Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-01-17 / 3. szám

CSALÁDI KOR Vekerdy Tamás A kamasz: bizonyos mértékig — a családjától, ki kell várnia a családból érzelmileg — a családon kívül kell most már ideálo­kat keresnie, eszményképeket. Sze­mélyiségének érlelődése ezt követeli meg, így tud majd sikeresen beillesz­kedni a családon kívüli emberi világ­ba is, a társadalomba. De hogy meg­találja az utat a többi ember közé — sőt, hogy megtalálja az utat majd vissza a családjához is —, most előbb önmagát kell megtalálnia. A kamasz világa: a külön világ. Az ajtót is ezért zárja be, ezért keres valami titkos zugot, pincében, padlá­son vagy barlangban — ahová csak a kiválasztott kevesek léphetnek be, az életre-halálra barátok, a titkos társa­ság. segít, nem segíthet, hagyja, hogy a tornász önállóan végezze a gyakorla­tot, maga mozogjon — de mégis ott van a közelben, s ha kell, egy ügyes mozdulattal mégiscsak el tudja kapni, hogy megakadályozza a kéz-, láb- és nyaktöréseket. A kamasz: lusta. Fiziológiás lustaságról szoktak be­szélni. A kamaszkor előtt közvetlenül a gyerek növekedése egészen lelas­sul, néhány hónapra szinte megáll; s aztán hirtelen, mintha valami belső robbanás lökné szét, olyan iramú nö­vekedésnek ugrik, amilyet utoljára ké­téves korában élt át. A szervezet hatalmas munkát végez, a gyerek be­lefárad a növésbe. A régi, nyolcosztályos gimnázi­kibírhatatlan, lusta, szemtelen... Fotó: Milena Hrusková — Most már aztán igazán kibírha­tatlan ez a gyerek! Magára zárja az ajtót, ha hazajön! Ki hallott már ilyet? — Mindenen megsértődik! Hiszti­zik! Felesel! Neki semmi se jó! — Hazajön, aztán csak elveti ma­gát. Képes, és ott hever egész délu­tán de olyan lusta, hogyha a fél lába lelógott mikor leheveredett, hát úgy hagyja. Nem emeli fel. Legfeljebb még a magnót kattintja be. — Azt se tudom, hol jár! Ha meg kérdezem: úgy néz rám! Villámokat szór a szeme. — Hát egészen leromlott! Holott most kellene kivágnia a rezet! Most dől el, hogy tovább tanulhat-e, és hogy hová mehet. A kamaszkor — mondják — a má­sodik születés kora. Az első születés­sel egy elkülönült kis test jön a világ­ra, most: egy elkülönült én, önálló személyiség. A kamasznak el kell szakadnia — (őüs> A kamasz közössége — akár tet­szik ez nekünk, akár nem — a klikk. Az exkluzív, a másokat kirekesztő, a másokkal szemben sokszor agresszív zárt kis kör — amelyiknek megvannak a maga titkai. Kamaszkorban „klikkeket robban­tani" — lélektani tévedés. Ez az a „közösségi" forma, amelyikben az önálló individuum születik — nem azért kovácsolódik most ilyen titko­san, hogy „individualistává", önző, csak magának való énné legyen, ha­nem hogy képessé válhasson arra, hogy majdan érett személyiségként be tudjon illeszkedni egy igazi, egy érett közösségbe. Az önzők, a ma­guknak valók éppen hogy nem estek át a személyiségnek ezeken a szüksé­ges érési, fejlődési fokozatain — túl­zottan siettették őket, vagy megre­kedtek valahol. Szerves, élő közösséget csak sza­bad individuumok szabad társulása hozhat létre. A kényszerközösség épp úgy betegíti magát a közösséget, mint azokat, akik itt éretlenül össze­kényszerültek. A kamasz: elviselhetetlen. „Sün­­disznózik" — mondja a szaknyelv, ami azt jelenti, hogy kifelé fordítja tüskéit, lehetetlen megközelíteni — minden közeledésre sértéssel és sér­tődéssel válaszol —, ugyanakkor úgy igényli a gyengéd, a mit sem kérdező, a megértő szeretetet, mint utoljára talán hároméves korában. Mit tehetünk a kamaszért? Elviseljük a jelenlétét. Nevelni eddig kellett — most már „el kell engednünk a kezét", el kell viselnünk, hogy esetleg „érdemtelen" személyeket tisztel meg szeretetével, rajongásával — és így igyekszik elsza­kadni tőlünk. (Miközben igényli a mi szeretetünket, védelmünket is — de ezt semmiképpen nem tudja kimutat­ni.) Valahogy úgy kell viselkednünk, mint a jó tréner, aki most már nem umok negyedik osztálya — a tizen­négy éves gyerek osztálya, a mai nyolcadiknak felel meg — az egyik legkönnyebb osztály volt az iskolá­ban. Szinte csak ismételtek, új anya­got keveset tanultak. Azért volt ez így, mert úgy tartották, hogy ez a viharos kamaszodás időszaka — s most ke­vesebbet bír a gyerek. Azóta még többet tudunk ennek az életkornak az élettani és lélektani sajátosságairól — mégis arra kényszerülünk, hogy hete­dik-nyolcadik osztályban, tizenhá­­rom-tizennégy éves korában hajszol­juk meg igazán a gyereket. És most állítsuk döntés elé: mi akar lenni ? mi lesz majd belőle? A kamasz míg egyfelől lusta, és utálja, ha apró-cseprő dolgokért ug­ráltatják — másfelől „lehetetlen", nagyszabású feladatokra szívesen vállalkozik. Pláne családon kívül. Gyűlöli, ha cigarettáért, szódáért, újságért szalajtatják — de szívesen hord le tíz mázsa szenet, vagy haso­gatja fel a tűzifát télire, vagy meszeli ki az egész házat, vagy akár az isko­lát. Szereti a nomád életet, szeret mindent elölről kezdeni, szeret üres zsebbel útnak indulni — majd valami lesz, majd adnak neki —, szívesen dolgozik együtt felnőttekkel olyasmi­ben, ami azoknak is éppen olyan új és idegen, mint neki. (Ilyen a helyzet például táborozáskor, amikor min­dent elölről kell és lehet kezdeni, a ház- vagy sátorépitést, a tűzrakást, a főzést, a vízhordást, a gödrök kiásá­sát és mind a többit.) Az önbizalma ugyanis két végpont között ingadozik: ő mindent tud, és mindenre képes, „geniális" — ő sem­mihez nem ért, semmit nem tud megcsinálni, semmirevaló ő minde­nestől, szerencsétlen. Magányos. Öt senki nem szereti. Nem is lehet. Ő sem szeret senkit. Ö mér ilyen — ezeket gondolja magáról. Zavart és ideges. Ki vagyok én? — ez a ka­maszkori naplók és költemények és ez a tükör előtt elbámészkodott órák egyik fő kérdése. Milyen vagyok? — ez a másik. Mondtuk már, s most újra mond­juk: a kamaszt a törvény érdekli min­denben, a szabály — a tudományok­nak „a vége" vonzza, gyűlöli a részle­teket. unja a kásahegyet. Iszonyú éles szemmel figyeli kör­nyezetét. ítélőereje rohamosan nő — kritikai ébersége szinte elviselhetet­len. És persze elsősorban azok felett ítélkezik, akiket legjobban ismer: a családja felett. A kamasz esett álla­potában vigasztalást meríthet a mű­vészetből. Egyrészt a „nagy" művé­szetből, aminek ismeretéhez — ver­sekhez, zenéhez, képekhez, írói élet­művekhez — már eddig elvezettük, másrészt a saját művészetéből. Ver­set ir, fest, rajzol, zenét szerez. A művészet harmonizáló ereje nagy se­gítség kamaszkorban. A kamasz: átmeneti állapotban van. Se nem felnőtt, se nem gyerek. Az a dolga, hogy kamasz, hogy töké­letes kamasz legyen — idétlen, idom­­talan, sokszor elviselhetetlen. Mi pedig nem lehetünk olyan „hit­ványak és önzőek", mint Dosztojevsz­kij Kis hősének felnőttjei, akik: „ .. .durván nem ismerik el az igazsá­got eltérő, átmeneti és nem kész formában, és mindent elutasítanak, ami még nem kész, nem megállapo­dott, és még forr." Az ilyen felnőtt nem tudja, vagy elfelejtette, hogy „milyen nehezen készül minden do­log"? A kamasz beszél, és megbicsaklik a hangja; két hete még jó volt rá ez a nadrág, most már a bokájáig sem ér; pattanás üt ki az arcán, hiába mosak­­szik. Egy-két lány észreveszi a torna­órán, hogy „túl nagy" a melle (hama­rabb fejlődik ki, mint a többieké), és ezt első ijedtségében szégyellj, haj­­lottan leplezi, a vállát előrehúzza. A kamasz önmaga számára is sok­szor idegen, idegenné válik a teste, megnőtt nagy keze, lába. — Ne izgasd magad, velem is igy volt... én is ilyen voltam ... — egy­két félmondat ebben a modorban nagyon is megnyugtató lehet. De az igazi segítség: ha előkészít­jük rá, hogy mi fog vele történni. A gyerek természetesnek tartja, ami be­következik ha tudja — a családi törté­netekből is —, hogy ez már apjával, anyjával, nagyanyjával is így történt meg, és némi humorral várja, hogy nos, vele hogyan lesz. Mire a gyerek kamaszkorába ér, meg kell tanulnia biciklizni, korcso­lyázni, úszni-evezni. Ha eddig nem szokta meg, hogy uszodába járjon vagy a jégpályára, s így nem igényli, most hiába küldöz­getjük, lehet, hogy azért se megy. A kamaszt kamaszkora előtt kell nevelni. Ne leselkedjünk utána, ne faggas­suk — ne prédikáljunk neki. Hallgassuk meg, amit elmond — segítsünk rajta, ha bajba jut. Nem arról van szó, hogy ne nyilvá­níthatnánk ki véleményünket — de ez valamiképpen egyenrangú emberek közötti véleménynyilvánítás legyen, ne pedig meggyőzésre törekvő prédi­káció. Ha a kamaszt nem akarjuk meggyőzni — jobban odafigyel a mi igazunkra is.

Next

/
Thumbnails
Contents