Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-05-01 / 18. szám
Nyolcvan éve, 1904, május 1 -én halt meg Antonin Dvorak Hatvan éve, 1924. május 1 -ón született a cseh filmiskola egyik megalapozója, Karel Kachyóa 1519. május 2-án halt meg Leonardo da Vinci Nyolcvan éve, 1904. május 5-én halt meg Jókai Mór Hetvenöt éve, 1909. május 5-én született Radnóti Miklós Harminckilenc évvel ezelőtt, 1945. május 5-én tört ki a prágai nép felkelése Tizennégy éve, 1970. május 6-án írták alá az új csehszlovákszovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést Szimonov háborús regénytrilógiája Tíz évig (1959—1970-ig) írta Konsztantyin Szimonov második világháborús regénytrilógiáját — Élők és holtak. Nem születünk katonának. Az utolsó nyár —, s úgy tűnik, még nem zárta le hősei sorsát: tetralógia, de lehetséges, hogy ennél is hosszabb mű születik a vállalkozásból. Szimonov haditudósítóként volt szemtanúja a világháborúnak, s nem kevesebbre vállalkozott, mint válaszolni Tolsztoj Háború és békéjének és Solohov Csendes Donjának kihívására. „Századunkat kettémetszette a 2. világháború. Én e hatalmas törés krónikása vagyok" — határozta meg máig érvényes programját. Ilyen szempontból nem véletlen az összehasonlítás az említett két, terjedelmét tekintve is hatalmas művel. Szimonov tudatosan e két mű írójának nyomdokaiban halad, mindvégig egységes tablót festve a háborúról. Hitelességét a szemtanú éleslátása adja, a dokumentumértékkel azonban az író izgalmas kérdésekre keres választ: hogyan kerülhetett sor 1941-re, hogyan érhette oly váratlanul az országot a német támadás, hogy egészen a Volgáig kellett hátrálniuk. Szimonov — helyesen — nem von párhuzamot Kutuzov évszázaddal azelőtti manőverével, nem teheti, ahhoz túlságosan sok a halott. Az író inkább az 1937—38-as konstrukciós perekben keresi a választ. Főhős tábornoka — Szerpilin — sorsán keresztül mutatja be azokat az éveket. A hű és pártos katonatisztet azért tartóztatják le, mert a katonai főiskola tanáraként egyik előadásában a német katonai haderőt erősnek és félelmetesnek tartja, néhány hadvezérét tehetségesnek és taktikailag érettnek. 1941-ben a szükség sokadmagával kiszabadítja őt a börtönből, de amíg ismét elfoglalhatták helyüket a hadseregben, túl sok esztendő telt el. Ez az egyik lehetséges magyarázat. A másik: a légkör. Az emberek, vezetők közül senki sem szólal fel, hogy hadifelszerelésük elavult, noha az újságok címszavakban hozzák az ellenkezőjét. Szimonov harmadik alternatívát is felállít: a bebörtönzött vagy kivégzett katonatisztek helyébe tehetségtelen törtetők kerültek, akiket még a háború éveiben is nehéz volt elmozdítani. És még mennyi egyéb visszásság! Az író a megfeszített munkának, a hátország önfeláldozásának, a katonák hősiességének és kitartásának tulajdonítja, hogy akkor ott — Moszkvánál és Sztálingrádnál — nem jutott az ország Hitler kezébe. A több mint kétezer oldalas regény az író alteregója, Szincov alakja tartja egybe, azé a Szincové, aki haditudósítóként kerül a hadseregbe, majd a hős tábornokkal együtt Mogiljovnál kitör a bekerítésből, hogy aztán a győztes sztálingrádi csata után, ahol zászlóalj -parancsnok, a tábornok segédtisztje, tanúja legyen Szerpilin hősi, de értelmetlen halálának. Pedig „a halált nem lehet megszokni — mondja egy helyütt a tábornok —, mert az ember nem születik katonának, csak azzá lesz". KONSZTANTYIN i$ SZIMONOV UL AZ UTOLSÓ NYÁR Szimonov nem ábrázol mindent felölelő csatajeleneteket. Ha mutat közelharcot, jobbára a peremsávban harcoló katonák szemszögéből. Fejezeteket szentel a harci felkészüléseknek, s ilyenkor stílusa csaknem esszéisztikus. A trilógiában kedvére váltogatja az idősíkokat, a helyszíneket, az alakokat, hol ennek, hol annak a szemszögéből vizsgálja, láttatja az eseményeket. Izgalmasan bonyolít, de az idillt nem tűri. Nem vonakodik elvi kérdések fejtegetésétől, bemutatja a bátorságot és a gyávaságot is. E monumentális regényben, mint minden ilyen műben, az olvasó választ kap csaknem minden kérdésére. Régebbiekre, maiakra. Segíti a tisztánlátást, a kor megértését. Figyelmeztet, okít. S emellett nagyszerű olvasmány. Mészáros Károly A kilencvenes évek nemzedéke Jan Frantiéek Gretsch 1889-ben készült Férfiképmása Mednyánszky titokzatos fiúit, a „Színészek látogatása a haldokló Josef Kajetán Tylnél" című 1894-es romantikus ihletésű képe Munkácsy szépre, jóra vágyakozását, a morva Joza Uprka folklorisztikus indíttatású kompozíciói Glatz Oszkár palóc népviseletbe öltözött paraszt-idilljét idézték Prága szívében, a Lőportoronynyal szembeni U hibernű kiállítási palotában. És törvényszerű hasonlóságokat, összefüggéseket oldalakon át sorolhatnék, hiszen az 1890-es éveket mind a cseh, mind a magyar képzőművészet ugyanabban az államrendben élte át, s a nemzeti önállóságra való törekvés, bár más-más formajegyekkel, de a nemzeti azonosság szempontjából rokon szellemiségben forrta ki magát, Prágában és Budapesten, Újvidéken vagy akár az egykori Kassán. A korszerű törekvéseket föltérképezni kívánó szemüket pedig mind a magyar, mind a cseh képzőművészek Párizsra vetették, ahol ekkoriban is izmusokat életre hívó alkotók serénykedtek. A prágaiak egyik legkedveltebb kiállítási palotájában, mivel A kilencvenes évek nemzedéke címmel rendezték a tárlatot, természetesen a nemzedék útját legmarkánsabban tükröző Antonín Slavícek festményei uralták a teret. A 29 művész 301 alkotásából kereken százat az ő neve fémjelzett, ami nem véletlen, hiszen a csupán negyven évet megélt alkotó nemcsak a cseh, hanem az európai impresszionizmusnak is egyik jeles alakja, aki élete delén az expresszionizmust is remekművekkel gazdagította. S bár a figurális kompozíciók zöménél a témakör fényt derített a dzsentroid vonásoktól terhes magyar és a fejlettebb polgárságtól befolyásolt cseh századforduló közti különbségekre, a festési módszer azonban ugyanazon művészi történések egyidejűségéről tanúskodik. Persze, „a kilencvenesek nemzedéke", mint minden kategorizálás, Prágában sem az esztétikai, főleg a művészettörténeti tájékozódást segíti. A fejlődés, helyesebben a változások, módosulások határzászlóinak kitűzését. S azt a célt is szolgálja, amelyet a Nemzeti Galéria művészettörténészei tűztek ki maguk elé. Ez pedig a maga nemében páratlan tájainkon, azaz Közép-Európában. Valószínűleg ezért is kellett az eredetileg február végéig tervezett tárlatot még' áprilisban is nyitva tartani. Magyarán azért: mert a palota két szintjét naponta megtöltő közönség sem akart kimaradni a szintézisteremtés, az értékosztályozás nemes, felelősségteljes munkájából. Történt ugyanis, hogy valamikor az elmúlt évtizedben Jiri Kotalík jeles cseh művészettörténész és társai elhatározták, hogy a Nemzeti Galéria tárlóiban őrzött ezernyi és ezernyi festményből, szoborból az ezredfordulóra a közönség bevonásával kiválasztják azokat, amelyek majd egy erre a célra felépített múzeumban panorámáját nyújtanák a cseh képzőművészet huszadik századi változásainak, egyszersmind egységének. És tavaly decemberben megnyitották az előfutárok, „a kilencvenesek" — Realizmus. szimbolizmus, impresszionizmus, szecesszió alcímmel — tárlatát, amelyet ebben az évtizedben, s lehet, hogy még a kilencvenes években is jó néhány időszaki válogatás követ majd — a közösen elvégzett szelektálás, szintézisteremtés reményében. S mindezt azért, hogy az ezredforduló küszöbét átlépve a nagyvilág csodájára járhasson az előző század cseh képzőművészetének reprezentáns alkotásait, a közel két évtizedig tartó szelektáló, értékelő munka kivonatát bemutató XX századi cseh képzőművészet címet viselő állandó tárlatnak. Vagy ha úgy tetszik: a cseh Louvre-nak. Szigeti László Lapszerkesztők jól tudják, hogy bizonyos oldalon bizonyos típusú írásoknak, információknak, riportnak kell megjelennie. Minden nap, minden héten, minden hónapban. Az olvasó igényli az állandóságot, a megbízhatóságot, a fix pontot. Egyébként már az újság rendszeres megjelenése is az állandóság érzését erősíti meg az emberekben. Képzeljük csak el, ha egy napon nem jelennének meg az újságok?! Hányunk hite rendülne meg egyszeriben a világ állandóságában? A fontiek természetesen nemcsak az írott, hanem a beszélt szó, vagyis a rádió műsorára is érvényesek. Mivé lenne egy hét rádióműsora a Reggeli krónika, a Játék és muzsika tíz percben, a Szabó család, a Csúcsforgalom, a Falurádió stb. nélkül? A különbség csupán az, hogy az újságokban, oldalszámokhoz, itt pedig időponthoz kötődik egy-egy, a témaválasztásáért, stílusáért, szellemi tápértékéért, újszerűségéért stb. megkedvelt „állandóság". Ez okból kapcsolom én be minden vasárnap reggel fél kilenckor-a rádiót. Bár a szó valódi értelmében már nem vallhatom magamat fiatalnak, mégis roppant kedvelem a fiatalok Alföldy Boruss István szerkesztette népzenei műsorát, az Énekszóval, muzsikávalt. Ismeretes, hogy a népi fogantatású muzsikának és éneknek, a Seböék nyomán — szerencsére mifelénk is — gombamód elszaporodó parasztzenekarok, a táncház-, illetve a pávakörmozgalom révén valóságos reneszánsza támadt az utóbbi tíz-tizenöt évben, így az országosan ismert és elismert együttesek, parasztzenekarok — mint amilyen például a Guzsaly, Csobolyó, Szederinda, a Muzsikás, hogy a már „klasszikusnak" számító Sebő-együttesről ne is szóljak — állandó szerepeltetése egyszersmind ennek a félórás műsornak a megbízható színvonalát is garantálja. Egyedül a műsor időpontjának megválasztását nem tartom a legszerencsésebbnek. Nem magam miatt, hiszen számomra már régóta „fix pont" ez a rádióműsor. Azok miatt a fiatalok miatt, akiknek tulajdonképpen készítik, ajánlják. A tapasztalataim ugyanis olyanok, hogy énekszó ide, muzsika oda, a fiatalság vasárnap reggel fél kilenckor még rendszerint az igazak álmát aluszsza. S befejezésül hadd jegyezzek ide egy kis dalocskát, amit legutóbb éppen a Kaláka-együttestől hallottam: „Szerdahelyi gombkötő, ehetnél-e vagy mi kő? / Nem ehetnék, nem is kő, tudja fene, hogy mi kő!" Merthogy szerdahelyi volnék magam is. Bereck József
