Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-05-15 / 20. szám
Andris a malom rozoga lépcsőjén üldögélt. Amint megpillantotta Gergőt, komorságot erőltetett magára. Gergő az állatot! a hűvösbe kötötte, és a közeli kútról viaet hozott, hogy megitassa. — Vígezté, Andris? Má lefolyott? — A fenét! — Nyízzé be, nehogy a mónár megkör ynyiccse a zsákot! Andris éles szeme rögtön felfedezte a horzsolást. — Nyízem ám, de a fótot, hát így őrköttp ? Gergő felhúzta a vállát. — Kiszalattak alóla a lábaji... — No iszény, kecskére biznya a káposztát! Gergő mérgesen a vödörbe rúgott, eire Andris jobbnak látta nem feszegetni a t< rténteket, pedig hogy fente rá a fogát! Nei isokára felrakták a zsákokat, az üszőt a s iroglyához kötötték, és hazafelé igyekezt« <. Már jól maguk mögött hagyták a majors ígot, de még mindig az uraságí földek tábláit látták, szélesedni körülöttük. Gyönyörködte nézték a szép vetést, az ültetvényeket. Hall gattak. Csend szegődött a nyomukba, az esti szél. A porból kikandikáló kövekéi kerekek nagyokat zöttyentek. Az út mei bokrok között madarak készülődtek fészl ikbe. Sebes szárnyuk hol itt, hol ott villái t, közeledésükre elhallgattak az énekel*., amint elhaladtak mellettük, újból rázendítettek. — Milyen jó a madaraknak! —• gondo a Gergő. — Dehát hiába, ő nem madár, m g csak nem is ember, hanem koldús, a falái ú Ács fia, egy senki, egy nyomorék! Törött karja a szekér oldalába markolt. Sértettel a nyomorék szó. Lehetne akár száz karja. Jő mégis nyomorék maradna! Másra gondolái, másra gondolni!— igyekezett elkergetne a bántó gondolatait. Belehunyorog a lemetó napba, az a magasan úszó felhőket simogaja. piros napkeze nyomán szívesen vándorolnak az est egén. A kis falu mintha katlanban melegedne a hegyek között, amelyek patkóba zárták. A templom tornya az üst kéménye, nem pöi skel, talán szunyókál, hogy éjszaka éber n őrizhesse a falai közé szorult könyörgések t. Elhagyták a széles nagy táblákat.Vékojiy girbegörbe földnyelvek kapaszkodnak ecL- másba, kikerülve a cserjéseket, kisebb-nagyobb ködombokat, amit a föld mélye ökle dezett ki az eke nyomán. A szorgos emb kezek évszázadokon keresztül növesztik eá két a dombokat. A nagyobb szikladarabod az eső fehérre mosta, és fekvő tehenekka nyújtóztak a zöldben, egy-egy vadkörtq vagy árvafenyő lábainál. — Május, május — merengett Gergöbín. Szeme a falut dédelgette, amelynek hatá át csak ritkán hagyta el. A nagy darab uras! gi földeket ragaszgatja köré, fészket építő fe< skeként. Hogy szereti ezt a kis falut, szegér ységével, nyomorúságával, kapzsiságé al együtt! Csak itt élni, sehol máshol, de ne v csak élni, hanem boldognak is lenni! Milyen boldog, milyen határtalanul bold >g volt ezen a boldogtalan napon! A szekér fehér zsákjai menyasszonyi pár ia és dunyhaként páváskodnak képzeletébi n, amelyek majd a döngölt földű szobácskáb in ágyára kerülnek, és megágyazzák belölül a boldogságuk fészkét. — Jajc, hajc! Hej, hej! — kiáltott Andi s, kiérve a mezei útról. Ostora a tehenek hátán táncolt. Sut in megbillentette a kalapját a kőkrisztus ele tt. Gergő csak biccentett. Kijózanodott, t bgombolta kabátját. Minél közelebb értei« a faluhoz, annál nyugtalanabb lett, nemes ak féltette Juliskát, hanem féltékeny is volt á. Féltékeny, bár ezt soha ki nem mond a. Türelmetlenül nézte a lassú mozgású tef bneket. — Mi lesz velünk, istenem?! — sóhajtot a. Hátravetett egy pillantást a kökrisztus fe é. Ha nem szégyellné magát Andris előtt, elé is térdelne, és könyörögne, hogy tartsa m jg neki, csak neki és senki másnak! Gyerekfejjel sok mindent nem értett, cs ak később kezdett derengeni benne valami .. Nagyon szerette a szüleit. Az apja megért bzésekor egész éjjel nem jött álom a szemé e. De aztán minden és mindenki megváltoz tt körülötte. Az alig negyvenéves szép szál fé fi, az apja, keserű és ingerlékeny lett, m irt valami a lelkét marcangolta. Órák hosszat járkált éjjel az udvaron, és a sebesszámyú denevéreket figyelte. Az an ja óvatosan surrant ki utána, hogy a gyerek ;k álmát meg ne zavarja. Bíztatta, nyugtatta pt. de minden hiábavaló volt. Gyermekszeme észrevétlenül követte | a felnőtteket; anyja szép alakján apja rajta-raitafelejtette tekintetét, de utána, mint melvert kutya, kibicegett, nyomorék ökle me imegrándult, mert a szerelem tüzes csóvé a csak üszőkként maradt meg benne. Ingert ikeny, mogorva lett. Tudták, hogy ez ne n nekik szól. Emlékszik, a Bódog Mátyást a boldog! ilansága és a felesége betegsége Gergő sk kapujába vetette. De az ő anyja még cs ik figyelemre se méltatta, csak várt türelmes« a, akkor is, és később is, mikor már özvegy vt t. Hallomásból tudta, hogy a szüleit nem erő« el kényszeritették egymáshoz, mint mások t, akik csak marják, tépik egymást a föld ám\ skában. A százszor áldott és átkozott föd minden baj kútforrása! Gergő nagyot sóh jtott, fájt az emlék, a veszteség, ami öt a[ ja halálával érte, akit féltékenysége, magatef stetlensége a szénahúzóba kergetett. — Nem, ö nem lesz féltékeny! György e sem haragszik, inkább saját magára. A féli ikenység ördöge benne motoszkál... Tür I- metlenül nézi a fogyni nem akaró utat. Va imi furcsa érzés szorongatja, a szerelem, a féltékenység, a féltés kuszasága. Amint hazaértek, lefutott, de nem sok« ig időzött. Juliska kicsit zavart volt, de rz érthető is, ő meg nem feszegette az okát. I o, hogy nincs komolyabb baj, pedig ha jobb in megnézte volna akadt volna kérdeznivaló a. Ö nem kérdezett, nem is látott semmi núsat. Arra, ami történt, még álmában mert volna gondolni. Az ő szerény, kis otthonukban nem ébreftlt káromkodásra. Andris, a háborút megj rt férfi komolyságával irányította a kis család t. A munka utáni üldögélések alatt türelerr e intette, habár tudta jól, hogy Juliska ani a kemény dió, és György is nehezen nyeli le a szégyent. Fél év meg hosszú idő. sok mind n történhet. „Csak okosan, Gergő, csak ol san!” — tanácsolta. Ha lefutott segíteji, Andris nem tette szóvá, inkább örült, így minden lassan, de biztosan révbe jut A fütyörésző nagybácsinak is feltűnt énekes madárka elnémulása, de nem kéri zősködött. Majd rázendít, gondolta. Juliska szörnyű napokat élt át. Sok mi dennel nem volt tisztában, csak figye magát, de a terhességgel járó rosszull elkerülte, Így bizakodó lett. Valójában ki kérdezhetett volna bármit is? Nenének n volt gyereke, ha érdeklődik, csak megrómii ti, úgyis sok a gondja. Ilus a haragot lerázta magáról, feltolal dott, értette is, meg nem is Juliska visel dését, de különben sem tudott soha éli« zodni rajta. Ha ö választhatott volna, bizo| nem Gergő gatyakorcát markolja el, hani György lovainak kötőfékét! Bolond ez, rettenetesen irigyelte, hogy őszre már bekötik a fejét, holott az ő feje bekötetlen mars 1 pedig igen igyekezett. Juliska csak felévetett egy-egy mondat« t. Kérdezni mit is kérdezhetett volna tőle. Katségek között élt, vergődött, bolonduló! g kínozta a terhesség gondolata. Többtől hí lotta, hogy a gyerekáldásra néha évekig várni kell, ez biztos, de az is, hogy György maga alá teperte, hiszen a gödörben megmondta: „Az övé lehetsz, de előbb szedem le a tejfölt”. „Sikerült, sikerült!" — sirt fel a szegy n benne. Ha nem lenne gyerek belőle, akkor többet itat Gergővel a kelleténél, de nem lesz az első, sem az utolsó, aki azt teszi, kába vőlegény meg majd nem emléks; semmire .. A becstelenség erre igent kiáltott, de a becsület nemet! A sok töprengés alvajáróvá tette. Nyitott szemmel feküdt Je, de úgy is ébredt, rettenetesen lefogyott, fejfájós lett, ingerlékeny. Csak a munkában I-is IS n talált némi könnyebbülést, ezért szüntelenül dolgozott. Lefogyását a sok munkának, a fejfájást meg az esésnek tulajdonították, így senki nem gyanított semmit. Gergővel szemben is érthetetlenül viselkedett. De ő azt gondolta, ha túl lesznek a nehezén, majd minden rendbe jön. Ezért türelmesen várt, hangja még szelídebb lett, keze simogatóbb. Lassan végeztek az aratással, a csépléssel. Juliska kezdett magához jönni, de augusztus első hetében minden tótágast állt. Vasárnap szépen felöltözött, és templomba ment. Ott a megszokott helyére állt. Ilus már ott volt, és mikor meglátta, iparkodott divatosan közelebb kerülni Juliskához. Már jó ideje állt ott. mikor a szeme előtt fekete körök kezdtek táncolni. Rettenetesen megijedt, de letérdelni nem akart, a prédikációnak meg csak nem akart vége szakadni. Megingott, és hirtelen Húsba kapaszkodott. — Gyere, kimegyünk! — súgta Ilus. — Várjá, átmén. Itt, az isten házában döbbent rá a kegyetlen valóságra. Ilus pusmogására már a pap is feléjük sandított, felemelte a hangját, mintegy figyelmeztetőül. — Gyere má, te szamár! — Nem, nem, csak a meleg ... — nyögte. Szegény Böskére gondolt, aki mint menyasszony terült el a templom hideg kövezetén. Ha most kimegy, vagy összerogy, tudni fogják, hogy úgy van ... Rettenetes erővel tartotta magát, imádságba fogott, de a pap hangja hol felerősödött, hol meg egyáltalán nem hallotta. Zúgott a füle, émelygett a gyomra. Egyszerre arra lett figyelmes, hogy az előtte álló pruszlikja az arcánál van. A zuhanásra felálltak a padokból, de a két férfi, aki az oltár háta mögül figyelte, villámgyorsan kiszaladt vele a nagy sekrestyén keresztül, eltakarva őt a kíváncsi szemek elől, így nem tudták, ki lett rosszul, és azt sem, ki volt az a két legény, akinek csak a hátát látták. Bezzeg nem figyelték már a prédikációt. Még a kántor is gyorsabban felelgetett a papnak, csak már vége lenne, gondolták. A két vetélytárs meglepetten nézett egymásra. Hát te mit keresel itt? — gondolta egyik is, másik is. György szája széles mosolyra húzódott, s a győztes mozdulatával dugta zsebre kezét. Majdnem fütyörészve hagyta ott áldozatát, hazafelé tartott. Gergő falfehéren remegett Juliskát tartva. Ilus, mint egy eszelős vágtatott be a sekrestyébe. Fülön ragadta a kis vizeskancsót, és Juliska arcába fröcskölt belőle. A maradék vízzel próbálta megitatni. — Idd má! Mit étté, no? Unszolta, de nem mert Gergőre nézni, aki a félelemtől teljesen megdermedt. A friss levegőn gyorsan magához tért. A templomban tovább folyt az istentisztelet. Kint csak egypár gyerek bámészkodott, pedig a fél templom kiszaladt volna, de isten keze visszatartotta őket. Ilus sírósan nyöszörgött. Gergő is motyogott valamit, csak Juliska hallgatott. A tény megbénította. — Mindent esszeeszö! Te bolond, no ládd, most itt az eredmínye! — Hallgass má, Ilus! — Mé, no mé, ügyi zöd még a szőllő, de má csipegyi! Gergő átkarolta Juliskát. — Gyere, gyere. Lassan elindultak. Ilus egész úton karatytyolt, de ő semmit nem értett belőle, a keserűség könnyét nyelte. (folytatjuk) (no 15)
