Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-01-17 / 3. szám
tésben is ott a lényeg, a „keresztesháború"-elképzelés. Most azonban, az amerikai rakéták nyugat-európai telepítésének megkezdése és a válaszintézkedések után szinte szükségszerű, hogy az amerikai politika felelős vezetői eltöprengjenek néhány dolgon. Az első: vajon az az ország, a Szovjetunió, amely önként kötelezettséget vállalt arra, hogy nem használ elsőnek atomfegyvert, megengedheti-e biztonsága oly súlyos veszélyeztetését, mint amit a Pershing—2 rakéták és cirkálórakéták telepítése jelent. A második: van-e elég bátorság Washingtonban kimondani a tényt: a másik nagyhatalom, a Szovjetunió szilárd, erős, öntudatos ország — nem lehet fenyegetésekkel, vad retorikával vagy „gazdasági elszigeteléssel", azaz embargókkal, bojkottokkal letéríteni választott útjáról. A harmadik: felismerték-e Washingtonban, hogy a szövetséges országok közvéleménye előtt mind érthetetlenebbé, indokolatlanabbá, élfogadhatatlanabbá válik az amerikai politika, amely most már jóval többször és többet lép a konfrontáció, mint a józan, a kölcsönös biztonság és egyenlőség ügyét szolgáló tárgyalások felé. A Reagan-kormányzatról írta az International Herald Tribune: „Olyan helyzetbe sodorták az országot, hogy az Egyesült Államok mus és marxizmus ellen, a kihívó fellépés Libanonban — ilyesmivel helyettesíti a Reagan-kormányzat azt, amit a Szovjetunióval szemben szeretne tenni, ha volna mersze hozzá. Az eredmény természetesen csak zűrzavar. A provokáció mértékéhez képest groteszk aránytalanságot mutat az erőszak jogellenes alkalmazása Granadában, a tengerészgyalogosok tényleges libanoni szerepével összevetve a veszteségek nagysága teljesen értelmetlen. A washingtoni kormány ama meggyőződése, hogy mindez összefügg, egyáltalán nem bizonyítható, s a hivatalos propaganda, a hazug nyilatkozatok sorozata elidegeníti az Egyesült Államoktól a nemzetközi közvéleményt ..Lehet, hogy éppen ennek felismerése téríti helyes útra a washingtoni politikát? Egy müncheni rajzoló úgy ábrázolta a rakétatelepítést, hogy a rakéták széttépték a telefondrótokat, azaz a kapcsolatokat. Az elszakadt vezetéket helyre kell (és lehet) állítani. kölcsönvett kimonóban Az eröpolitika ideje lejárt: a nukleáris háborúnak ugyanis nincs alternatívája. S ha visszaáll a rakétatelepítés előtti helyzet, nyitva áll az út az olyan tárgyalások előtt, amelyek az egyenlő biztonság jegyében valódi fegyverzetcsökkentéshez vezetnek. Tokiói ismerőseimtől tudom, hogy a japán esküvő elképzelhetetlen kimonó nélkül. Teljesen mindegy, hogy a menyasszony diáklány-e vagy egészségügyi nővér, esetleg valamelyik üzemben munkásként dolgozik, s az sem számit, hogy amúgy reggeltől estig a farmert koptatja, vagy éppen elegáns kosztümben parádézik. Az esküvőn kimonóban kell megjelennie, anélkül bizony nem mehet férjhez. A szimpatikus Mieko — aki újdonsült fiatalasszony — is be akarta bizonyítani, hogy a kimonóról hallottak fedik a valóságot, ezért az esküvő másnapján elhozta nekem megmutatni a nagy napon készült fényképeket. Jobban mondva — elcipelte, mert négy vaskos albumravalót fényképeztek össze a buzgó vendégek. A fotózó japán ugyanis megszállottja a hobbijának, s még az esküvőn is inkább fényképezőgép van a kezében, mint itallal teli pohár. Persze a szorgalmas fotózásnak más oka is volt: Mieko a hagyományhoz híven többször is átöltözött az esküvő napján, s minden átváltozását meg kellett örökíteni. Természetesen a kimonós volt a legbájosabb. Meg is kérdeztem az ifjú asszonyt, mit fog csinálni az esküvői kimonóval. Nevetve válaszolt — az már máson van, ugyanis a kölcsönzőből hozta ... A kimonó — az elegancia és a méltóság ezeréves hagyománnyal rendelkező szimbóluma — a mai száguldó világban kimondottan célszerűtlen viselet. Hímzett vagy kézi nyomásos selyme ugyanis tizenkét réteg különböző tömést, alátétet, fehérneműt takar, az obi, a kimonót összefogó három és fél méter hosszú, jó nehéz selyemöv megkötése pedig szintén jó adag türelmet igényel, hiszen a 300 ornamentális csomó valamelyikét kell eltalálni. Ezenkívül szigorú szabályok írják elő a kimonó színét, díszítőelemeit, kelméjének súlyát, u'jainak hosszát — viselőjének korától, az alkalomtól és az évszaktól függően. A fiatal japán lányok közül csak minden hatodik tudja, hogyan kell kimonót viselni. Azelőtt az anyák feladata volt, hogy megtanítsák rá lányaikat, de mivel ma már ők sem igen járatosak ebben í tudományban, a legutóbbi tizenöt évben országszerte iskolák és tanfolyamok nyíltak egyetlen tantárggyal: hogyan kell viselni a kimonót. A fiatal, munkaviszonyban levő nők ke rében azonban csak kevéssé hódít a „kimonónosztalgia". Kényelmetlen és szokatlan, olyan, mint a magas sarkú cipő annak, aki mindig csak alacsony sarkúban járt, — mondják. Egyébként az utóbbi tíz esztendőben ötven százalékkal csökkent a kimonógyártás üteme. De nemcsak kényelmi szempontok miatt utasítják el a modern japán nők a kimonó viseletét. A valamirevaló minőségű kimonó finom selyemből készül, amely még a legfinomabb érintésre is érzékeny, s a vízcsepp nyoma is rajta marad. Az ilyen kimonók méregdrágák, némelyik ára a több ezer dollárt is megközeliti. Az utóbbi évek legkeresettebb modellje 1200 dollárba került. Ezért a legtöbb nő az esküvői kimonót — mint az előbbi példa is igazolja — inkább kölcsönzőből veszi, ami egyetlen napra mindössze 400 dollár kiadást jelent. A kimonógyártók újabban áttértek a poliészterre. A szintetikus kimonó csak 150 dollárba kerül, és ami ugyancsak fontos, automata mosógépben is mosható. S bár akadtak, akik nem nagy jövőt jósoltak a „mű kimonónak", az első poliészter kimonó már megjelent a piacon, s minden bizonnyal jövőjük is van. Hiszen a hagyományos ünnepeket a legmodernebb japán nő sem tudja elképzelni e ruhadarab nélkül. szövetségesei már rémülten és GÁRDOS MIKLÓS idegeskedve figyelik az amerikai lépések gátlástalanságát és az amerikai magyarázatok naivságát, a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatok pedig rosszabb és veszélyesebb állapotba kerültek, mint bármikor az 1962-es kubai rakétaválság óta ... A grenadai invázió, a háború a közép-amerikai radikaliz-
