Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-05-15 / 20. szám

Jókai Mór* Mesék a kandalló mellett Volt egyszer egy szegény ember, aki nemcsak azért volt szegény, mivel hogy semmije sem volt: de duplán szegény volt azért mert volt néki egy tűzrőlpattant felesége, aki öt minden­nap megverte. Hogy az embert megverje valaki, az magában sem kedves állapot de hogy éppen a felesége verje meg, az különösen kellemetlen gondolat. Ezt szegényt mindennap megverte. Megverte, ha későn kelt fel, megverte, ha bepiszkojta a mellényét, megverte, ha étel közben elejté a kanalat, megverte, ha szólt, megverte, ha nem felelt, megverte végre, ha semmit nem vétett is, csupán azért hogy megmutassa, miképpen ő az úr a háznál. Mert nemhogy a férj vette volna feleségül az asszonyt, hanem az asszony vette férjül az embert, ennélfogva megverte mindennap. Egy napon azért döngeté el szegényt, mert a gondviselésére bízott pulykák közül egyet elkapott a héja. S ekkor valóban igaza volt az asszonynak, mert lehet-é annál nagyobb vétek, mint ha a férj nem őrzi meg a pulykákat melyeknek pásztorá­vá tétetett. ígérte is nagy töredelmes szívvel, hogy azután vigyázni fog, s ha máskor eljön a héja, megmondja neki: hogy hozza vissza a kis pulykát mert öt verték meg miatta. Történt egy napon, hogy a menyecske valamiféle gyümölcsöt főzött be nádmézzel és fahajjal és szegfűborssal, ahogy azt úri házaknál látta, gondolván, hogy jó lesz az majd karácsonra. A férj kuttogva leste a sutból az ismeretlen főzeléket; soha nem látott ö sem nádmézet, sem szegfűborsót és fa hajat; azt sem tudta elképzelni: hogy tisztességes asszonyi állat mi okért főzi meg a gyümölcsöt melyet az Isten nyersnek teremtett? Azt kezdte hinni: hogy a felesége boszorkány, s amit ott főz, az valami ital, melytől ő majd lóvá vagy bivallyá válik. Végre bátorságot vön magának, s nagy elszántsággal meg­kérdő, hogy mi lesz abból ott a tűzön ? A menyecske attól tarta, hogy ha megtudja az ember a csemege mivoltát, még meg találja torkoskodni; azt felelte neki: méregI gyilkos és halálos méreg, a patkányok számára készül, nehogy meg találd kóstolni, avagy hogy csak a főzöka­­nalat is megnyald, mert rögtön szörnyethalsz tőle. *A nyolcvan évvel ezelőtt elhunyt íróra emlékezünk A férj rémülve érté meg a dolgot, s azontúl ebédnél mindig megnézte a kanalat hogy nem azt tették é elébe, mellyel a mérget keverték, s egyszer amint a lábasban felhozták a fordított kását, ráismert az edényben ugyanarra, melyben a mérget főzték, s menten fölkelt az asztaltól, és éhen maradt azt mondva, hogy nem tud enni. Egyszer az asszonynak be kelle menni a vásárra, az urára tehát ráparancsolt, hogy mit tegyen és mit ne tegyen: hogy tüzet ne rakjon, hogy a házat nyitva ne felejtse, de kiváltkép­pen, hogy a méreghez ne nyúljon, hanem őrizze odakünn a kis pulykákat, kikből egyet se próbáljon elvinni a héja. Az ember fogadta, hogy jó! fogja magát viselni, s „megállj. Nagy Zoltán illusztrációja héja", gondolá magában, most az egyszer majd kifogok rajtad; s azzal fogta a kis pulyka-csibéket egy zsineggel lábaiknál fogva valamennyit egymástól kötözte, s úgy hajtotta ki a mezőre. Ott maga egy bokorba meglapult a csibéket készakar­va el hagyta jó messze menni, s titkos kárörömmel leste, mint lesz bolonddá a héja, ha meglátja, hogy nem lehet a csibéket egymástól elválasztani. Az összekötözött pulykák síttak-ríttak s nemsokára megje­lent a levegőben a héja, mint egy pók, mely a szálán függ, ereszkedve alább-alább, olykor körülcsóválva magát reptében szétterjesztett szárnnyal. — Képzelem, hogy boszonkodik, gondolá magában a férj, ezóta már megláthatta a zsineget. Ekkor hirtelen lecsapott a héja. Ahá! kiálta kacagva az ember; de kacagása csak egy pillanatig tartott, mert a következő percben már vitte a héja a megkapott csirkét, s minthogy a többi is hozzá volt kötve, annál fogva elvitte valamennyit a kis csirkék lógtak hosszan a levegőben, mint a papírossárkány farka. „Megállj, héja!" kiálta a szerencsétlen pulykapásztor, „add vissza a csibéimet", — s futott lelkendezve utána, ríva kergette a szomszéd határig, ott eltűnt szemei elől, s a boldogtalan kétségbeesve fordult hazafelé. — Mit csináljon most nyavalyás? A felesége, ha megjön, agyonüti, az bizonyos. Gondolkozott mit hazudjon? de csak megállód az esze. Végre nagy gondolatja jöd; ha már a pulykák elvesztek, úgy sincs minek élni tovább, tehát meghal, el fogja ölni magát, úgy kikerüli a verést, még tán majd meg is siratják. Így elszántan bement a házba, istennek ajánlá lelkét, búcsút vön az egész világtól, nekiment a befőzötí gyümölcsnek, s azt keserves könnyhullatások közöd a fenekéig megede! Akkor azután befeküdt a sutba, lehunyta a szemeit s kezeit szépen összetéve várta közelgő halálát. Amint ígyen haldokolnék, íme jön a felesége; még künn volt mikor már kiabált rá, de ő nem akart felelni, hadd ijedjen meg, majd ha a holdestét meglátja. — Hát te alszol — kiáltod rá a feleség. — Te renyhe, lusta naplopó! Merre vannak a kis pulykák ? — Efvide őket a héja — gyónt az ember egy haldokló nyugalmával. — — El is visz téged az ördög, vagy én csaplak mindjárt agyon. — Ne fáraszd magad, jó asszony, — szólt szaggatod hangon a férj, szemeit égnek meresztve — úgyis meghalok legodan. Érezvén bűnöm nagyságát, mind bevedem azt a mérget mit a patkányoknak főztél. Az asszony megláda az üres bögrét melyet a halni kész ember akkor is fülénél fogva tartod összekulcsolt kezei közt egy mártír elszántságával arcán. Nem tudta, hogy mérgében pukkanjon é meg, vagy nevedé­ben? — Végtére is nevetésre vált a dolga, s ez egyszer nem verte meg a szegény embert Részletek az író önéletrajzi feljegyzéseiből Az elemi iskolában volt egy kedves taní­tóm, Székely János; lecke után sokszor ott tartott és mesélt nekem régi szép adomákat Mátyás királyról, Mária Terézia udvari bo­londjárói, találós meséket, amik közül egyre emlékezem: „az eleje mindig fúr; a vége lány előtt csipked s szúr; ha kitalálod is furcsa, ha nem találod is „furcsa". Ez aztán arra buzdí­tott, hogy én is csináljak találós mesét: mégpedig versben. Az első siker arra buzdí­tott, hogy még merészebb kísérletet tegyek. Volt egy utcán járó bolond a városban, aki mindig azt kiabálta, hogy „urak a papok!" (nem is volt egészen bolond). Erről írtam verset. Egyszer odafenn járt Komáromban Tóth Lőrinc, akkor éppen a tudós akadémiá­tól pályakoszorúzott költő (Komárom a po­éták hazája); meglátta az én két versemet, elhozta Pestre, kiadatta az egyiket a Regélő­ben, a másikat a Társalkodóban, alányom­tatva az egész nevem prédikátumostól, az életkorommal együtt: kilencéves. — Ez volt a fátumom. Ezzel el voltam jegyezve a mú­zsának. El volt döntve, nem lesz belőlem se szolgabiró, se vicefiscalis. — Még egy másik múzsának a nyomai is keresztezték az uta­mat, a festészeté; tollrajzaim közül egy, amit 14 éves koromban rajzoltam, szintén a nyil­vánosságnak lett átadva (Tóth Ferenc ref. superintendens arcképe) s sok olajfestmé­(női4) nyű arckép heverhet még, „ha emlékezik még rájuk” valaki, tőlem, a világban; hanem ez nem volt komoly szenvedély. Ettől fogva tudtam, nem lesz belőlem más, mint író. És eközben megírtam 350 kötet költői munkát különböző cím alatt, 3 937 iv terje­delemmel, mely most is szaporodik. A lapok­ban elszórt apróbb munkálataimat nem szá­mítom közé. Hogy lehetett ennyit összeírni? Legelőször is az rá a válaszom, hogy ötven év nagy idol Aztán micsoda ötven év! A regényírás mestersége pedig így megy. Elmondom az egész titkomat, utánam csi­nálhatja akárki. Vagy egy vezéreszme érik meg agyamban, vagy egy történelmi adatra találok, vagy lélektanilag megoldatlan esemény merül fel előttem. Ez mind ötlet, adomány, lelet: mint a csigahalásznál a gyöngy. Akkor ehhez meg kell találnom az alako­kat, amik ezt a történetet keresztülviszik. Ez már tanulmány. Sok fejtörés, megfigyelés, válogatás kell hozzá. Útmutató a korszak, amelyben a történet játszik; de azt megvá­lasztani már az ítélötehetség dolga, mert nem minden mesét lehet akármely korba áthelyezni. Bayardból Don Quijote lesz. A megfelelő korszak szokásait, fogalmait, han­gulatát, uralkodó eszméit, külső divatját, néha még a kifejezéseit is át kell tanulmá­nyozni; többször a történet színhelyét be­utazni, tájképek, népviseletek rajzait felven­ni, műhelyek technikai titkait ellesni és a többi. Amikor aztán ez megvan, akkor maguknak az előteremtett alakoknak kell kidolgozniuk a regénymese egész szövevényét. Itt már együttműködik a képzelet az emlékezettel. Én ekkor oda helyezem magam az egyes alakoknak a lelki világába: bennük élek. Magamévá teszem mindegyiknek a kedély­hangulatát. (...) Rendesen járkálva dolgo­zom, ezért tudok többet és jobbat írni nyá­ron, künn a fák alatt, mint télen a falak között. Elébb az egész regényt apróra kidol­gozom, a fejemben, a legutolsó dialógig, s mikor már leülök írni, akkor olyan sebesen írok, hogy egy szótörlés sem fordul elő a papíron. Munkáimnak egész tömegét saját kezűleg írtam (valaki kiszámította 72 millió betűt); s most is,ugyanolyan mákszemnyi gömbölyű betűkből áll az írásom, amiken nem látszik a kéz reszketése. Amit Írok, azt mind érzem. De velem egyidejű korból vett regényalakjaim mind élő emberek, s ha rendkívüliek is, de valóságosak. Lehet, hogy ha nem így csinálnám a regé­nyeket, hanem úgy, mint a szerencsésebb mesterek, akik nem benne élnek alakjaik meséjében, hanem maguk előtt látják azokat s kívülről mintázzák őket, akkor alakjaim jobb lábon állnának; de mi lenne a szárnya­ikból ? Már ezt a hibámat meg nem javíthatom. Vénebb leszek, de bölcsebb nem. így kell a közönségnek elfogadni — hibáimmal együtt.

Next

/
Thumbnails
Contents