Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-05-22 / 21. szám

Aki az amatőr gyermekbábozás megindításának, a gyermekszínházi kaláka létrehozásának titkát kívánná tanulmányozni rózsásnak nem éppen nevezhető körülmények között, annak ajánlom, utazzon a Latorca, a Tisza és a Bodrog környékére, ahol az idén három magyar tanítási nyelvű alapiskolában is alakult bábcsoport. Igaz, a két tanerös perbenyikiben (Pribenik) Godzsák Lajosné már a rég múlt években is nekidurálta magát, hogy kartonra ragasztott újságpapírból síkbábokat kreáljon, s azokkal a gyermekek örömére olyan világot teremtsen, amely éppen hasonlósága révén volt emelkedettebb az igazinál, azonban nagyobb nyilvánosság előtt, az első rajthoz viszonyítva mindenképpen sikeresnek minősítendő járási bemutatkozás után, valójában a magyar gyermekszínházi együttesek idei kelet-szlovákiai kerületi fesztiválján mutatkozott be a névadás öröméből Mályvácskaként kikerült együttesével. Természetesen, a mindenekfölött lelkesedésből, s nem a bábos szakma titkainak ismeretéből készült produkcióról túlzás lenne azt állítani, hogy hibátlan, mint ahogy a Vencel Aranka gondoskodásával cselekvő nagytárkányi (Vel'ké Trakany) Búzavirág és a még ugyandökben igazán nagyigényű produkciókkal kirukkoló rendezőjét. Szép Lajosnét, a marceiházi (Marcelová) gyerkőcök — önmaga meggyőződéseit a végtelenig védő — rendezőjét, Gál Líviát, vagy az évek óta tornateremben bábozó zselizi (Zeliezovce) Bélák Zsuzsannát s valamennyi társukat, akik példamutatói a folyamatos, rendszeres munkának, amely minden önmegvalósítás alapja. Természetesen, ilyen vagy olyan intézményes népművelői segítséget ők is kaptak és kapnak, s talán már nincs is akkora szükségük a támogatásra, mint amekkorára a most induló együtteseknek, az viszont tény, hogy az ö körülményeik, lehetőségeik sem mondhatók eszményinek. Ennek ellenére, valalemnnyien ott voltak Gútán (Kolárovo), a magyar bábcsoportok idei nyugat-szlovákiai fesztiválján, és jól szerepeltek, ám erről inkább beszéljen maga az országos fesztivál: a Dunamenti Tavasz. A megfizethetetlen munkájuk értelme mellett konokul kitartó, színházi, pedagógiai hitükben megtörhetetlen tanítók közé tartozik az országos szemlén nemegyszer sikerrel szerepelt Csuka Gyuláné is, aki ékes bizonyítéka az említett példának, hogy nem a mi, hanem a ki az elsődleges a csoportok életre hívásában és életben tártának, Rozsnyónak (Roznava) bemutatkozását is. De abbahagyom, mert sorjáznak a nevek, csoportok, városok, falvak, Vajántól, Bátkától, Szőgyénen (Svodín) át Dunaszerdahelyig. S arról is szívesen olvasnék hozzászólást, „mi az oka — Katona Józsefet parafrazálva , hogy némely hírneves oskolánkban a gyermekjátékszíni költömesterség lábra nem tud kapni?" Rimaszombat (Rimavská Sobota) és környéke, Losonc (lucenec) és tájéka, Ipolyság (Sahy) és a körötte húzódó falvak, Érsekújvár (Nővé Zámky), Nagymegyer (Calovo), és sorolhatnám még a helységeket, ahol nagy lélekszámú magyar tannyelvű iskolák működnek, s ahonnan még egyetlen csoport sem mutatkozott be a Dunamenti Tavasz nyolc éve alatt. Említsem még Mátyusföldet, vagy a Zoboralját, ahonnan egykoron bizony jeles előadásokat láttunk a dunaszerdahelyi szemlén? Meglehet, sok-sok iskolánkban működik, tánc-, báb- vagy éppen színjátszó csoport, csak nem tudok róla, ami, végül is nem lenne baj, ha valóban működnek. Mert nem az a fontos, hogy a csoport eljutott-e vagy sem a fesztiválokig, sem az, hogy a falu vagy járás határain kívül ismertté válik-e az iskola — bár ez már nem annyira mellékes szempont — egyik vagy másik csoportja.

aki hitében, akaratában gyengébb, vagy kényelmesebb, vagy éppen csak más: a szellemiség ott kezdődik, ahol kötelez. Erről a kötelezettségről tettekkel párosuló tudatos képe van a Stúrovói alaiskola vezetőségének, s mindhárom Gútán bemutatkozót gyermekszínházi csoportja vezetőinek. Bizonyára nem a véletlen, hanem a nyitott szellemű, a gyermeket alakulóban lévő, de önálló személyiségként, partnerként kezelő pedagógiai munka eredménye a Keszegh Pál és Vincze Éva rendezte, a marcelházi Prücsök legjobb formáját, tagjainak egykori színpadi felszabadultságát idéző Hahota Színház produkciója, A király pantallója. Ugyanerre az Andersen mesére épült a nagy munkabírású, két királyhelmeci (Král'ovsky Chlmec) csoportot, a Tözikét és a Bodrogközi Aprószínpadot vezető Nádasdy Hilda rendezte Kenderkóc császár új ruhája című mesejáték is. S hogy mindkét darab kerületi első lett, abban a rendezők és a gyermekek játékát megelőzően nagy szerepe volt a darabválasztásnak. Feltehetően mindkét együttessel találkozunk a Dunamenti Tavaszon, sőt, azokkal a rendezőkkel, csoportokkal is, akikről e töprengő írásban nem esett szó. Nem azért, mintha nem érdemelnék meg, hiszen a toliamból

Hol vagytok, hiányzók ?

csak sok-sok tapasztalatszerzésre áhító Kocsis Éva által föltűnt vajáni (Vojany) Szivárvány bábcsoport bemutatott mesejátékáról is. A lényeg egyelőre nem is annyira a kivitelezés, mint inkább maga a megszületés, hiszen tájaink közül éppen a Bodrogköz volt az, ahol eddig igazi erőre soha nem kapott a gyermekbábozás. És tűzkeresztségnek igazán nem volt gyenge a bemutatkozásuk. Vajha a Sajó, a Gömör vagy az Ipoly folyó mentén levő, a gyermekek tudását a legeldugottabb falvakban is példamutatóan pallérozó iskoláinkban fogadnák meg tanácsomat, s utaznának Perbenyikbe, Nagytárkányba vagy Vajánba, megérdeklődni, mi a kezdés titka, mi kell hozzá? A válasz nyilvánvalóan azzal kezdődne: ki kell hozzá. Mert mint szinte minden, ami az életben, ekképp a közéletben s az amatőr művészeti életben is él és mozog, az a szellem erejétől, vagyis az embertől mobilis. Elsőként, ebben bizonyos vagyok, egy „mindenes" népművelő, Mihályi Molnár László nevét említenék, aki nemcsak szavakkal édesgette hozzájuk a bábszínházát, hanem a kezdés nehézségeinek legyűréséhez szükséges bátorságot adó dramaturgiai segítséggel is. A kassai (Kosice) fesztivál előadásait nézve — most nem csupán a bábosokra utalok —, újra fölmerült bennem a kérdés: ahol nincs igazi, az ügynek élő, mindenkit ráncba szedő, jó szándékkal dorgáló népművelő, ott valóban nem folyhat rendszeres munka? Folyhat, de gyötrelmes, önfeláldozóbb. Az ilyen népművelők híján olyan konokul kitartó rendezőkre van szükség, akik önmaguk a szervezők, a dramaturgok, önmaguk a motor is, amely hajtja, csak hajtja előre az együttest, lankadatlanul. S mert a bábosoknál tartok, hadd említsem a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Százszorszép vezetőjét. Marták Katalint, a komáromi (Komárno) Napsugár együttes utóbbi esztensában. A szenei (Senec) Pöttömszínház országosan elismert rendezője ősszel iskolát cserélt, s bár új munkahelyén, Zoncon (Túrén) hihetetlenül rövid időn belül teremtett a színházhoz nem éppen közel álló gyermekekből társulatot, s olyan, a Kiskakas gyémánt félkrajcárjáról szóló produkciót, amely ugyan még nem érte el — mert nem érhette el — a pöttömszínház legkiválóbb teljesítményeinek színvonalát, ugyanakkor azonban a Pöttömszínház — amelynek még tavaly is két, egy első és egy második kategóriás csoportja volt — az idén már nem tartott kerületi bemutatót. Igen, mindennek ára van, viszont meggondolás tárgya lehetne, hogy egy-egy pedagógus-rendező kiválása a mozgalomból — s most már nemcsak a szenei példa okán, hanem általános tapasztalatok alapján kérdezhetem — miért nem teremt egy-egy pedagógiai közösségben közös akaratot: folytatjuk! S mert, mint az eddig leírtakból is kiderülhet, nem áll szándékomban a Dunamenti Tavasz hetében megjelenő jegyzetemben a Kassán és Gútán látott produkciókról gyermekszínházi mércével szólni, mert egyrészt az országos fesztiválon mindenki meggyőződhet értékükről, másrészt a válasz reményében fontosnak tartom feltenni a kérdést: vajon hol maradtak az idén az országos szemléről a falujukat, városukat, iskolájukat kiválóan képviselő csoportban dolgozó gyermekek tehetségét mindig hűen tükröző bélyi (Biel1) és bolyi (Bof) gyermekszínházak? Annál is inkább, mivel Ronkay Ágnest, Szaxon Annát és Szaniszló Rozáliát akár nemzetiségi gyermekszínjátszásunk bodrogközi úttörőinek is nevezhetném. És hiányolhatom a buzitai (Buzica) Jóbarátok odaadó, nagyszívű, ugyanakkor fegyelmezni is kiválóan tudó rendezőjének, Skvarenyiak Máriának a munkáját, és gyermekszínjátszásunk egykori s remélem mostani fellegváréhanem mindezek fölött az, hogy a gyermek személyiségének alakulását, hovatartozástudatát, szókincsének gyarapodását, anyanyelvi kultúráját, az erkölcsi és érzelmi megtisztulásának forrását tápláló, fejlesztő színház teret hódítson a legnagyobbtól a legkisebb iskoláig. S hogy akik erre áldozzák minden szabad idejüket, kollégáik szájából ne halljanak ilyen s ehhez hasonló kérdéseket: „Te azért csinálod ezt, mert nem szeretsz otthon lenni?" Vagy: „Neked ez a csoport arra jó, hogy futtasd a gyerekeidet ?" Más: „Miért csinálod? Hát nem fizetik?!" Idézhetnék leleplezöbb kérdéseket is. És mégis, immáron kilencedszer találkozhatnak általános iskoláink legjobb szavalói, prózamondói, báb- és gyermekszínházai, hogy jelenlétükkel mondják ki: megéri! Hogy hitükkel, akaratukkal sugározzák mindenkinek.

kifutott mondatok ennek épp az ellenkezőjét bizonyítják. Valamennyiüknek köszönet jár munkájukért. S csak remélni merem, hogy szeptembertől, amikortól a CSEMADOK KB és az SZSZK Oktatási Minisztériuma szerződése alapján az iskolák vezetőségének az amatőr művészeti munkára ugyanolyan kötelessége lesz ösztönözni a pedagógusokat, mint egyéb, fizetett szakkörök vezetésére, nem mások veszik át a meglévő és dolgozó együttesek rendezését, irányítását csak azért, mert ezentúl fizetik... S abban is bízom, hogy e szerződés érvénybe lépése következtében országszerte báb- és gyermekszínházak sora születik. Bár színházat gyermekekre erőszakolni nem lehet, nem is szabad. Megszerettetni azonban igen.

SZIGETI LÁSZLÓ