Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-05-22 / 21. szám
„Vége mindennek, vége! Kijátszottak, be- f csaptak! Ujjonghat az anyja, aki élve rázárta a kripta tetejét. Hiszen György nem véletle- | nül lepte meg ... Amitől úgy rettegett, bekö- l vetkezett. Miért, istenem, miért? Hogyan tovább?" Tódultak torkára a ki nem mondott szavak. „Ha elmondja az igazat Gergőnek, vajon elfogadja-e a kakukktojást? S ha igen, hogy fogják nevelni a nem kívánt jövevényt?" Kapkodva szedte a levegőt, tétova lába minden követ, gödröt megtalált. „Talán a halál?! Az mindent megoldana! Csak el ne bőgjem magam!" A zsebkendőbe kötött pénzdarabot szó- | rongatta, hogy körme a tenyerébe vájt, és egyre zúgott a fejében: „Meghalni! Meghalni!" Amíg felnőtt, az anyja titkos fogadalma kísérte, amiről ő nem tudott, csak valamit sejtett. Gyűlölete elöl nenéék védőszárnyai alá húzódott, és Gergő kezébe kapaszkodott. Azt hitte, ez majd megvédi... Nagy sokára felértek. — Gergő — szól alig hallhatóan —, csak mennyé szípen haza, llus máj bekisír. — Veled mék! — Ne, ne gyere. Lefekszek kicsinyt, inkább dílután gyere le, agyeg átmén rajtam. Gergő tétován állt a kapu előtt. — No mennyé má! Ne fi, no, llus velem marad még meggyünnek nénéjék. llus kivágta a kaput, és már rohant is. — Hun a kócs? — kiáltott vissza. — A pitvar bóthajtásán! — felelte Gergő. Juliska a kapun belül, Gergő a kapun kívül rekedt. Juliska már ment volna, de Gergő a kerítésen átnyújtotta a kezét. Tétován érte nyúlt, remegő kezük találkozott. — Szeretlek! — kopogták Gergő ujjai. Juliska kábult feje késve bólintotta a feleletet. Könnyei szeme sarkában remegtek. Gergő szeme biztatóan cirógatta az övét, csak az ujjak beszélgettek arról, amit hangosan soha ki nem mondtak és mondanának egymásnak. Ki tudja, meddig álltak így szótlanul, és ki gondolta volna, hogy az összefonódó, összekulcsolódó ujjakra a halál mondja ki a boldogító igent... Vitéz sürgette Juliskát, akit az éhség nyugtalanná tett. — Akkó a létányija után legyüvök. A kezek elengedték egymást. Juliska befelé indult. Gergő szinte futva igyekezett haza. Meg sem ebédelt, bevette magát a pajtába. Andris a templomból hazafelé menet még nem gondolt semmit, de az asszonyok gúnyos megjegyzései, cöccögései, kíváncsivá tették. — Hm, hm, ez a Julis jánya, ez a Julis jánya! — Mondhatom, méltó a annyáhó! — Hát, hát! Má kutya van a kískerbe! Andris futva rohant haza, de nem tudta eldönteni, hogy szóljon-e a feleségének vagy sem. Gyorsan bekapta az ételt, és kiül a ház elé, mi mást tehetne? „Ha kutya, hát kutya! Inkább kutya, mint farkas! Hej, az angyalát, mégse kellett vóna elküldeni a Fótosvá, lám, most itt az eredminye! Sebaj, vót má ilyen, de vót ám, legfőjebb előre hozzák az esküvőt! Ő meg csak hogy törje a fejit, ha má eccer nem tuttak várnyi kicsint!" Még tetszett is neki Gergő bátorsága. „Csendes víz, partot mos! Alamuszi macska nagyot ugrik! Bizony bele ippeng a sűrüjibe! No ez má igény! így megkerőve a sárkánt, má ahugyan a Gyuri bácsi mongya ... De mégis ők lettek a győztesek!" A falu kis harangja litániára szólította megbolydult híveit, akik a kapuk előtt ácsorogtak. A kiskertekben a sok tearózsa már rég elvesztette virágját, mint egyesek a becsületüket. Ettől duzzadt a kedvük, a keblük, egymás szájából szedték ki a szót. Szinte kár litániára menni, mikor ilyen csemegén csámcsoghatnak. Nyugat felöl felhők tornyosultak, a levegő I fülledt volt. A másodi harangszó Gergőt is kiverte a pajtából. Futásnak eredt. A rohanástól egészen kifulladt. Az éhség is gyötörte, mivel nem volt kedve ebédelni, gondolta, megiszik egy kis sört, azzal elveri éhségét, aztán megy Juliskáékhoz. A kerítés mellett sietve Vitéz állította meg egy pillanatra. A kutya türelmetlenül járkált a kerítés mellett és a résekbe dugta az orrát szimatolva. Gergő behajolt a kerítésen. — No mi van? Mi szükősz, no? Inkább szedd a lábadot, szójjá, mingyá mék! De Vitéz a kapura kapaszkodott, mert nem befelé, hanem kifelé szeretne menni. í — Gyűsz, öreg csont? Hát persze, gyere no, szalaggyunk egyet! Sietve kireteszelte a kaput, és már futottak is a kocsma felé. A felvert por késve oszlott utánuk. A kocsma előtt suhancok ácsorogtak. A földtelen szegények a fal mellé húzódtak, míg a csizmások a felhőket kémlelték. Ebéd- í töl zsíros kezük a korsókra tapadt, jóízűt húztak belőle, a hab a bajuszukon remegett. György a barátaival már ebéd óta jól beszeszelt. Barátjuk hirtelen megjött jóked- ; vét méltóképpen meg kellett ünnepelni. A miértjén senki sem törte a fejét. Gergőn, amint áltépte a kocsma küszöbét, a legények csúfondárosan röhögtek, ez korbácsként csapta arcul, de nem törődött velük. Sietősen sört kért. — Csapó az apám! — válaszolt a kocsmáros fia. Nem tudta eldönteni menjen-e vagy maradjon. Az erőszakos nevetésre tüntetőén hátat fordított. Keszeg Balázs elordította magát: — Báncsa a kicsiny a nagyot! — Báncsa bíza! — helyeselt valaki. A kártyások, a sörre várók mind nevettek. Miért is ne, nem az ö rovásukra megy a játék! Gergő észre sem vette, hogy harmadszor kér sört. A kocsmáros fia a magáét tolta eléje, de a nevetés őt is fojtogatta, ezért gyorsan az apja után ment. Keszeg Balázs utána kiáltott: — Hozzad a nyekergöt! — Mennyetek a francba, bolondok! — gondolta. A hátában érezte a gúny tőrét, de csak hadd forgassák, röhögjenek, azért sem hagyja magát felpaprikázni. Ők gyanún felül állnak. A sör után nyúlt, amikor György a háta mögé állt. — Keserő, mi? Lessz még keseröbb is, pajtás! Gergő nem fogadta el az elédobott ocsmány kesztyűt, a vizes pultot nézte, a poharakon döngicsélő hízott legyeket. — Megelőztelek, pajtás! — mondta dicsekedve, egészen a füléhez hajolva. Gergő hozzáfodult, mint aki rosszul hall. Szemük találkozott. Gergőé réveteg volt, Györgyében a győzelem diadala villogott. Száján kéjes mosoly ült. — Nem hiszed? Kérdezd meg tőle! Igényest az ölembe potyant! Gergő még mindig tűrte az arcátlanságát. Ferdeszájú Titusz vinnyogva röhögött. Hallga Berci is megindult, hallani akart ő is valamit. — Hő, hő! — rántotta vissza Balázs. György pedig kegyetlenül folytatta. — Nem hiszed, mi? Nem most vót, még májusba, a nagymosáskó, koma! Gergővel nagyot fordult a kocsma. Hirtelen elzsibbadt ujjai elengedték a korsó fülét. Az indulat szinte megbénította, a szájában megkeseredett a sör... Pár pillanatig álltak farkasszemet nézve, majd Gergő a sört György arcába köpte, azzal kifordul a kocsma ajtaján. Bódult agya jobbfelé fordítaná, a végzet balfelé taszigálta. Egy világ dőlt össze benne. Csak ment, ment kifelé a faluból, a kis híd felé. Senki nem kiáltott utána, nem markolt a karjába, az emberi hang néma marad, ha más kárát nézhetik. Vitéz követte tisztes távolságban. Kérdések kuszasága, érthetetlensége vitte, taszigálta, tépte, marta, mint hajótöröttet a kíméletlen tenger. A kis hídnál megtorpant, belebámult a sebesen folyó patakba, mint aki olyasmit keres, ami már nincs többé. Ott állt magára hagyva gondolatokkal, emlékekkel, ígéretekkel, fogadalmakkal. A víz csak lefelé megy, csak lefelé, visszafelé soha, ez a természet rendje. Sírt tehetetlenségében. „Megkeresi magának, megkeresi magának ..." — hallotta a vén gazda hangját. — f Hát megkereste! Az ölébe hullott! Már akkor észre kellett volna vennem! Krisztusom! — nyögte. Ez a természet meggyalázása, a tisztaság arculköpése, a világ ocsmány műve, amelyben a védtelen csak kapcarongy lehet! — Kapcarongy! Kígyó! Vipera! Nem volt ura az akaratának. Újtát a szőlőhegynek vette a kis patak melletti ösvényen, de se nem látott, se nem hallott, pedig a vihar már a hegyek tetejét tépte. A villámlást dörgés kísérte és rázúdult az eső. A szél tépte, taszigálta, csuromvizes haja szemébe hullott. A gonoszság ördöge irányította a végzet ösvénye felé. A kinti vihar összecsapott a bentivel. Bódult agya a végzete felé sodorta, mint annak idején az apját. A nyomában Vitéz ballagott, mint boldogságuk hajójának utolsó roncsdarabja, hogy a fuldoklót a part szélére dobja, de minden hiába való volt. Gergőt elnyelte a vihar sötétje és a bosszú hatalma. A kis szobácskábán mélységes csend volt. llus reszketett a félelemtől. Juliska ruhástól az ágyra feküdt, keze az ágy szélét markolászta. Nem sírt, csak levegő után kapkodott, mint a fuldokló, úgy érezte, megfullad attól a keserűségtől, ami a torkát markolászta. — Úristen, ez nem beteg, ez bolond! — hasított bele Húsba a felismerés, és egyre az ablakot nézte, mikor jönnek már ki a templomból. Vetkőztette volna, de nem mert hozzányúlni, se hozzászólni. Nemsokára megjöttek nenéék. llus úgy surrant ki, hogy nem is köszönt. Csak minél előbb haza innén, és a vihar elől is, gondolta, amilyen gyorsan csak tudta, szedte a lábát. Sötét felhők tornyosultak a falu felett, egyre sötétebb lett. Sógor az állatokat ment beterelni a készülő vihar elöl. Csak nagy sokára ment be, Juliska már levetkőzve kuporgott az ágyon. Az asztalon a tálak üresen tátongtak, ablak, ajtó bezárva. Bent és kint fülledt meleg volt, majd rettenetes sötétség borult rájuk. Nene szentelt gyertyát gyújtott. A vihar szele már kavarta a port és nagy erővel csapta az ablakokba. Villámok korbácsolták, repegették az eget. Az öreg ajtón nagy esőszemek kopogtak, dörömböltek, mintha rájuk akarnák törni. Nene hangosan imádkozott, férje a földet nézte. Kidolgozott keze az ölében pihent, arcán szomorúság tükröződött. Felesége nagyon nyugtalan volt, minden villámláskor vetett keresztet magára, majd ablakhoz, ajtóhoz szaladt és kétségbeesésében ismét imádkozott. Mormolta az imát, de az esze a jószágokon járt. A szoknyáját a nyakába kapta és indulni akart, de az éktelen villanás, dörgés maradásra kényszerítette. Gyorsan keresztet vetett. A szederfa egész az ablakig hajolt. Ágai recsegtek, ropogtak. A letörteket a szél a hosszú udvaron forgatta. Ez az éjszakai sötétség nagyon félelmetes volt. A villámok meg-megvilágították a három reszkető, tehetetlen alakot. A dörgést a hegyek visszaverték egy véget nem érő morajlásban. ítéletidő kint, ítéletidő bent. A kinti elöl van menekvés, az élet vihara a rosszabb. Juliskát ez foglalkoztatta, mert akit az utolér, vagy útjába kerül, kegyetlenül megtépázza, letapossa, megnyomorítja, feléget mindent, hogy győzedelmeskedjen. Ez a kis zsúptetős házacska most védelmet nyújt az idő ellen, de az emberé áthatol a vastag agyagfalán, és megkeresi kiszemelt áldozatát. Pedig az ember nem születik gonosznak, kapzsinak, földéhesnek, csak azzá válik, azzá változtatják. Az ember a természet ajándéka, röpke földi élete alatt eldől, ki marad benne ember és ki állat, ocsmány, gerinctelen csúszómászó. (folytatjuk)