne. Hittünk neki, mert mindig az igazat mondta.

Csak egy példa. Az 1949-es évben az Ifjúsági Vasútvonal építkezésének „hajrája " volt, de egyes járások brigádjai kicsit késve érkeztek. Ekkor történt, hogy a CSISZ kerületi bizottságára, Nitrára, eljött Elena Litvajová. a CSISZ Szlovákiai Központi Bizottságának alelnöke. Megbírált bennünket Mi magyaráztuk neki, hogy kerületünkben az ifjúsági brigádok aratnak, és magyaráztuk egyéb nehézségeinket és bonyodalmainkat. Ő türelmesen meghallgatott bennünket. De azután megmondta a magáét. Úgy is mondhatnám, hogy „lehordott" bennünket. Kérlelhetetlenül bírált De egy pillanat erejéig sem dühösen, és minden szavában tárgyilagosan. Megmagyarázta a dolgok állását. A népgazdaság érdekeit. S ami a fő: „belénk szuggeráfta”, hogy a feladatokkal képesek vagyunk megbirkózni mind az egyik, mind a másik, sőt a harmadik vonalon is. Olyan erőt öntött belénk, hogy kerületünkben a brigádok a feladatokat valóban teljesítették. Hát így tudott érvelni. Képletesen úgy is mondhatnám, hogy mosolyogva bírált bennünket

S így végül is elérkeztem írásom magvához — Elenka Litvajová mosolyához Csakhogy — akarva-akarat/anul — ismét felbukkan egy emlék. Anyám szülőházára emlékezem. Anyám haláláig két kép függött a falon, két nő fényképe. Az egyik Valentyina Tyereskova, a másik Elena Litvajová volt. Mindkét arckép mosolya betöltötte az egész szobát. A női mosoly, nevetés önmagában gyönyörű, mámorítóan szép, örömet adó. Hát persze, tudom, hogy vannak gyönyörűséges női mosolyok, melyek a kameráknak szólnak — gondoljunk csak a sztárok mosolyára-nevetésére —, a népszerűségért De ismerjük azokat a női mosolyokat, amelyek a lélekből fakadnak, amelyek az életöröm napsugarát hintik szét. És ezek a mosolyok úgy ragyognak, mint napfényben a tátrai hó. Nem szeretnék elkanyarodni a témától, de meg kell mondanom, hogy anyám ezt a két képet nem véletlenül választotta. Mert a mezőgazdaság kollektivizálásának éveiben, a párt ügyének maga is odaadóan föláldozott mindent, az egészségét is, de sohasem vesztette el a mosolyát, nevetését derűlátó kedélyét Aki csak ismerte, még ma is emlékezik optimizmusára, arra a képességére, hogy örülni tudott az életnek — nos, hát ilyen volt az én anyám. És talán ösztönösen éppen ez az érzelmi töltés indította arra, hogy Elena Litvajovát példaképként csodálja, mert hiszen lelki rokonságuk oly nyilvánvaló volt! És barátságuk éppen ezért volt oly mély, oly ritkaságszámba menően értékes.

Nos tehát — nem lehet megkerülni, nem lehet nem észrevenni Elena Litvajová mosolyát Persze, a dolgok leegyszerűsíthetők, ha egy emberi arcon csak a mosolyt, csak a derűt vesszük figyelembe, s csupán ennek alapján „diagnosztizáljuk" magát az embert. Mert a komoly és szigorú arckifejezésű emberek is lehetnek lelkűk mélyén tele életörömmel, lehetnek derűsek és emberségesek. De Elenka Litvajová napsugaras mosolya, mondhatnám, úgy is, hogy olyan természetes mosoly, amilyen természetes az, hogy a nap süt és sugarai mindannyiunkat melengetnek. Akármily mélységekben bányászok emlékeimben, egyetlen olyan pillanat sem merül fel, amelyben láttam volna őt — mosolytalanul. Nevet a szája, nevet a szeme, nevet az egész arca. Mert hát ez is úgy van, hogy az őszinteséget, a kiegyensúlyozottságot a közvetlenséget, a mosoly igaz melegségét nem lehet semmiképpen sem lehet megjátszani. Ez a mosoly környezetétől függetlenül jelenik meg az arcán, mint ahogy a forrás feltör, akár a tűlevelű, akár a lombos erdők aljában. Egy szép nő mosolya hódít és jó melegséget ad, egy szép ember mosolya ráadásul emberségünket mélyíti emberibbé. És ebben az esetben mindkettő, ez is, az is mágneses erővel vonz

Őszinte és közvetlen mosollyal közelednek felénk azok az emberek, akik lelkileg kiegyensúlyozottak, akik hisznek az emberben, hisznek és élnek. Egy igazságosabb, humánusabb holnapért élnek. A jövőért, mely a kommunizmus felé halad.

Litvajová elvtársnőnek, párt-, közéleti és egyéb tisztségei súlyát hordozva, minden bizonnyal megvannak a maga egyéni vágyai, kívánságai, álmai. De a tisztségviselő, a feleség, az anya kötelezettségei közepette ezekre az idejéből nemigen futja. Szerencsés embernek mondhatom magamat hogy alkalmam volt megismerni benne a közéleti lényt és azt is, ami benne ösztönös avagy céltudatos, azt, hogy lényében ez a kettősség egybeolvad: ő az a kommunista, aki egész életét a szocializmus ügyének szentelte, s ezzel tulajdonképpen ezernyi és ezernyi embernek adta oda magát — azoknak, akiknek szükségük van a kommunisták munkásságára. És egyáltalán, lehet-e nagyobb boldogság annál a tudatnál, hogy a mások örömében, biztonságában, reményében és elégedettségében része, tán kicsinyke része van az én munkásságomnak is?! Elena Litvajová, a partizán, a kommunista, a népét, a Szovjetuniót, az emberiség békés jövőjét odaadóan szolgáló ember pontosan így nézhet vissza — az ő egyedülálló mosolyával — az elmúlt évekre. De: elégedetten? Talán nem is. Mert legyen bár mosolya nőiesen hódító, emberileg melengető, egyszóval gyönyörű, elégedettnek azért mégsem mondható. A szélvédett nyugalom és megnyugvás nem tartoznak tulajdonságai közé. Ellenkezőleg — életeleme a haladás nyugtalansága.

A kommunisták tulajdonságainak egyike az örökös nyugtalanság. A nyugtalan, forrongó elme, amely a jövőt fürkészi. És ennek a jövőnek a béke korszakának, utódaink békés jövendőjének kell lennie. Drága Elenka! Mi, a Te közvetlen vagy kissé távolabbi munkatársaid, mi az örök vén diákok — „csiszesek", szeretjük és csodáljuk a Te mosolyodban azt a végtelen, szikrázó nyugtalanságot. Sok még az akadály, melyet le kell küzdenünk, sok még a harc, melyet meg kell vívnunk, s talán van még visszakozás is, de mindennél több a ránk váró győzelem. Mert a miénk a jövő, mert a miénk minden mosoly — a mindennapjaink, a mánk mosolya. És holnapjainknak fényét a Te mosolyod: a becsületes, az egyszerű, a bátor nő mosolya, a forradalmár mosolya adja meg!